Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-01-10 / 2. szám
AMERIKAI MAGYAR SZŐ January 10, 1957 « 12 (6) Az lesz még csak a jó. A Lacza Ferkó vezeti a társaságot s mutogatja, az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkeritett marhatemetőt. — Mert hát azelőtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz azt otthagytuk: seregestül jöttek rá a keselyük s gyöngyén eltakarították, de amióta “rönd” van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizsgálja, felírja, miben halt meg s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni., Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hús kárbavesszen: egy-egy combot leka- nyaritunk belőle, azt földaraboljuk apróra,, egy kicsit megabáljuk: azután kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba1 rakjuk. S mikor aztán gulyáshust akarunk főzni: ahány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt húsból a bográcsba. A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé s aztán a számadóhoz fordult. — Hallja, gazduram: szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is mondani? — Ritkaságképpen. De most az egyszer az igazat mondta. — Akkor köszönöm én szépen a kendtek gu- lyáshusát. — Sose tessék attól húzódozni. Nincsen abban semmi hiba. így volt az, amióta az úristen a Hortobágyot ilyen simára kiteritette. Nézze azo-, kát a legényeket! Csupa erő, egészség valameny- nyi. Pedig az mind döghuson nőtt fel, Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak. A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva hajcsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshusból egyenek. — Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak ezért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrő- könyitsen, a lakomától s végül kinevessen. Majd meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki efelől bizonyosat kell tudni — biztatá a festő utitársát. Ezalatt föltámadt az ég alján a délibáb. A tündérálom megelevenülése. A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe akácfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tűnik fel a távolban, mintha palotákból épült utca volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek - (Nádudvar, Nagyiván) jelennek meg a légbe fölemelve s olyan közel hozva, hogy az utcán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak. — Ezt csinálja utánunk a német! —szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz. A festő haját tépi kétségbeestében. — Ilyet kell látni nekem! Amit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? — kérdezi sorba mindenkitől. A számadó azt mondja neki: “ez a délibáb”. — De hát mi az a délibáb? — A délibáb a hortobágyi puszta délibábja. A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó. —- A. délibáb az isten csudája, ami azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant. Utoljára a doktorhoz "fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a délibábot. —Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az Atmos- phaeráról: leírja abban a Fata-Morganát; amit látni az afrikai homoksivatagban, a jegestenger partjain, az Orinokó mellett és Szicíliában, olvastam Humboldt, Bompland leírását a Fata-Mor- ganáról, de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerű természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ. A doktornak jólesett, hogy kitölthette szivének keserűségét az idegenek előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni: vissza kellett sietnie a mátai telepre, ahol az állatkórház és patika van; búcsút, vett az ismerős és idegen uraktól s ezzel fölkapott a kordéjába s elbaktatott a pusztába. A nagy gulya jó messze járt már a pusztában, a bojtárok terelték tova. Itt a közelben ugyan bujább a.fii, de éppen azért kell a marhákat taJ Ó K AI M Ó R: SÁRGA RÓZSA vasszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron ott már aszúvá szárad a tenyér, az a televényes legelő maradjőn a számukra hátra. A nagy gulya, meg az eladásra kiszakított csorda között igen érzékeny volt a bucsu- vétel. “Mintha csak a druidák és a walkürök kardala volna!” A lovászmester e közben a dolog finánciá- lis oldalának a rendezésével és a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette ujdonat uj százasokban a csorda vételárát, aki azokat minden titkolózás nélkül a mánd- lija zsebébe tömte. Az idegen ur nem tartá fölöslegesnek figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzre. Amire a polgártárs debreceni flegmával azt feleié: — Uram! Engemet már egynéhányszor megloptak, megcsaltak életemben, de soha engem tolvaj meg nemi lopott, gazember meg nem csalt — mindig becsületes emberek voltak, akik meg tudtak csalni, lopni. A vevő a számadó gulyásnak is adott borravalót. — Hát még egy szót mondok ténsuram — szólt ekkor a gulyás — ha már egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjukat is. Ezt én tanácsolom jó barátsággal. — Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekeret fogadjak? — Elmennek ezek a maguk lábán. — De késleltetik a hajtást. Minden lépten- nyomon megállítják a teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, ami fődolog, úgy tudom, hogy a herceg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy tiszta magyar fajtával tegyen kísérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze. — Az már más. Eszerint nem volt hátra- egyéb, minthogy a megvásárolt csordát útnak indítsák. A vásárló ur megírta a megbízó levelet, a biztos pedig a paksust a kisérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a veterinárius marha-útleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a szűrét s azzal felnyergelte a paripáját s jó egészséget kívánva az ittmaradók- nak, a nyeregbe szökött. A számadó átadta neki az utravaló tarisznyát, abban szalonna, cipó, fokhagyma, egész hétre való: Miskolcig eltart. Azután elmondta neki az egész utirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a tavaszi vizek miatt a sár. Útközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a tiszai réven átkelnek a komppal, ha nagy a vízállás, inkább ott kell rostokolni a révháznál s a csordának szénát adatni, mint valamit szerencséltetni. Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön megbecsülje, Debrecen városára orcapirulást ne hozzon, az uraságának engedelmeskedjék, a vitézségét tartsa dugaszban, a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja, sátoros ünnepen megáldozzon, amit keres, azt el ne prédálja, ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a gyermekeinek magyar nevet adjon s ha ideje cseppen, írjon egy levelet a keresztapjának: fizeti a posta-portót érte. Ekként keresztatyai áldását ráadva, útnak ereszté a jámbor legényt. A két morva hajcsár ezalatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előreterelje. Az a rideg marha természetesen, amint a rekesztékből kiszabadult, ahány, annyifelé szaladt s ha a hajcsár botjával terelni akarta, szembeállt vele és ökleléshez készült, azután meg' mind vissza akart menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz. — ßred.i már, segíts azokon a jámbor keresztyéneken — mondá a számadó a bojtárnak. — Durrantson kend közé azzal a karikással! — biztatá a festő. — Mennykőt is durrantanánk! — dörmögé a bojtár. — Hisz akkor mind világgá szalad a csorda. Nem “lu” ez! — Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a szarvaiknál fogva — kiabált a lovászmester. —Jól van. jól, csak rám kell hagyni. Azzal egyet füttyentett a bojtár s arra egy kis kuvasz előugrott a karám mellől s nagy ugatr va nekirohant a szétzülött csordának, megkeritet- te a rendetlenkedő barmokat, sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynéhány perc alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is utánarugtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: “Rúzsa te! Csákó te! Kese te!” Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét s azok hallgattak rá. A bikának a neve volt: “Büszke te!” Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott falka. Az urak sokáig utána néztek, amíg csak a falka el nem érte annak a hullámhányó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mamutok volnának, fekete lett a színük, a lábszáraik szörnyű hosszúra felnyúltak, majd egy megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez s ez a tükörkép együtt haladt velük. Lassanként aztán az alsó tehenek elkezdtek veszni a szürke semmiben, utoljára egészen elenyésztek, csak a fejeikkel lefelé fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az égfelé kalimpázva. Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kisérte őket, fejjel lefelé fordulva. A festő hanyattfeküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve. — No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művész klubban, engem kidobnak az ajtón. — Ez rossz jel — mondá Sajgató uram fejcsóválva. — Csak hogy már zsebemben a pénz. —, De még nincs otthon a marha — dörmögé a számadó. — Csodálom, hogy még ezt a teátrumot nem árendálta ki valami élelmes vállalkozó — véleményező a lovászmester. — Nem adjuk ám oda! — biztositá büszke szilárdsággal Sajgató uram.»— Elvinnék ezt Bécsbe, tudom, ha lehetne, de nem adja Debrecen városa. ★ Az állatorvos kordéj a gyorsan döcögött végig a pusztán. Se gyeplii, se ostor nem kellett a jó lovacskának, tudta az már a leckéjét könyv nélkül. A doktor útközben elővehette a jegyzőkönyvét és firkálhatott benne. Egyszer azután, amint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni, lóháton vágtatva. De az olyan őrületes nyargalás volt, mintha ló és lovas meg volna bolondulva. Egyszer sebesen nekiiramodott a paripa, azután megtorpant, "ágaskodott s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas hátravetett fejjel, visszagörbülő derékkal ült rajta s kétkézre fogta a kantárszárat A ló rázta, kapkodta a fejét s ijedten horkolt és nyerített. A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplőt és az ostort s azon igyekezett, hogy a lovasnak útjába kerüljön. Közelebb érve, felismerte a csikóst: “ez a De- csi Sándor!” Úgy látszott, mintha az is ráismerne s a kantárt eleresztve, engedné a lovát a kocsi felé futni. Az okos paripa fujitatva, prüszkölve jött a doktor kocsija elé s odaérve, magátol megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem szólalt. A legény hátragörbült derékkal, égremeredő arccal ült a nyeregben: két keze nem fogta már a kapicányt, csak a lábai szorították a ló derekát. — Sándor te! Decsi Sándor! — kiáltá rá a doktor. Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud szólni. Á doktor kiugrott a laptikájából, odament a lovashoz, átnyalábolta a derekát s leemelte a nyeregből. — Mi lelt téged? Sándor! A legény nem felet. Szája össze volt szorítva, nyaka hátrafeszitve, melle sebesen zihált, a dereka félivben hátrahajolva. A két szeme rémsé- gesen fölnyitva, valami őrületes tüzfényben ragyogott, ami annál ijesztőbb volt, mivelhogy a szem feketéi egészen ki voltak tágulva. Az orvos lefektető a legényt a gyepre s elkezdte vizsgálni. — Az ütér verése hol sebes, hol félbeszakad, a pupillák ki vannak tágulva, a Szájat állkapca- görcs tartja zárva, a derék hátrafeszül. Ezt a legényt megmérgezték. Még pedig növényi méreggel. (Folytatjuk) A MAGYAR SZÓ ELŐFIZETŐJE, EGY JOBB VILÁG ÉPÍTŐJE.
