Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-28 / 13. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March 28, 1957 A FÖLDNEK NEMCSAK AZ EHER EREJE, HANEM LILIÉ IS KELL... Egy hernádnémeti gazda tanulságos mondásai a paraszti hivatásról — Magyarországi riport — Zsákutca a Demkó-zug túlsó végét éppen a névadó család portája zárja el. Az egyetlen porta a faluban, amelynek kapuja nem az utca szélességére, hanem a hosszára nyilik. Takaros udvar, tisztára söpörték, mintha ünnep lenne. Az oszlopos tomácu ház tetejére fenyő vet árnyékot, a fenyőnél fiatal, karcsú leány áll. — Édesapámat keresi? Lencsét rostál kinn a fészerben. Előjön a gazda, szikár, jókedvű ember. A konyhába kisér bennünket, s arnig felesége pörgeti a rokkát, ő vallomást tesz a paraszti hivatásról. Jobbágyok ivadéka vagyok. Én születtem a hatodik Demkó Istvánnak, a fiam a hetedik. Az első István, akire emlékszik a család, kétszáz évvel ezelőtt vetette meg a lábát ezen a portán. Zichy gróf cselédje volt, tőle kapta a telket. Akkor persze, más ábrázatot mutatott ez a környék, füzek nőtték be, libák anyáztak itt állandóan, mivel a Ilernád az udvarunk szélén folyt akkoriban. Mostanában odébb ballagott, a mi portánk mellé mások sorakoztak, az egyik Demkó elment, jött a másik: ugyanúgy, mint a nevünket, a föld szeretetét is egymástól örököltük. Mindig azt mondta nékem az apám, hogy a föld egész embert kíván. De mennyire igaza volt. A földnek megvan a maga élete, akár az embernek. Lélegzik, dolgozik, ha elfárad, megpihen. Örökké elvárja. hogy törődjenek vele, akár a feleséggel. Ha rosszul istápolják, elvadul, de ha benne van a paraszt esze, szive, lelke, olyan engedelmes, hogy azt gyönyörűség nézni. Járom a határt, találkozom a gazdákkal, a szembejövő szekéren legtöbbször öreg ember ül. Nálunk az öregek köszöntik egymást a dülőuta- kon. . . Mutatóba látni néhány fiatalt a barázdában, deliét az ő erejük kevés ahhoz, hogv elbírják az örökséget. Az lenne a rendjén való, ha az utánunk jövő nemzedék nagyobbik része a földön maradna. Most meg, mit látok magam körül ? Reggelente nagy a sietség, rohan a fiatalság a buszhoz, a vonathoz, mennek Miskolcra. Tizenöt kilométerre van ide, sok ott a munkaalkalom. Mennek hát, mert egv hónapban kétszer fizetnek, félig városinak érezhetik magukat, úgyis öltözködnek, úgyis viselkednek. De a falu üres marad egész napra, az öregek meg tele vannak nehéz aggodalommal: mivé jutunk, ha kipusztulunk?... hlyen könnyedén bánik a fiatalság a saját sorsával? Mert rendben van, a városban pénzt keresnek, ez jó dolog. De itthonról viszik el a disznóságot, a szép fehér kenyeret, ami erőt ad a munkájukhoz. Arra már nem gondolnak, hogv a föld adja ezt a táplálékot, hogy valakinek elő kell azt kaparni az anyaföldből. Azt mondhatná erre, hogy ellensége vagyok a városnak. Pedig én nagyon szeretem a várost, mert ha nem lenne, ma is kovával csiholhatnám a tüzet, meg daráéban járhatnék, mint az első Demkó István. Nem arról van szó, hogy a falusiak ne menjenek a városba dolgozni. Ha paraszt vagyok, akkor is sokat olvastam, ismerem a történelmet Ábrahám születésétől a mai napig. Jómagam is megéltem ötvenhét esztendőt, tudom, hogy mindig a falu frissítette fel a várost, kell oda az itteni erő, de csak mértékkel. A mi falunkból mindig is mentek el a városra, mi meg büszkék voltunk rájuk. A fiatalság zöme mégis itt maradt, minden apának volt olyan utóda, akire ráhagyhatta örökségét. Ez volt az élet természetes rendje. Most is ehhez kellene igazodni. Egyetlen parasztporta se maradjon erős, egészséges fiatalember nélkül, mert minden hold föld megköveteli magának a fiatal kart. Sokat beszéltek arról, hogy a gépesítés mindent megold, pótolja az emberi erőt. Ennek csak az egyik fele igaz. A földnek nemcsak az ember ereje, de a lelke is kell. Mondtam már, hogy a földnek, meg a parasztnak az élete annyira azonos, mintha hitvesek lennének. Együtt kell örülni, szomorkodni, lélegezem a. földdel. Erre nem képes a gép. A parasztot, a tenyerestalpas.embert semmiféle okos szerszámmal nem lehet felváltani, mindig a paraszt lesz az első a földön, a gép csak segítőtársa lehet. Ezért nem szabad megengedni, hogy a faluból világgá szaladjon az ifjúság. Szabad, vagy nem szabad: ezt kevesen kérdezték, mert könyörtelen volt az élet. Akárhogy csűrj ük-csavarjuk a szót, a faluban istentelenül nehéz volt 49-től 56-ig. Annyira elfáradtunk, hogy a saját súlyúnkat se éreztük, mégis üres maradt a kamra. Épp a kenyerünk lett meg, ezen kivül jó volt, ha néhány gönc megakadt az ember testén. így hát nem csadálom, hagy a fiatalok elmenekültek a városra. Én magam nem tudtam volna igy cselekedni. Ablakból nézzem az eget tavasszal, nyáron? Sokszor gondoltam arra, mennyivel jobb lenne nekem is, ha a gyárban megkeresném a másfélezer forintot, a földet leadnám, a kenyeret meg boltban vásárolnám, nem törődnék azzal, hogy ki teremti elő. Mégis megmaradtam a nyolc holdon, hittem, hogy az életet nem lehet megerőszakolni, az majd bebizonyítja, hogy mégis neki van igaza. Nem hittem hiába. Most már ott tartok, hogy Derék jó Szkhárosi Horvát András, a ferences szerzetesből lett protestáns prédikátor irta hitvaló szigorúsággal. A Krisztusbéli és a pápai hitről szóló versében: Sokfelé eloszla ez világnak gondja, Ki némettel tartja, ki törökkel tartja: Ekképpen hasonlék az hitnek ő dolga, Ki pápával tartja, ki Krisztussal tartja. Itt azért im szóljunk az kétféle hitről. De ha kétféle a hit, kétféle a pásztor is, ki a nyájat őrzi: egyik füvellőre viszi, másik a gyap- ját nyírja, és ha veszedelem órája jő, egyik a nyájjal tart, másik a farkassal. Vagy nem volt-e egyazon egyház szolgája Nagybotu Lőrinc és Bakócz Tamás? — a branyiszkói pap és Hám János primás? Kossuth riasztó felhívása végigzeng a hazán: “Még egyszer mondom: én nem akarom harcba keverni az országot. Én békét akarok, de becsületest... de a szolgaság békéjét nem akarom; s mivel azt nem, amazt pedig akarom, százszor, meg ezerszer azt kiálltom a nemzetnek: Harcra készüljön! Élet-halál harcra minden erővel...” A feliratra, amelyet a királyi kegyelem által kormányzó főpapság küldött az udvarhoz, Windisch- graetz utján megjő a válasz: unbedingte Unterwerfung, feltétlen meghódolás. Már most csak e kettő közt lehet választani: az élethalálharc, s a feltétlen meghódolás között. Péter kősziklája ugyan hová áll? Isten szavának tartja-e a nép szavát, vagy pedig — a királyi jogart vallja istenének? A kőszikla kettéhasad. Horváth Mihály Csanádi püspök, szabadságharcunk rendületlen hive és később Írója, feljegyezte: “Az alpapság pedig nyíltan felkarolta a nemzet ügyét: sokan közülök nemcsak nemzetőri szolgálatokat tőnek, hanem mint nemzetőri tisztek, csapataik élén, vagy a honvédzászlók alatt a harcosok soraiban álltak: nagy többség pedig hiven nemzetéhez, a jog és igazsághoz, buzgón világosító fel a népet a nemzet bonyolult állapotai felöl s lelkesité azt hazafiui kötelességének teljesítésére.” Két hit ez! —- két szin, két ut. . . Kispapok a szemináriumból álltak be honvédnek, cingulus helyett tölténytáskát övezve derekukra: káplánok, plébánosok, esperesek kínáltak élelmet, pénzt, segélyt, mit csak kínálni tudtak, a honvédseregnek: kereszttel és gyújtó beszéddel buzdították a küzdő nemzetet. Adakozott az első zászlósul* is, Hám János hercegprímás: egymaga óriási összeget, 58,000 forintot ajánlott fel a császári csapatoknak. És miként a nép fiai közül, az alsópapság soraiból is támadtak hősök, akik jhegérdemelték a legszentebb nevet, a honvéd nevezetet. Guyon Richárd hadában szolgált egy tudás pap, Polesz- ni Imre, akinek a branyiszkói véres csata reggesemmi kedvem panaszkodni. Pendiil a kedv a falumban, újra becsülete van a földnek, az idén már eg.v barázda sem fog parlagon maradni. Lehetetlen, hogy ne legyen foganatja az öregek földszeretetének. Hogy mást ne említsek, itt van az én családom. A fiam most 29 éves, Gesztely- ben garázdálkodik. Megmarad a földnél. Erzsiké lányom 16 éves. Bekiildtem a városba tanulni, gyors- és gépiró lett, mégis hazajött, itthon érzi magát a legjobban. Hízelegne a hiúságomnak, ha városi kisasszony lenne, mégis igy vagyok a legnyugodtabb: a Demkó-portán marad, az eszét a földnek adja és ezzel többet használ az embereknek, a városnak is, mint bármely mással. Az a nagy boldogság nekünk, amikor azt látjuk, hogy a gyerekeink okosabbak minálunk és ezzel az okossággal állnak rá a mi utónkra. Most fordult az idő, kedvezőbb lett a szél járása. A parasztok bizakodnak, ők pedig nagyon megérzik, mikor fuj kedvező szél. Március van, az öregeknek nincs már otthon maradásuk, kiszabadulnak a határba, talán követni fogják őket a fiatalok: érdemes. lén azt mondta a vezér: vedd keresztedet, imádkozz, mert ma nagy napunk lesz. A pap vette keresztjét, odaállt a rohamozó honvédek elé, és elsőnek indult fel a jégtől síkos, meredek hegyre. Puskagolyók záporában, rettentő kartácstüz- ben kapaszkodott felfelé, és amikor látta, hogy a fiatal újoncok megtorpannak, rájuk kiáltott: hagynátok elfoglalni a keresztet? — s tűrnétek mocskot zászlótokon? Soha! — hangzott a felelet, és háromszori visszaverés után szuronnyal törtek maguknak utat a hősök, huszonkét hadállásból vetve ki az ellenséget... Budavár ostrománál Lendvay Márton egy hágcsón kapaszkodott fölfelé Szemes plébánossal. Hátraszólt tréfásan: tisztelendő atyám, vezess a mennybe. A plébános mosolyogva felelte: áldásom veled, csak bátran előre. Ekkor azonban megsiklott a hágcsó, mindketten lezuhantak a mélybe. Na — nyögte odalent Lendvay — hát lefelé haladunk a mennyországba? A plébános nem vesztette el hidegvérét s humorát. Hja, fiam — felelte — meg kell azt érdemelni: föl tehát újra, bátran előre! Mikor aztán, véres küzdelem után mindketten megvetették a lábukat Budavár kövein, Lendvay s a plébános könnyezve ölelkeztek ösz- sze: csakugyan a mennyországba jutottunk! Bizony, a hazafias alsópapság karddal védte a hazát, messzebb és messzebb szakadván főpásztoraitól ... A szakadék csak nőtt s nőtt, mert amíg a szálas branyiszkói pap ágyú tűzben rohant a honvédek előtt, jobban félve a szolgaságot a halálnál, jobban szeretve a népszabadságot az életnél, a püspöki kar pásztorlevelet bocsátott ki az elhagyott s elárult nyájnak: “Főmél- tóságu herceg Windischgraetznek mint főparancsnoknak és teljes hatalmú királyi biztosnak, az orzság kibékéltetőjének magas rendeletéit nemcsak elfogadni, hanem pontosan teljesíteni, sőt a parancsa alatt levő császári és királyi hadseregek támogatása által üdvös céljainak kivitelére segédkezet nyújtani tartozunk.” Találkozhatott-e valaha is, hitben és hazában, Szemes plébános a hercegprímással? Soha, Aradon éppen kimondják a halálos Ítéletet a tizenhárom tábornok fejére, amikor Scitovszky primás a pécsi belvárosi templomban hálaadó istentiszteletet tart a “forradalmi háború szerencsés megszüntetéséért.” Zeng a Te Deum, hiszen a harc elbukott, a korona megmaradt: s az esztergomi palotában összegyűlő bíborba öltözöttek, “Magyarország püspöki kara őszinte szerencse- kivánatait fejezi ki Szent Felségednek, hogy a gondviselés és a legutóbbi istentelen lázongások ádáz viharában ismét csodálatosan felragyogott”. A császári trón magyar főpapjai diadalünnepet ültek, a császári trón magyar helytartója, Hay- nau, vésztörvényszéleet ült. És az “istentelen lázongok” életüket vagy szabadságukat vesztették: csak Erdélyben huszonnégy papot végeztek ki, MAGYAR PAP9K A MAGYAR SZABADSÁGÉRT I Mi újság Magyarországon? | Gerencsér Miklós
