Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-08-23 / 34. szám
' "" -I.' ■ ^ __ L ■ " .... ■ — Irodalom Mii vés zet Bálint György: VÁLASZ U. G.-NEK Most lett volna ötvenéves Bálint György, a harmincas évek bátor, antifasiszta publicistája. Születésnapja alkalmából közöljük egyik irá- .sát, amely 1937-ben a Pesti Naplóban jelent meg. Kedves U. G.! Nem tudok önről többet, mint nevét és cimét, amit levele végére irt. Ez is elég volna ahhoz, hogy néhány szokványos sorban, zárt borítékban nyugtázzam levelét, udvariasan megköszönve az elismerő mondatokat és könnyed kifogással megkerülve a gáncsolókat. Az ügy ezzel tökéletesen elintéződne a “lovagiasság szabályai szerint. — Az élet nem a lovagiasság szabályai szerint folyik. Az élet nem szereti a formulákat és magam is irtózom tőlük, különösen komoly kérdésekben. Az ön levele pedig nagyon komoly kérdést vetett fel, számomra a lehető legkomolyabbat, örülök, hogy alkalmat ad részletes és őszinte válaszra. Cikkeim egy részét, főként az utóbbi időben Írottakat kifogásolja a maga és társai nevében. Ezt Írja többek között: — És sokszor mégsem voltunk megelégedve önnel. Nem mondott el mindent, ami bennünk él és nem mondott ki mindent, ami bennünk ég fá- jóan éget, mert kikivánkozik belőlünk, s mi nem tudjuk elmondani... Ön nem a tömegből és a tömegekért, ön nem a jövőért, hanem a jelenért beszél, mely nem a miénk. Kedves U. G., könnyű volna ezeket a vádakat néhány üres szólammal kivédeni, azt mondani, hogy talán félreértette Írásaimat — vagy egyszerűen a mai sajtójogi viszonyokra hivatkozni. Az ön panasza többet^ érdemel: őszinte feleletet. Tehát őszintén elismerem: teljesen igaza van. Minden kifogását aláirom. Ön és társai tudnak olvasni és igen helyesen érezték ki az utóbbi időben irt cikkeimből a megtorpanást, a kétséget, a bizonytalanságot, a pesszimizmust. Tudom, hogy ez nem menthető, de talán magyarázható. Megkísérlem. Szeretném mindenekelőtt megvallani, mit jelent számomra a tömeg. Mindent. Irtózom az “arisztokratikus” szellemiségtől és csak akkor érzem magamat jól és biztonságban, ha az “alacsonyának csúfolt tömegre gondolok. Csak a tömeg közelsége tud nekem meleget adni, csak akkor tudom törekvésemet igaznak, becsületesnek, ha úgy érzem, azonos a tömegével. A tömeg nem “méltatlan” a szellemi emberhez — ellenkezőleg, a legtöbb szellemi ember méltatlan a tömeghez. Hogy mit neveznek tömegnek? Természetesen nem azt a kétségbeejtően hamis képződményt, amit általában “közvélemény”-nek mondanak. Tömeg az én számomra: a kijátszottak és háttérbeszorítottak, a “megsértettek és meg- alázottak” sokasága. Tömeg: azoknak a serege, akik “nem számítanak”. Elsősorban tehát a munkások és a szegényparasztok. Munkások és szegényparasztok! Nem tudok pátosz nélkül Írni, ha rájuk gondolok. Hiszen az ő életükben is rengeteg a pátosz, a szónak eredeti, görög értelmében, melynek több köze van a szenvedéshez, mint a szenvedélyhez. Ismerem életüket, elsősorban a magyarokét. Ismerem a jelent, mely nem az övék és voltak, sőt vannak még ma is elgondolásaim a jövőről. Mint mindenki, aki ir, én is az igazságot keresem. Rá kellett jönnöm, hogy többféle igazság van. Azt az igazságot választottam, annak a szolgálatába akartam állni, mely általánosabb, mélyebb, keserűbb és üldözőt* tebb. Nem volt sok haboznivalóm. Kedves U. G., higgye el, hogy soha egy pillanatra sem kezdtem kételkedni ebben az igazságban. És hogy eljött számomra éppúgy, mint számos társam számára az elbizonytalanodás, a reménytelenség korszaka, ennek nem az az oka, mintha az igazság, melyet vállaltunk, nem volna többé teherbíró. Más történt. Ugv éreztük, mintha éppen a tömeg tántorodott volna el ettől az igazságtól, a maga igazságától. Emlékszik talán egy dalra, mely szolidaritásra buzdít. Nem tudom pontosan a szövegét, de refrénjének értelme körülbelül ez: “Éhezve, vagy jóllakottam sohase feledkezz meg a szolidaritásról.” Sajnos, úgy látszik,’ hogy a két helyzet közül az éhség a veszélyesebb a szolidaritás szempontjából. A tömeg ma éhesebb, mint valaha: és sokan azt véltük, hogy mennél éhesebb, annál többet vét a szolidaritás ellen. Azt éreztük, hogy mig a tömeg igazságát hirdetjük, lassanként magunkra maradunk. A tömeg lassan — úgy tűnt fel —, fokról fokra megfeledkezett a maga igazságáról és a jövőről. Úgy látszik, hogy kétségbeesésében lemondóvá lett, feladta igényeit és meghallgatott mindenkit, aki bármely csekélységet Ígért neki, nálunk és Európa túlnyomó részében. Elkövetkezett tehát számunkra, vagy — hogy csak a magam nevében szóljak — számomra a pesszimizmus korszaka. Úgy éreztem: légüres térben irok és már legfeljebb csak önmagamat lelkesíthetem. Kietlen érzés volt, annyi bizonyos. Nem teremhetett belőle más, mint általános kétely, fanyar vállvonogatás, gúny és öngunv, cinizmus. Szabadság, igazság, jövő — mindez kezdett önmaga paródiájává torzulni. Nem tudtam mit kezdeni azzal, amiben addig hittem. Olyan voltam, mint a kereskedő, akinek senki sem veszi többé a portékáját. Kezdtem már arra gondolni, hogy becsukom a boltot. Helytelenül tettem. Beleestem én is korunk főbűnébe, a gyengeségbe. Ma már ismét megtagadom ezt a bűnt, ezt a betegséget, ezt az intel- lektuelhisztériát. Ma már belátom, hogy senki sem illetheti jogosan szemrehányással azt a tömeget, mely oly rendszeres árulás és megtévesztés áldozata lett az utóbbi években és amely olykor, nagy pillanatokban még ma is megrázóan méltó tud lenni önmagához. Nem tudnám pontosan megmondani, mi rántott vissza a gyengeség és reménytelenség állapotából: különböző hazai és európai események hatása, beszélgetések, könyvek, megfontolások és talán egy kissé az ön levele is. De legfőképpen azok a sérelmek, melyek az igazságot, az én igazságomat napról napra fokozott erővel érik. Tulajdonképpen hálás vagyok ezeknek a sérelmeknek. Nekik köszönhetem, hogy valamelyik nap átfutottam a híreket és boldogan vettem észre: már megint feltudok háborodni, már megint tudok remélni. Úgy éreztem magamat, mint aki betegségből gyógyult fel és immunissá lett. Most már tudom, mi az in- tellektuel feladata: konokul hirdetni az igazságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jövőhöz beszélni, bármilyen gúnyosan szól is közbe a jelen. Vállalni — szükség esetén — a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást. — Igen, Aranka kisasszony — mondta nia reggel —,Tnég megszögezem, talán égy ideig kitart, ha nem tetszik strapáim... — Háfe csak szedje öreg ezt az orvosságot, ez majd segit... persze magának már nem szabad dolgoznia. . . — igy mondta két napja az orvos a kórházban. _ — Edd meg ezt a kis kávét, hiszen csak estére főzök — rimánkodik a suszterné és tanácstalanul tartja a bögrét. A suszter nem felel. 'És ekkor jön a köhögés. Szárazon indul és mélyről, aztán elkapja az öregembert, rengeti, rázza, fojtogatja, hukkolva huzatja vele nehezen a levegőt. Kékül, zöldül, s piros lesz a végén, égő piros, szinte a megpattaná- sig. Rohan a suszterné a csaphoz, a keze remeg, hogy meglötyög a viz a pohárban. S mint a szom- janhaló, úgy kap a suszter a viz után, a pohár után kapkod-e, vagy a levegőért? Tágra nyilik a suszternéban az -érzések kapuja, az aggódás és a döbbenet szalad ki rajta, a szánalom és az ijedtség s feketében a vigasztalan rémület. Odalépne — ahogy az érzések mondják neki — a suszterhez, nagy szivbéli simoga- tással, köhögést kergető babusgatással, miként gyermekeivel tette az idők mélyén, mielőtt sorban elhaltak, itt a műhely mögött a napvilágtalan fülkében. Odasietne hozzá és... elmondhatatlan, micsoda ember ez az ő embere... Ötven esztendeje immár, hogy soha egy nehéz szót sem mondott neki, csak' csöndeset mindig és most. .. ó, a szegény. A suszterné tudja, hogy nagy lázak égnek a soványodó öregben, megmondta a főorvos ur a kórház folyosóján, lázak és mesze- sedő ereiben ágaskodik az öreg vér... nagyon magas vérnyomás, kérem szépen. — Pihenj hát egy kicsit — szólt a suszterné, de csak a falnak, mert az öreg már keresgéli is a foltnak valót, kis deszkáján szabja a bőrnyelii késsel. Szombatra készen kell lenni, ekkor csörög egy kis sovány pénz, a szatyornak a csarnokba, meg aztán szög is kell, smirglipapir és csiriz. Sóhajt a suszterné. Ötven esztendő. És csak foltok és flekkek, de sokszor még csak annyit sem hozott a műhely, hogy — ijedten elhesegett a gondolatot: nem akar bűnözni. Uramisten, itt ez a beteg ember, maholnap már... jaj. És hány- torgassa az esztendőket? Hogy egy kabátja sincs, hogy a párnahuzat csupa lyuk... Nincs rosszabb, mint azt érezni, hogy tehetetlenek vagyunk. A suszterné, ha nem is gondolja el igy, de igy kell nekünk értelmezni a növekvő érzést: lélekszakadva szaladna víztől nehéz, dagadt lábával, hogy uj tüdőt, fiatal ereket, friss izmot, egészséget szerezzen ennek az embernek, s hozzá komoly, szép rendeléseket, finom cipőkre, elegáns gyikbőrre, vastag, nagy talpakra, amiket szögezni, varrni nemcsak, hogy kiadós, 'hanem öröm és dicsőség. Folt? — Készülő, cipő, amely már formázás közben is hirdeti a mester (Folytatás a 13-ik oldalon) i August 23, 1956____________________________________________AMERIKAI MAGYAR SZÓ _____________ ] j BODó BÉLA: EGYSZERŰ TÖRTÉNET Köp, köp, köp, köp. . . kipi-kop. .. Rozsdásodó kerek bádogdobozban fehérlő faszögek, egy másikban csendes drótszögek, barna fatálkában nyúlós, sárga csiriz, bőrdarabok', mellettük sor- vadtfogu reszelő, görbe fejű kalapács. A piszkos deszka-asztalka fölé hajol az öreg suszter. Egy kisasszonycipőt foltoz, hegyes kisasszony- cipőt; mintha tü lenne, olyan a sarka és olyan sovány a cipő, olyan elvénhedt, mint Aranka, az öreg kisasszony, aki a negyedik emeleten lakik és csak egy foltos macskája van, senki más, pedig van egy méltóságos ur rokona. . . Utána La- joska vaskos gyermekcipője kap majd sarkot és foltot a talpra, nyüvi ez a huncut a lábbelit, de hogy nyüvi. Aztán a hivatalnok ur hétköznapija következik, két nagy flekk kell rá. . í kérem szépen szombatig meglesz. A suszterné félrehúzza a foszló függönyt, a műhelyt a fülkétől elválasztja. Két politúros ágy van a fülkében, két nachtkaszli s egy Szüzmária az ágyak felett... — enni itt szoktak, az utcára nyíló műhelyben, a pulton, amelynek végében, kis cédulákkal őröz- ve az elkészült javítások sorakoznak. Bögrét hoz ki a suszterné. Kávét és kenyeret. A suszter leteszi a kisasszonycipőt, megtörli foltos kezét a szinehagyott köténybe és aprítja a kenyeret. Muszáj aprítania, mert foga nincs. Felinél tart, félretolja. — Miért nem eszel? — kérdi a suszterné. Ezüst haja elől sima, hátul szegény, apró kontybán. Ő maga kövéVkés, de nem mintha duzzadt volna az egészségtől. Viz puffasztja, a lába reggeltől estéiig vastagodik, gyűlik benne a viz, mert a szív ilyen kikopottan, elvénhedten unja már a maga dolgát. — Nem kell — feleli a suszter és lenyúl a kisasszonycipőért. Úgy ismeri már, mint a tenyerét. Időnként odajár hozzá ez a cipő, toldozásra, fol- dozásra, mint ahogy esztendők sorjában a többiek is, a házból, a környékből. Lassan baktatnak a cipők, olcsó szandálok s bakancsok is, kitaposva, elnyüve, kitöredezve, megrepedezve, kilyukadva — egy uj kaptafa elszégyelné magát társaságukban. Mennyi ut futott el az elvékonyodott talpak alatt, mennyi szemétbe léptek velük, mennyi lépcsőt másztak meg bennük, mennyit futkostak ezek a lábbeliek. Ide fáradtan jönnek, öregen, elviselten és megsebesülve, elkopva és megrokkanva, az elmúlást mutatják, a véget, a végpusztulást. Még rak rájuk egy foltot, uj kap- lit, megtoldja a ferdére koptatott sarkokat, még talpat is kap némelyik. A fehér faszegek, a csendes drótszegek, a tompa viasz próbálja vissza- segiteni őket az életbe, az utakra — szombatra készen lesz kérem... * Persze, az emberrel is igy van ez valahogy — a suszter is most .kött a kórházbój. Milyen szép fehér ágyba tették, s az orvos, nagy gonddal, úgy vizsgálta, mint ő a kisasszonycipőt.
