Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-08-23 / 34. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ August 23, 1956 A havi törlesztések kábítószere Munkaalkalmat a 45 éven felülieknek! (Folytatás az első oldalról) El kell ismerni, hogy a szakmunkások és ügyvezető személyek helyzete előnyösebb és köny- nyebb az átlagos alkalmazottakénál, de ha egy autómunkás, mezőgazdasági gépgyári munkás vagy olyan foglalkozású ember, aki másféle iparban vagy olyan városban dolgozik, ahol munka- nélküliség van, sokkal nehezebben talál munkát, mint a nála fiatalabb álláskeresők. Hivatalos adatok is kimutatják, hogy a hosszabb ideig tartó munkanélküliség a 45—64-évesek esetében kétszer akkora, mint a 25—44 éveseknél. Ez a statisztikai számadat sem világit rá a való helyzetre, mert a munkanélküliségi hivatalok tisztviselői szerint, sok idősebb munkás eredménytelen álláskeresés hosszú hetei után feladja a kilátástalan harcot s ha van, fogyatkozó megtakarított pénzére fanyalodik, kimarad a lajstromból és el- sülyed az élet ismeretlen örvényeiben. Zöld ágra nem jutó öreg munkások Nincs arra helyünk, hogy részletesen felsoroljuk azokat az üres kifogásokat, amelyeket munkaadók felhoznak idősebb személyek alkalmazása ellen. Tény az, hogp a népszámlálási hivatal adatai szerint jelenleg 800,000 45 évesnél idősebb személy keres állást. Pedig hát, mondja Charles Odell, a munkaügyi minisztériumnak az idősebb munkások problémáival megbízott szakértője, “a munkásalkalmaztatás aránylag teljes korszakában élünk”. Magában Illinoisban, ahol az alkalmaztatás csúcsmagasságban áll, a 45 és 64 közti munkanélküli 32,000 nő és férfi az államnak havonta 2 millió dollárjába kerül csak azért, mert az illetők korával szemben tanúsított elfogultság akaratuk ellenére megfosztja őket attól az áldástól, hogy dolgozzanak. Akik elismerik a tudást Természetesen nem minden egyes munkáltató Slyen embertelenül elfogult az idősebb munkásokkal szemben. Egy chicagói nagyáruház 555 50- éves és még idősebb alkalmazottat vett fel 4,333 alkalmazottja közé s munkateljesítményükről az igazgató a következőt mondta: “Mi úgy tapasztaljuk, hogy az időkebb alkalmazottak többre becsülik a munkát. ÁÚalában véve ritkábban változtatják munkahelyüket és kevesebbet vannak távol. Talán lassabban tanulnak bele, de aztán éppen olyan jó, ha nem jobb, munkát fejtenek ki, mint a fiatalabbak.” Amióta a Wayne County közszolgálati bizottsága javított bizonyos korhatárral járó feltételeken, megállapította, hogy az újabban alkalmazott idősebb munkások állandóbbak, alkalmazkodóbbak és éppenolvan produktívak, mint a fiatalabb alkalmazottak. Egy chicagói cég kijelentette, hogy egy-két munkahelytől eltekintve, az idősebb munkások lassúbb voltát kiegyenlíti, sőt felülmúlja nagyobb gyakorlatuk és végzett munkájuk minősége. A chicagói üzletvezetési szövetség 170 céget kérdezett ki az újonnan alkalmazott idősebb munkások (45—50 évesek) teljesítőképességéről: 138-an “kitűnő” és “jó” szavakkal jellemezték őket, 8 válaszolta, hogy “elég jó” és csak 1 cég mondta, hogy “gyenge”. Bonyodalmak a biztosítás körül Ami pedig a biztosítási intézményekkel kapcsolatos kifogásokat illeti, nos, a munkaügyi minisztérium kimutatása szerint idősebb munkások kevesebbet vannak távol munkahelyüktől és kevesebb foglalkozással járó baleset történik velük. A nyugdíj és biztositás dolgában a kérdés bonyolultabb. A biztosítóintézetek az alkalmazottak életkorához mérten sokkal magasabb általános biztosítási dijakat követelnek idősebb munkások miatt a vállalatoktól. Ezeket a dijakat a munkáltatók természetesen meg akarják spórolni. Viszont más cégek józanabbul gondolkodnak és azt vallják, hogy amennyivel többe kerül a nyugdíj és a biztositás idősebb munkások számára, ezt kárpótolják azzal, hogy a munkapiac törvényei szerint az idősebb munkások kevesebb bérekért dolgoznak. Hogyan orvosolhatni a bajt? : Munkáltatók és szakszervezeti vezetők különféle javaslatok segítségével igyekeznek megoldani ezt a nehéz kérdést. Egyrészt úgy vélik, hogy ha felemelik a minimális követelményeket, amelyek alapján igényjogosulttá lesznek a munkáA_____________•••', ................... Érdekes témát dolgozott fel a terjedelmes “Fortune” folyóirat s a cikket összevont formában a “Reader’s Digest” is átvette. A kérdéssel: hogyan fosztják ki azokat a középjövedel- mü ifjú házasokat, akik jövedelmüket havi törlesztések formájában élik fel, érdemes nekünk is foglalkozni, mert azokra a módszerekre világit rá, amelyekkel a nagykereskedők és bankok ösz- szefogásával megcsapolják a havi részletfizetésekre vásárlók zsebeit, legyenek azok középjöve- delmüek vagy kiskeresetűek. És az, hogy ilyen nagynevű tőkéslapok ehhez hasonló kérdéseket mernek felvetni (ha megoldani nem is tudják), csak azt jelenti, hogy a tömegek bizalmát akarják csalogatóul hébe-hóba felhasznált közérdekű témák közlésével. “Nem érdemes spórolni” A tanulmányszerü cikkben abból indulnak ki, hogy a takarékosság “amerikaellenes dologgá” vatból, sőt hovatovább “amerikaellenes dologgá” válik. Az emberek elvesztették hitüket a takarékosságban, kivált azok az évi 5 ezer és 7 és félezer dollár középjövedelemmel rendelkező fiatal házaspárok, akiket a cikkíró nagyvállalatok jólfizetett alkalmazottainak, családiháztulajdonosoknak, templombaj áró, józan, konzervatív, nagyon tiszteletreméltó embereknek jellemez, akik egy napon majd tőkés gazdaságunk vezetői lesznek. Ezeknek az életmódját Ítéli el a cikk s fejükre olvassa, hogy jövedelmük felhasználását tekintve voltaképpen — igazi tékozlók. A megállapításokhoz szükséges adatokat 83 ilyen pár havi költségvetésének megvizsgálásából merítették. Közös vonásuk az, ,hogy nincs is költségvetésük, hanem életük minden nagyobb szükségességét íiávi fizetnivalók alakjában intézik úgy, hogy mindent elfizetnek és úgyszólván semmit sem tudnak félrerakni. Nem is érzik szükségét, hogy gondolkodjanak: mibe kerül a pénz. Rendszeres havi jövedelmüket biztosra veszik. A legsúlyosabb tételt: az adót, levonják keresetükből a feletteseik. Minden nagyobb kiadási tételt, háztörlesztést és egyebet, voltaképpen ilyen havi levonásokkal intéznek el. Öreg napjaikból és orvosi kiadásaikról a kormány és az alkalmazó vállalatok gondoskodnak. Ha félre is tesznek némi összeget, mondjuk, a legközelebbi kisbaba születésére vagy a legközelebbi uj ház első lefizetésére, ez nem a régi értelemben vett takarékoskodás, csak röviri lejáratú célra való gyűjtés. Amint egy fiatal férj mondta: “Miért rakjam félre a mai dollárt, hogy a jövőben költsem el, amikor holnap nem fog már annyit érni, mint ma?” — idézik a cikkben. Ha váratlan kiadások miatt pénzre van szükségük, bankkölcsönt vesznek fel, amelyet manapság szinte rájuktukmálnak mindenfelé, a rádión, televízión, plakátokon, újságok hirdetéseiben. sok, legyőzhetik a nyugdijköltség által okozott akadályt. Másrészt azt indítványozzák, hogy állásuk fejében mondjanak le idősebb munkások a nyugdíj igényeikről vagy pedig könnyítsék meg a helyzetet a cégek azzal, hogy más vállalatoknál korábbi munkahelyeiken “befektetett” nyugdíj- és biztosítási előnyeiket átvihessék újabb vállalatoknál betöltött munkahelyeikre. Felmerült a gondolat, mint ahogy egy-két államban már törvényesítették is, hogy törvényhozás révén tiltsák el, mint büntetendő cselekményt, a kor miatt gyakorolt megkülönböztetést, akkor aztán több idősebb munkás juthatna állásba. Ezek nagyjában azok a problémák, amelyek idősebb munkások helyzetével kapcsolatosak. Bizonyos, hogy a profitéhes termelési rendszer áldozatai ők, akik tudatában mesterségük alapos tudásának, teljesitőképességük töretlenségének, dolgozni- és élniakarásuknak, életük delén arra vannak kárhoztatva, hogy a társadalmi megsemmisülés veszélyével küszködjenek, miközben vállaikra nehezednek azok a súlyos kötelezettségek, amelyek elmulasztása akaratuk ellenére egész anyagi életüket és lelkivilágukat feldúlja. Vér- tanuságuk nemzeti katasztrófa arányait öltheti, ha nem oldják meg a kérdést, még hozzá minél előbb. Vajon van-e tényleges megoldás a termelési rendszer gyökeres megváltoztatása vagy megjavítása nélkül? Ezek a fiatalok még nem szenvedtek át depresz- sziót a gazdasági életben, nem is tudják, mi az. Máskülönben bíznak a kormányban, hogy elejét tudja venni a prosperitás lehanyatlásának, sőt azzal áltatják magukat, hogy gazdasági pangás idején, ha csökken is fizetésük, viszont az árak le leesnek. Ez a felfogást jellemezheti ezt az osztályt, de nem az alacsony jövedelem mellett vergődő amerikai családokat, a nép millióit, akiknek a pangás állásuk elvesztését, létezésük kockáztatását jelenti. Csalás kamatostul A jómódúak azonban ugrálhatnak. Óriási közömbösséget tanúsítanak azzal a kamattal szemben, amelyet sokkal nagyobb kölcsöneik után kell fizetniük. A legtöbb ifjú kölcsönvevő meg lenne lepve, ha rájönne, hogy minimálisan 12 százalékot fizetnek a banknak, holott abban a hitben élnek, hogy csak 6-ot. Kevesen értik meg, hogy csak látszat szerint fizetnek hat százalékot, mert miközben törlesztik a tőkét, a kamatot az egész kölcsön után fizetik. Rövidlátásuk szinte érthetetlen. Autóvásárlásnál nem képesek kielemezni a havi fizetések valódi nagyságát, vagyis hogy a minden fizetnivalót magában foglaló havi törlesztésből mennyi vándorol az autókereskedő zsebébe. Ha meg előre felhajtják a pénzt abban a hitben, hogy az autókereskedő szívesebben veszi a készpénzlefizetést, mint a havi törlesztéseket és azt remélik, hogy igy kedvezőbb árat érnek el a kocsiért, nagyon tévednek, mert ilyen esetben az autókereskedő eleve gondoskodik az ár megduzzasztásáról is, hogy kárpótolja magát a törlesztéssel szerzett profitja elmaradásáért. Ha az autó- vagy bútorkereskedő azzal nyugtatja meg a vásárlót, hogy ne törődjön a fizetéssel, ő majd azt a helyi bank által fogja rendez- tetni, meg hogy a “kamatot” is ő fogja fizetni, a vásárló nagy örömében minden ellenőrzési’ől is megfeledkezik. Boldogan szorítja, szivéhez a ku- pón-könyvecskét és csak akkor rohan ijedten a bankba, amikor egyszer fáradságot vesz magának, hogy összeadja a kamatokat és látja, hogy magán a névleges összegen tiz százalék kamat van és tiltakozik ellene. Akkor a bankár meg fogja magyarázni neki, hogy nem a bank, hanem a nagykereskedő állapítja meg a kamatot. A vásárló heveskedésére még talán azt is elárulja neki, hogy a hat és tiz százalékos kamatláb közti különbséget a bank visszaadja a kereskedőnek fizetségül, amiért az üzletet a bankra átjátszotta. A “Fortune” azt is kivizsgálta, hogy a kocsi- vásárló párok átlagban abban a hitben voltak, hogy csak 5H százalékos kamatot kell fizetniük, holott a tényleges kamat, nem szólva a biztosításról, 19 százalék. Min keres a nagyáruház? Hasonlófajta mesterkedések folynak a nagyáruházak “forgó hitel”-ével. Mondjuk, 150 dolláros hitelezési határral kezd vásárolni egy ifjú pár az áruházban. Amikor ezt az összeget felvásárolták, megkezdik a havi törlesztéseket, 1 és másfélszázalékos kamatot számítva a kifizetetlen összegek után. Ezután az ügynek sosincs vége: vásárolnak és törlesztenek, csakhogy évi alapon számítva voltaképpen 12—18 százalékos kamatot szurkolnak le — de erre nem is gondolnak. Ennek a módszernek szédületes sikere van az áruházak szempontjából, amennyiben az áruházak a kamatokon többet keresnek, mint az eladott árucikkek után. Elégedetten dörzsölhetik kezeiket. És ez ellen már nincs segítség. A módszer teljesen általánossá vált. A láz az elmebajjal határos, hiszen ha megtakarított pénzért vásárolnának a vevők, sokkal olcsóbban jönnének ki. A havi törlesztés rendszere azonban teljesen leveszi a gondot a vásárlók válláról: alapjában véve mohó érdekeltségeknek engedik át a feladatot, hogyan költsék el az ő jövedelmüket. A takarékosságra való szemforgató tanács viszont megint csak a bank érdekét szolgálná, mert olcsón jutná pénzhez. Ebből a körforgásból nincs egészséges kiút. A havi részletfizetések rendszere, amely hovatovább az ország gazdaságának életbevágó tényezője lesz, egyszer azonban valahogy bíimerángként vissza fog ütni, de valószínűleg az is a vásárlót fogja találni.
