Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-08-09 / 32. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ August 9, 1956 VANNAK VÉLETLENEK... IRTA: BOROSS ELEMÉR Az nem véletlen, hogy itt áll a főváros legszebb utcájában, a járda szegletén. Nem, ez egyáltalán nem véletlen. A rendőr nem véletlenül megy erre-arra, áll ide vagy oda, ha szolgálatban van. Neki megmondták: figyelni kell a járókelőket, megint sok' a rendetlen. Az olyan, aki nem nézi a jelzőlámpát, az átkelő sarkot. Csak megy neki az útnak, sokszor hanyagul, de legtöbbször makacskodva. Pesti ember. Hiába na, furcsa fajzat, gondolja magában. így nézte akkor is őket, negyven- kettőben, amikor először szívta be ezt a poros levegőt. Azóta hej, de nagyon változott a világ! És nagyot változott ez a város is, a levegője is, az emberei is. Máskép ülnek a hivatalban, máskép fúrják a falat, öntik a vasat. Máskép is beszélnek. De, ha kimennek az utcára, sietnek a munkára vagy ténferegnek dologtalanul, csak kiüt rajtuk a pesti ember. Amikor a vizsgára készült, még a gyárban, tanulta is, hogy a vegyü- letet bizonyos oldatba kell tenni, akkor előjön az igazi anyag. így van ezekkel a fővárosiakkal is. Ha beteszed őket az utcai forgalomba, a nagy centrifuga leviszi róluk a fegyelmet, a rendet, a tisztaságot. így van, nem így van, lehet erről vitatkozni. Vitatkoznak is vele a társai. De ő, Verrasztó Eszter rendőrörmester kitart az álláspontja »mellett. Más emberek ezek. Amikor, mint copfos kislány felkerült ide a faluból, akkor is erre tágult a szeme: a pesti emberre. Csak nézte, nézte. . . és nem értette őket. És mikor az az eset volt vele, az a nagyon csúnya eset, a második helyen, ahol szolgált, akkor se sirt... csak nézte azt a pesti asszonyt, a “naccságát” — ahogy akkor mondani kellett — és csodálkbzótt. És visszafutott a faluba. Aztán visszajött a városba. A gyárba. Tanult. Sokat tanult. És minél többet tanult, annál kevesebbet csodálkozott. Megtanulta például azt, hogy nincsenek véletlenek. Nem véletlen például az, hogy az apja, Verrasztó János tiz hold földet kapott negyvenötben és nem véletlenül tűzték a szép kis horgosláncot a blúzára, a szövőgyárban. Nem, nincsenek véletlenek. ő nem véletlenül öltözött be rendőrnek, tudták, mit csinálnak, ak$k hívták és tudta, mit csinál ő, aki ment. őrmester se véletlenül lett. De nem ám. Hogyan lett? Hallhatták ezt napi- parancsban, olvashatták az újságban. Bizonyos fokig hires ember is ő, Verrasztó Eszter őrmester. Nem világra, nem országra, de még csak nem is nagyobb területre szóló híresség ez, az övé, de mégis szép hir, fénye van. Kemény és bátor, mint egy férfi. író, aki leírná, festő, aki lefestené külsejét, nem is tudom hová tenné a keménység, a férfiasság színeit, vonásait. A csillogó, buzakék szembe sehogyan, a bodros szőke hajba semmikép —és gömbölyded kis alakjába meg egyáltalán nem. Az egyensapka, a dús haj tetején, a revolvertok, meg a nagy vállszíjas táska az oldalán, de még a csizma a lábán — ha az van rajta, mert most cipőben van — se elég eszköz ahhoz, hogy ez az apró . kis emberke elveszítse női bájait. Nem tehet róla, ő ilyen. Most huszonhat éves. Amikor először jött Pestre tizennégy volt. Fejlett és erős, mint most. Nem. ő most is kemény és üde, mint akkor volt. De akkor cseléd volt. Most rendőr, őrmester. Három kitüntetése is van. Erre is büszke. De még inkább arra, hogy ez a város, amely oly nagyott ütött az ő kis kezére, most a tenyerében van. Hogyan is volt az? Mert ez mindig eszébe jut — és ez se véletlen. A tegnapi rosszat a mai jóban, csak az felejti, akinek vagy a tegnapja nem volt nagyon rossz, vagy a mában nem talált bele a jóba. Az ő tegnapba nagyon rossz volt. Ha már a harmadik gyerekszájra se jut falat otthon, akkor tudhatják, milyen volt. És milyen akkor, ha egy süldőlányt csak úgy felengednek Pestre a kis motyóval és a. nagy, a bölcs szavakkal. Egy fűszeres volt az első gazdája. Nagyon jó ember — mondták* neki a közvetítőben — csak egy kicsit “szekáncs”. Ha jól viseli magát, ellehet náluk évekig is. Jól viselte magát. Négy emberre dolgozott, takarított, sikált, főzött. Csak kézhez kell adni az asszonynak — mondták. De az asszony kint volt az üzletben, egy hónap múlva már egyedül főzött. Zárás után kiseperte, felmosta az üzletet. Nem kellett volna? Ha csak megszagolta volna a cselédkönyv szabályait, akkor is tudta volna. De ő eszes lány volt, el is olvasta a tudnivalókat. Sőt. El is futott egyszer, amikor a szekáncs fűszeres a tejet is már vele hordatta ki a vevőinek — a rendőrbiróhoz, tanácsért. Éppen kinyílt a rendőrbiró szobájának ajtaja, amikor odaért. Egy magafajta lány állt a biró előtt. Meg egy nagyon puccos asszony. “Talán leesett az aranygyűrű az ujjadról — ordított a biró odabenn — mert kimostál egy gyereknadrágot is?” Megfordult Eszter-és visszament. És jól viselte magát. Mosta a felnőttek ruháit is, súrolta az üzlet kövét és kihordta a tejet is. Nyolc hónap múlva mégis állás nélkül maradt. A szekáncs fűszerest elvitték katonának, az asszony félt a bombázástól, átadta az üzletet valakinek és lément vidékre, a testvéréhez. Eszter elment a közvetítőbe. Akkor jött az Ámossyné. Ötvenkörüli, magas, pecktes, csúf asszony volt. Nyakára csavart püspökláncon fityegett a szemüvege, amivel végiggusztálta a lányokat. Rajta volt a tartásán, a nézésén a gőg, hogy most más világ \jár, kevesebb a hely, ahová beállhatnak a lányok, bizony nem nagyon lehet nekik válogatni. Eszter meg pláne nem válogathatott, néhány nap és lejár a felmondási idő, még szállása se lesz. Fölvállalta az uj helyet. Pedig nem egy társa volt ott a közvetítőnél, aki mondta neki: vigyázni kell. ennél minden lány egy hétig, két hétig, legfeljebb, ha két hónapig marad. Valami baj lehet az Ámossyék- nál. Eszter beállt — és öt perc múlva már tudta, mi a baj. A lakás nem háromszobás volt, hanem öt, a padló koszos, a szőnyegekből cs<£ úgy szállt a por. Kétmázsa szennyes, rengeteg mosatlan edény; nagyon régen nem volt itt takarítás. De már ott volt, kipakolta motyóját, hát nekiállt. És dolgozot éjjel-nappal, a 'próbaidő le se telt, ragyogott a parketta, a szőnyegek kiporolva, a ruhák kimosva, kivasalva. És akkor, amikor már mindennel készen volt, este behívta őt Ámossyné: — Egy pár harisnyám hiányzik. Hová tetted? Eszter állt. bámult. A kérdés, kivált igy, mindjárt rikácsoló vád alakjában, úgy meglepte, hogy inkább mehetnékje támadt, mint sírni valója. Ámossyné azonban nem várta meg azt, hogy milyen hatást vált ki vádja Eszterben, megragadta és vitte be a . kis szobába, ahol Eszter aludt. — Majd átkutatjuk a holmidat! Most már nem nevetett Eszter. Nézte ezt a csúnya, fondorlatában még csúnyábbá lett asz- szonyt. Nem volt ő buta, tudta már, mit akar. A társnői, akikkel néha beszélgetett, elmondták neki ezt a hitványságot. Az ilyen, ha szabadulni akar a lánytól, felmondás vagy egyéb kötelezettség teljesítése nélkül, eldug a szekrényébe valamit, ráfogja, hogy lopott. Eddig talán nem is hitte Eszter, hogy van ilyen. Most ime, a maga bőrén tapasztalta. De már nem is figyelt arra, a'mit az asszony ordított — “... mo&t, mit akarsz? Jelentselek fel, vagy elmész isten hírével?” — Nem figyelt arra, hogy még azt a harisnyát is elveszi tőle, amit előző helyén kapott ajándékba, csak önmagára figyelt, hogy össze ne rogyjon és le ne hányja a szőnyeget, amit pedig olyan nehéz volt kiporolni. — Nem bánom, ha akarsz, éjszakára még itt aludhatsz. De erre, vagy ilyesfajta mondatra már csak kint emlékezett a pályaudvaron, ahová menekülve futott a helyről,, az utcából, de még a városból is. Pesti ember? Hát persze, hogy nem mind ilyen. De ő már nem óhajtott tapasztalatokat szerezni arról, hogy melyik milyen. Hazament és... .. .és most itt van. Áll az utcán, a legszebb pesti utcán, amely most az októberi ajándéknyár napsütésében még szebb. Figyeli a járókelőket és a tegnapra gondol. Csodálatos, ha a tegnapok közül a gyári jut az eszébe, ahol négy évet töltött, már megy visszafelé tovább. A gyárban már nagyon jó volt, az első kitüntetést is ott kapta. De, ha a gyári múltat átugorva jut eszébe a tegnap, a lúgtól felmart keze — és kivált a csúf Ámossyné még fsufabb cselekedete — sokáig foglalkoztatja ez az emlék. Nem véletlen azonban, hogy rögtön utána rákapcsol a'gondolata a szép egyenruhájára, a re- volvertáskáj&ra. Pedig hát, ő szövőmunkásból lett rendőr. .. és mégis. . . még szebb igy az átló, amely fut Verrasztó Eszter kis cselédtől Verrasztó Eszter rendőrőrmesterig. Egy korszakot húz át ez az átló, egy nagy, letűnt korszakot. Nincsenek véletlenek, igy tanulta Eszter őrmester. Nincsenek-e? A széles, úttesten, a tilos helyen éppen most jön át egy asszony. Éppen most, amikor egy fa mögül lesi a renitenseket. És milyen kihívóan száll szembe a renddel — és azokkal, akik pedig rá is szólnak, hogy vigyázzon. Egy szájcsücsörités balra, egy vállrándítás jobbra — és már neki is vág, vakmerőén, sőt szemtelenül. És milyen hetykén sétikálva lépked, keresztbe a tilos utón, strabancolva, mintha a járdán menne, a korzón, délben és akkor, amikor ez a bolyhos kabát még uj volt rajta. Eszter elneveti magát. Azon nevet, hogy ez a szoknyás meszelőrud, ez az aggszüzképü, csúf nő, még csak nem is keresztbe veszi a tilos utat, de rézsut, hosszan, átlósan. És igy saját maga huzza meg a vonalat, az átlót, a régi rend egyik gőgös embere és az uj rend egyik őre között. Egy autó húz el mellette, a sárhányó majdnem elkapja az asszony frakkját. A vénasszony fel- sikolt, nagyot ugrik, mint egy béka — és beleszalad Eszter karjába. Egész testében reszket. Aztán lehajtja a fejét, áll és a cipőjfe orrát nézi. Eszter is. Mert most már egészen világosan felismeri Ámossynét. De még a bolyhos kabátot is, amit kefélt és a cipőt is, amit tisztított valamikor. Bizony elkopott niár mind a kettő, de a legjobban az, akin volt a cipő, a kabát. Pedig az idő — és pláne a nagy idő vasfoga, valósággal felismerhetetlenségig szétrágta ezt a csúf asz- szonyt. És, hogy megváltozott a hangja is. Na persze, máskép is szól a hang, ha sóhajok, nyögések és könnyek marják fel érceit. — Kérem... ne haragudjon — könyörgött Ámossyné — soha nem fogom többet. .. —Egy kis szobám van, egy kis nyugdijam... ha bírok... akkor kötök valamit... de nem bírok, a köszvény. .. meg az asztma... . tudja. . . — Ha meg már haldoklik—-szólalt meg valaki a bámészok ■ közül — minek siet a temetőbe? Majdnem elvágta az autó. Nevettek. Eszter nem nevetett. Elővette noteszét. — Fizet... vagy felírjam? Ámossyné felnyöszörgött: — Nincs nekem, drágám, pénzem.-.. Még villamosra sincs... higgye el... Eszter felnézett a magasba. A napsugár átlósan dőlt rá a házakra. Az átlóban csillogott az aranypor. Visszahozta tekintetét Eszter a földre. Arra, amelyből az apja tizholdnyit kapott. Csendesen szólalt meg, de azért keményen, ren- dőrösén. — Följelentsem magát... vagy megy tovább . . . isten hírével ? Ámossyné fülébe, mint a forró ólom, ömlött bele a régi hang. Válla megrángott, feje lejebb bukott. Aztán föl. Kinyúlt. Nézte ezt a kis bod- roshaju, kékszemii rendőrt. Annak a feje lejjebb volt... mégis... ahogyan a szemébe nézett, «érezte, hogy az van, fent és ő van lejjebb. — Eszter — suttogta. A bámészok néztek. Megértették a jelenetet. Most már nem szóltak bele. Látták ezt a kis óriást. Elbír ez maga azzal az asszonnyal. Az meg tovább nyöszörgött: — Nagyon megvert engem az isten... Eszter felelt— Ha maga azt hiszi, hogy az. . . hát higgye azt. Most menjen... és adjon hálát is neki... hogy nem ütötte el az autó... — És, hogy nem irta fel a rendőr! — toldotta meg valaki. Ámossyné elment. Elment? Szaladt, futott, isten hírével. Eszter már utána se nézett. Megfordult. Megigazította oldaltáskáját, feljebb tolta sapkáját, belenézett a napba és nevetett. Hangosan, jóiziien. Szabadon. « A FÖLDMŰVELÉSÜGYI bizottság jelentése szerint a farmfronton 3,000 mérföld távolságban végzett tanulmányútja alkalmával úgy találta, hogy 1950 és 1954 között a családi farmok száma 600 ezerrel lett kisebb, amig a nagy korporációk tulajdonában levő farmok száma sokkal nagyobb lett. Ezek a nagyfai-mok, amelyeket gyári nagy profitalapon kezelnek, fölszivták a kisebb, tönkretett farmerek földjeit. — A bizottság úgy találja, hogy a kis farmok képezik a “free enterprise” hátgerincét és sürgős segítséget kérnek azok megmentésére. Érdekes, hogy a bizottság republikánus tagjai még ezt is ellenezték.
