Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-08-02 / 31. szám
August 2, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Emberek a pusztán — Magyarországi riport — Van ezen a pusztán, az akácligetek közé bujt Kiskajdacson, néhány ember, akik! tudnak hallgatagon'és szívósan dolgozni. Egykori cselédek, kocsisok, pásztorok, a Március 9 csoport létrehozói. Semmijük se volt. Csak a nagy akaratuk, a nagy hitük. Az első évben három pár ökörrel, egy pár lóval vágtak neki a széles határnak. . . Mi minden van a hátuk megett, mig a semmiből valami lett! ;— kifosztott s elhagyatott majorból olyan gazdaság, amelynek immár becsülete van a környéken! ősz óta megkétszereződött a tagság. Beállt például egy Péter József nevű ember, akinek az a leghőbb vágya, hogy egy Dongót vehessen. Öt évet letöltött egy rossz csoportban (öt hosszú évet!) és nem birt Dongót venni. Most ide állt be, mert megszokta a közöst, nem szeret magányosan dolgozni, és szent meggyőződése, hogy Kiskajdacson nemsokára megveheti a Dongót... • Mostanában sok szó esik arról, hogy a közös gazdaságok akkor indulnak igazi virágzásnak, ha bemegy a középparaszt, s viszi a jószágát, fölszerelését, de mindenekfelett a tudását. Ez igaz, ez igy van. De ehhez az igazsághoz gyorsan hozzá kell tenni egy másikat: a hajdani cselédek, a semmivel kezdő, s az első időkben a rongyoskodást is vállaló pusztai, falusi szegényemberek nélkül semmilyen csoportok sem lettek volna Magyarországon. •A: Kiskajdacsra menet a vasútvonal előtt balfelé kell letérni a kajdacsi köves útról. Akácerdő közepén árnyas ut; annak a közepén latyakos nagy kátyú: s aki átevickél a kátyún, bent találja magát a kedves, öreg majorban. Sokan átvergődnek ezen a kátyún: segítséget vagy legalább tanácsot és jóakaratot vive a pusztaiaknak. De el is akadnak benne sokan. (Tán még a kátyúi; innen). És ez nem afféle költői kép. Rideg valóság. Ott kéne kezdenem, hogy van az öreg Mohainak huszonötezer forint készpénze. Itt kereste meg, s rakta félre a közösben, s pénzzé tenni való tehene és egyebe is van, mert építkezne, mert egy roskatag vén házban lakik. De nem tud építkezni. Nincs házhely. Vagyis volna házhely, csak nincs kijelölve. Elkezdték kijelölni 1946-ban (éppen tiz éve) s azóta mindig jelölik. Még itt lakott a hajdani uraság, Perczel ur, amikbr a volt cselédek alkudozni kezdtek vele: adjon házhelynek valót a neki hagyott száz holdból, más földekért cserébe. Az uraság ráállt, neki mindegy, hol a földje. Azóta rég meghalt, a száz holdja is a közösé lett, de a pusztaiak még min- ;lig várják a papirt, hogy hol is a házhelyük. . . Jönnek befelé az emberek a csoportba, s még több jönne, ha építkezni lehetne. Lehetne is, miért ne lehetne? Csak a papíron múlik... Dehát nincs itt senki, aki sürgesse a házhely- ügyet ? — s más ügyeket? Van. Van egy tanító, Parragi Zoltán nevezetű, -zemüveges, vékony kis ember. Tanító, színjátszó, asztalos, méhész, szinpadépitő, diavetítő, a csoport alapitó tagja, sokáig könyvelője, s máig pusztai ügyintéző és mindenes. . . És párttitkár. (Ezt nem azért Írtam utoljára, mintha ez volna íz utolsó mestersége: de tán igy érthetőbb, hogy niért vállalja s csinálja a rengeteg előbbi mes- erséget.) Parragi legutóbb márciusban irt egy •érvényt a házhely-ügyben, Paksra, a járási ta- íács város- és községgazdálkodási csoportjához. Jég nem kapott választ. Egy délutánt töltöttem el a tanítóval. Jártunk t kastély hajdani szalonjában berendezett — lem is berendezett, hanem szerető gonddal fel- liszitett és kicsinosított — tanteremben. Képek, •a|zok, növény- és rovargyiijtemények, ragyo- ó tisztaság. . . A tanító elővett a szekrényből így mikroszkópot, s elmondhatatlan örömmel nutatta, hogy ilyesmi még a nagyobb falusi is- .olákban sincs. Azt mondta, hogy gyűjtésből ették. Később megtudtam, hogy. a gyerekek zázötven forintot gyűjtöttek: háromszázat Par- ■agi a maga zsebéből tett hozzá'. . . És mást is íegtudtam. Tavasszal néhány nincstelen család lit be a falubeli csoportba. Nem volt kitartásuk, lem volt kenyerük. Parragi meghallotta ezt, és iz mázsa búzájából (mit éladhatott volna má- sánként háromszáz forinton) nyolcat felajánlott odaadott az uj tagoknak: használják el, s majd dják vissza az újból, kamat nélkül. . . Mi haszna van abból,hogy a pusztai gyerekek mikroszkópon nézelődnek? S mi haszna abból, hogy a csoportbeli uj emberek kihúzzák cséplésig? Kérdések, amelyekre csak az ilyen Parragi-féle emberek tudnak igazi választ adni. Lehet, hogy panaszként hangzik, amiről a tanító beszélt: pedig nem panasz, csak tények és jelenségek [elsorolása. És aggódás. Nagyon őszinte, nagyon előrelátó aggódás. .. Nincs a majorban hely, ahol a kiskajdacsiak munka után s vasárnap összeülhetnének olvasni, beszélgetni, szórakozni. Illetve van hely, a volt kastély egyik terme: de leülni mégse lehet, mert se szék, se pad, semmi. Megkérdezhetné az ember, hogy miért nem vettek, hiszen egy csoport csak vehet pár széket, vagy nem? Vehet, ha van miből. De ennek a csoportnak ezer mást kellett vennie, jószágot, szerszámot, és székre nem telt neki... Amit tudtak, igy is megtették. Kimeszelték, rendbehozták a kastélybeli elhagyatott termet, aztán kértek szépen egy művelődési házba való berendezést, amolyan szerényét: ülő alkalmatosságot, néhány könyvet, esetleg egy rádiót. Azt felelték nekik, hogy a megye csak felavatott művelődési házba adhat berendezést. Hiszen jól van, felavatjuk ők szívesen. Parragi deszkát szedett össze, épített egy színpadot, betanított egy jó hosszú műsort a majori fiataloknak. s aztán meghívta a megye képviselőit. Az ünnepség pompásan sikerült, mindenki el volt ragadtatva. Ennek éppen öt éve. Szék máig sincs, egy sem. (Azóta a tanító még három színpadot épített: nem bírta megőrizni őket, mert szétszedték és elhordták). A majoriak rettenetesen szeretik a mozit. Ritkán jutnak hozzá, a falu hat kilométerre van, télen keserves bejárni, nyáron nem érnek rá: a tanító azonban szerzett egy diavetítőt, s avval szórakoztatja a “mozilátogatókat”. A puszta még ezért is oly hálás, hogy az el se mondható, vetítéskor zsúfolásig megtelik a terem. (A nézők hazulról cipelik a székeket, sárpjikat). Hanem a vetítőhöz villany kéne, mert az jobb, mint a pisla gázlámpa. De villany nincsen, három kilométer re húzódik a vezeték. Azaz, hogy volt villany, csak elvitték... Még a Perczel uraság csináltatott egy akkumulátoros villanytelepet, s az meg is maradt a majoriak nagy örömére. Az történt azonban, hogy egy ideig egy állami gazdaság használta a kastélyt, s amikor elment, leszerelte - és elvitte a villanytelepet. Hogy mi jogon? Senki sem tudja. A pusztaiak nem mertek szólni, nem mertek bajuszt akasztani egy állami gazdasággal, pedig igen kellett volna nekik az a villanytelep. Dehát elvitték. S elvittek egy régi szivattyús kutat, elbontottak egy hodályt, a kastély verendájáról még az ablakszárnyakat is elhordták. És az a legfájóbb, hogy a villanytelep máig ott rozsdásodik az állami gazdaság udvarán, nem használják semmire... A történtekhez még annyit kell hozzáfűzni: a nagy leszerelés, bontás, cipekedés idejében már élt ó^..működött a nagyon kicsiny, nagyon szegényt kiskaj- dacsi csoport. Tavaly 3800 forint békekölcsönt jegyeztek a pusztaiak. Ki is fizették az utolsó fillérig. A tanító boldogan számolta, hí>gj? a jegyzés visszamaradó feléből mi mindent vásárolhatnak: székeket, padokat, könyveket, s ha telik, egy asztaliteniszfelszerelést a fiataloknak. Végre lesz egy használható térniük! Nem lett! A kajdacsi tanács a falusi beruházásokra szánta a majoriak pénzét is, mondván, hogy ott nagyobb szükség van rá. Ennek tán az is oka, hogy a majori parasztok közül nincs egyetlen tanácstag, bizottsági tag, semminő tisztségviselő, aki adott esetben £zót emelne. De tán az is oka, hogy “azok ott ^Kiskaj.dacson csak majoriak...” Könyvtár csak egy hete van a pusztán. Most vásárolt a csoport kétezer forint ára könyvet, jobbára szakkönyveket. (Egy szem mazsola is van ebben a hivatalból összeállított kis könyvtárban, cime: Tógazdasági haltenyésztés a gyakorlatlan. Ez azért hasznos itt, mert úgyis nagyon kéne a viz, mert a kajdacsiaknak nincs vizük a homokos határon.) Harminchat család él a pusztán. Egy ember olvas mindent. Egy asszony csak szerelmes könyveket. Egy ember csak mesét. És a csoportbeli közgyűléseken kivid semmi esemény. Se politikai gyűlés, se előadás, se szórakozás. Bál másfél éve volt. Diavetítés is régen, mert a gázlámpa égője elromlott. És két deka élesztőért be kell men-, ni a faluba, mert még egy boltocska sincs. Nem, a tanító netm panaszkodott. Csak elmondta a véleményét. Hogy a pusztaiaknak volt erejük vállalni, tűrni, istentelen keményen dolgozni, a semmiből megalkotni egy virágzó gazdaságot és közben rendet és legyeimet tanulni. Hogy ez a csoport évekig nem volt nevezetes a busás jövedelméről, de nevezetes volt arról, hogy az államnak soha semmivel nem maradt adósa. (Most már a jövedelemről is nevezetes). Hogy hitből, rendithetetlenségből, akaratból másoknak is tudnának adni... A falusiak előtt, a gazdák előtt mégsincs elég tekintélyük. Majoriak. És nem az a baj, hogy majoriak: elhagyatottak, tájékozatlanok, darabosak, műveletlenek. Nem ahhoz képest műveletlenek, amilyenek 10—15 éve voltak: hanem ahhoz a feladathoz és hivatáshoz, amely rájuk — a legbátrabbakra, az úttörőkre — vár és várni fog.. . Dobozi Imre REGISZTRÁLÁSOK NEW YERSEY, szeptember 27-én regisztrál az általános választásokra. NEW YORK államban még nem hozták nyilvánosságra a regisztrálás napját. OHIO, szeptember 27-én regisztrálnak a választásokra. PENNSYLVANIÁBAN regisztráljon szeptember 17-én, hogy szavazhasson. WEST VIRGÍNIÁBAN, október 6-án regisztrálnak a szavazók. WISCONSIN államban augusztus 29-én regisztrál, aki szavazni óhajt az előválasztásokon. Október 24-én regisztrálnak az általános választásokra. • A Magyar Szó jó újság, • Nincs benne, csak igazság! TERJESSZÜK A “SPRINGTIME ON THE 0ANUBE”-0T! d Minden eladott kötet egyyegy tégla, az amerikai-magyar barátság építéséhez! Ezernyi akadály, nehézség leküzdésével kiadtuk az első és egyetlen könyvet, amely hűséggel, szeretetteL ismerteti az amerikai nép előtt magyar szjJlŐhazánk múltját és jelenét. Minden olvasó^ maradandó érdemet szerezhet magának, ha^ Hozzájárul egy vagy több kötet eladásához. A könyvből háromezer példányt nyomtattunk. Minden erőnket megfeszítjük, hogy a könyvből amerikai téren minél többet eladjunk. De vállalkozásunk sikere attól függ, hogy fog-e akadni olvasótáborunkban legalább 100 olyan munkástárs, aki vállalkozik 4 (négy) példány rendelésére, illetve családja tagjai, (gyermekek, unokák, rokonok, stb.) valamint amerikai ismerősei között való terjesztésére. A könyv ára példányonkint $1.50, négy könyv; 5 dollárért. ' Ki jelentkezik elsőnek a “Könyves Gárdá”-ba? Kérem azokat az olvasókat, ak.k készek e téren beniinket támogatni, hogy leveleiket, rendeléseiket intézzék közvetlen hozzám. Munkástársi tisztelettel: DEÁK ZOLTÁN Aki segíteni akar, használja az alanti szelvényt: Deák Zoltán 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Kedves Deák Munkástárs! Tudatom, hogy énrám is számíthat a “Springtime on the Danube” terjesztésében. Csatolva küldök .............. dollárt .............. példányért. Név: ...................................................................... * Cim: j 7 I
