Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-10-25 / 43. szám
ÍZ AMERIKAI MAGYAR SZÓ October 25, 1956 i A tudomány világából Sokat olvasunk mostanában az Antarktisz- ról. Olvastuk, hogy a jelenkor egyik legnagyobb szabású tudományos vállalkozása bontakozik ki itt, a Déli-sark kontinensén, a hatodik szárazföldön. Az 1957—1958-as nemzetközi geofizikai év keretében 12 ország expedíciói félszáz megfigyelő állomáson végeznek két éven át kutatómunkát, részint a szárazföld partvidékén és jégtakaróján, részint a kontinenshez tartozó szigeteken s a déli-sarki óceánon. Az Antarktisz az a világrész, amelyről a legtöbb embernek csak nagyon halvány ismeretei, vagy teljesen hibás fogalmai vannak. Nem lesz tehát érdektelen, ha rövid összefoglalásban ismertetjük azt a sajátos világot, amely most két éven át magára vonja a közfigyelmet a tudományos kutatások révén. Még a múlt század második felében is az volt az általános felfogás, hogy a Déli-sarkot kisebb- nagyobb szigetek csoportja fogja körül, s a szigetcsoportok között nyaranta nyílt csatornák nyitnak utat a Déli-tarkig. A századunk elején megindult beható kutatások, a D^i-sarkot elérő hősi vállalkozások földerítették, hogy itt egy Európánál nagyobb, mintegy 14 millió négyzetkilométer terjedelmű szárazföld terül el, amely valószínűleg egészében szárazföld, vagy legalábbis egy-két óriási szigetből forrt össze. Ám ebben az esetben is egységbe kovácsolja az Antarktiszt a 13 millió négyzetkilométer terjedelműre becsülhető belső jégtakaró. Az Antarktiszt boritó jégtakaró vastagságát ugyan még csak néhány helyen mérték meg, de igen valószínű, hogy a belső területeken eléri a 2500 métert. A parttól befelé haladva egyre vastagodik és igy pajzsszerü az alakja. Maga a Délisark 2765 méter magasságban van a központi fennsikon, a Wegener-fennsikon pedig a jégboltozat már 4200 méter magasra tornyosul. A jégtakaró folytonos mozgásban van, lassan igen lassan nyomul a központi területről a perem felé. Útközben sok helyütt magas hegység állja el útját. Ilyenkor a hegység völgyét hatalmas völgyi jégfolvókkal, glecserekkel töri át. Egv-egy gleccser 300 kilométer hosszúságot is elér, mig a partig jut. Ilyenek a hires Beardmore- gleccser, aztán az Axel-Heilberg-, a Ninnis-, a Mertz- és a Scott-gleccser. Ezek a föld leghatalmasabb gleccserei, amelyek jóval felülmúlják a Pamir és a Karakoram jégárjait. Ha a jégfolyó lapos vagy csak kevéssé magas partra ér, a tengerbe gördül. Hatalmas rögök törnek le belőle, “borjadzik” a gleccser. A tenger áramlása magával sodorja északra a jéghegyeket. Rendkívül szeszélyes alakúak, némelyiket kikezdte a viz, s mint odvas jégfogak suhannak el á hajók mellett, üregeikben mennydörgésszerű robajjal csap árbósmagasságig a viz. A melegebb vizekbe érve, menthetetlenül elpusztulnak. Ám az Antarktisz partjain van a jégképződésnek egy különleges módja is. Ahol a parti sáv továbbhúzódik a tengerbe, s nem szakad hirtelen nagy mélységekbe, a sekély vizet hamarosan jég tölti fel, a parti jég (self-jég). Ezt aztán a hóesés és a rátóduló gleccserek tovább hizlalják, így képződnek a hatalmas jégzátonyok, amelyek meredek fallal esnek a tengerre. A Ross-tenger hires jégzátonya 700 kilométer széles. A jégzátony terjedelme 480,000 négyzetkilométer, meghaladja Németország területét, nyolcvan méteres homlokfala csak kevés helyen szakad meg. A Weddel-tenger Flichner-zátonya már “csak” 165,000 négyzetkilométer terjedelmű. A parti zátonyokból szakadnak ki az óriási, téglalaku jégszigetek, amelyek az áramlások hátán szintén útnak indulnak. Láttak már 30—50 kilométer hosszú, 15 kilométer széles jégszigeteket is. Az északi-sarki vizeken ilyen képződmények nincsenek. Az Antarktisz évi “jégtermelését”, amellyel az óceánnak adózik, 600 köbkilométerre becsülik. Azon a kontinensen, amely ennyire a jég uralma alatt áll, még a nyár sem töri meg a jég hatalmát. A nyár csak annyiban különbözik a téltől, hogy jóval több a napvilágos óra (tudniillik a peremvidékeken, mert magán a sarkon féléves a napvilág és féléves a sarki éjszaka.) A legmelegebb hónapok (december-február) közepes hőmérséklete a Ross-zátony peremen —6 Celsius fok de sehol nem haladja meg a fagypontot. Az Antarktisz a Föld legnagyobb hidegkamrája. Nagy ritkaság, amikor a hőmérséklet a fagypont fölé emelkedik. A nagy szánutakon viszont ragyogó napsütésben mértek —50 fokot is! A “sötét” hónapokban a hideg vetekszik a Föld hideg pólusával, a szibériai verhojanszki katlannal. Érthető, hogy amikor a kimeríthetetlen hideg légtömegek az óceán melegebb légtömegeivel csapnak össze, olyan légnyomáskülönbség keletkezik, mely szinte állandóvá teszi a sarkkörüli szélvihart, a “blizzard”-ot. Sebessége másodpercenkint 25 méterről 100 méterre fokozódhatok. Az útleírások az Antarktisz blizzardjaira panaszkodnak leginkább. Scott kapitány tragédiáját is a blizzard okozta, mert több napon át fogva tartotta sátrában. Az Adelie-föld, amelyet a keleti 140 fokú délkör szel át, a tomboló viharok földje, az Földünk igazi “viharsarka”. A hatalmas kontinens nyugati felében fiatalkorú gyűrt hegységek emelkednek, amelyek a dél-amerikai Andok folytatásai. Az összefüggést világosan mutatják az antarktikus óceán szigetei. A tenger alá merült hegység a Graham-föld hosszú, keskeny félszigetével emelkedik ki az óceán mélyéből, s itt a tengeralatti kolosszusnak már 4000—4500 méter magas folytatásával húzódnak. Olyan hegyi világ van itt, amelyet még nem ismerünk teljesen, de talán még a belső- ázsiai hegységek világánál is nagyszerűbb és talán igazolódik az a sejtés, hogy itt bukkannak majd rá Földünk legmagasabb csúcsára. Az Antarktisz partvidéke a legtöbb helyen szeszélyes jégomlások, gleccsernyelvek és jégzátonyok alá rejtőzik, csak itt-ott bukkan ki a lég zölden csillogó falából egy-egy fekete fal, gárnitszirt. Ezeket grönlandi elnevezéssel nuna- taknak hívják. Ám a belső jégtábla egyhangú világa meglepetéseket is nyújt. Ilyenek az Antarktisz “oázisai”. Oázisokon a viz nélküli sivatagban felbukkanó forrást értjük, amely körül buja növényzet vert gyökeret. Az Antarktiszon persze nem ilyenek vannak. De vannak sziklákkal körülvett tavak, amelyek oázisként bukkannak fel a jég dermedt világában. Byrd amerikai kutató 1946—1947. évi nagy expedíciójának legmeglepőbb fölfedezése volt ez. Schirmacher pilóta már 1939-ben fedezett föl tavakat, de nem tudott leszállani. Később az Uj-Svábföld hegytömegében is láttak tavakat a repülők. Bunger pilóta a Wohlthat-hegytömeg előtt észlelt tavakat. Leszállt, megvizsgálta a vizet, mikroszkopikus élőlényeket és ásványi alkatrészeket talált benne. A tavak teljesen nvilt növényzet nélküli sziklafennsikon feküdtek, 60 méter tengerszint magasságban. Az oázis terjedelme 60 négyzetkilométer. A tudósok sokat vitatkoznak az oázisok keletkezéséről. Egyesek szerint a tavak forró mélységi vízből erednek. Hiszen az örök jég világában nem ritka a tűzhányó. A hatalmas Ross-zátony előtt egy szigeten emelkedik 4077 méter magasra a még működő Erebusz. Sok antarktikus szigeten működő vulkánok vannak. Egy másik nézet szerint nagy széntelepek égése formálta a tavakat. A szovjet kutatók úgy vélik, hogy az oázisok érvezredekkel ezelőtt egyik gleccser hátrálása nyomán keletkeztek. Az Antarktisz ugyanis fölmelegedőben van, s a jégtakaró meg a glecs- cserek lassan visszahúzódnak. Valószínűnek tartják azt is, hogy a tavak télen befagynak. Nyáron aztán az erős napsugárzás hatására a sziklák erősen felmelegednek, a hó megolvad és ez a viz tölti meg a tömedencéket. Világos, hogy a jég világában magasabb rendű élet elképzelhetetlen. A déli-sarkkörön belül (a 66.5 szélességi kör) még nem találtak virágos növényt, s az állatoknak nincs tartós hazájuk. De miből is élnének meg? A füfajták a 62. szélességi körig terjeszkednek, tehát csak némelyik szigeten élnek, s az Antarktisz paidi szikláinak zuzmója és mohája az év nagyobb részében hó alatt rejtőzik. Kis kerékállatkákat, tehát az állati élet legalsóbbrendü formáját találták ezekben. De a partvidék mégis ideiglenes otthont nyújt a költőmadarak millióinak. Nyaranként az Antarktisz vendégül látja a pingvinek, s viharmadarak óriási rajait. A parti vizek tele vannak parányi élő lényekkel, amelyek a viz nitrátjaiból és foszfátjaiból élnek, apró rákocskák milliárdjai hemzsegnek az algák közt, s ezek az apró lények idecsalják a halakat, bálnákat, a halak nyomában megjelennek a pingvinek, a fókák különböző fajai és a viharmadarak. Színes ilyenkor az Antarktisz partjainak élete. Vécsev Zoltán AZ “EURÓPAI KÖZÖSSÉG” ÉS AZ ÚJ VILÁGHELYZET (Folytatás a 2-ik oldalról) zösség hovatovább nem lesz egyéb, mint német vezetés alatt álló nehézipari kartell, Thyssenék és Kruppék régi álmának megvalósulása. Ezek az uj európai közösség egyáltalán nem biztató perspektívái Franciaország számára. De hát akkor miért mennek bele a franciák? Két okból. Az egyik az, hogy Adenauer megcsillantotta francia kollégája előtt a nyugatnémet felfegyverzésben való üzleti részvétel lehetőségét, ami már Mendes-France “fegyverkezési pool”-jának is a lényege volt, s érthetően fölöttébb csábitó lehetőség a francia nehézipari tőke előtt. A másik ok: Franciaország szorult helyzete Észak- Afrikában. A szerencsétlen gyarmati politika egyre nehezebb helyzetbe sodorja a francia kormányt. Hogy Afrikában minél akcióképesebb legyen, kénytelen Európában olyan konstrukciót elfogadni, amely nagy esélyeket ad Nyugat- Németországnak. Mindenesetre azt a francia vezetők is látják, hogy az európai közösségi terv, mely eredetileg francia címke alatt került forgalomba, uj változatában, mint sok kockázattal járó kényszermegoldás jelentkezik Franciaország számára. Miért érdeklődnek az angolok? A franciák azzal vigasztalják magukat, hogy a francia-angol együttműködés, amely a második világháború óta soha nem volt olyan intenzív, mint most, ellensúlyozhatja a nyugatnémet poziciógyarapodást. Az angol érdeklődés az európai közösség iránt, elsősorban gazdasági természetű. Az európai társulásban részt vevő országok ugyanis a belső, a nemzeti piac korlátáit igyekeznek felszámolni vagy legalább is kitolni és a Montanunió mintájára széleskörű, a legfontosabb ipari és mezőgazdasági cikkekre terjedő szabadpiac-övezetet akarnak teremteni. E törekvés gyakorlatiasságát nehéz kétségbe vonni, legalábbis az érdekelt tőkés országok szempontjából, annál is inkább, mert a nyugat-európai országok, beleértve Angliát, ma már képtelenek tartani a versenyt Amerikával szemben, amelynek óriási belső piac áll rendelkezésére, hogy biztosítani tudja egy bizonyosfoku termelési és életszínvonal fenntartását. A brit nemzetközösség összetételénél fogva egyre bizonytalanabb gazdasági alappá válik az angol ipar fejlődése számára. Anglia ma már nem engedheti meg magának, hogy kivtil maradjon, ha létrejön a nyugateurópai, úgynevezett szabadpiac-zóna. Az uj európai társulás, amely gazdasági téren a közös piac kialakulását jelentené — vámkorlátozásokkal és különféle kölcsönös kedvezményekkel — Anglia részvétele nélkül előbb-utóbb Nyugat- Németország hegemóniájának eszközévé válna. A nyugati közösségnek ez az uj'j formája tehát éppen annyira magán hordozza a kölcsönös bizalmatlanság jegyeit, mint elődei. Ennek ellenére egy szempontból több benne az adott nemzetközi helyzethez való alkalmazkodás realizmusa. Erre a szempontra egyes nyugati lapkommentárok is rámutatnak, mikor az uj közösségi tervvel kapcsolatban “harmadik erő” megjelenését emlegetik. A “harmadik erő” emlegetése mindenesetre azt jelenti, hogy a világ kettéosztott- ságának jellegzetes hidegháborús tételét többé nem tartják alkalmazhatónak és az atlanti-rendszerben, mint a hidegháborús korszak e legjellegzetesebb alkotásában megmerevedett erők számára uj mozgási teret keresnek. ANTARKTISZ, A “FEHÉR KONTINENS”
