Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-10-04 / 40. szám
r AMERIKAI MAGYAR SZ6 October 4, 1956. 4 "‘AMERIKÁNAK MÉLTÓ MÓDON KELL GONDOSKODNIA IDŐS POLGÁRAIRÓL” STEVENSON DEMOKRATA ELNÖKJELÖLT NYILATKOZATA AZ ÖREGEK TÁMOGATÁSÁRÓL Olvasóink legnagyobb figyelmére tarthat számot Adlai Stevenson demokrata elnökjelölt, országos feltűnést keltő, dokumentumszámba menő nyilatkozata, amellyel és az ezután következőkkel •— választási kampányát kiegészíteni tervezi. A szóbanforgó nyilatkozat az ország korban előrehaladt rétegének istápolására vonatkozik. A demokrata tlnökejlölt ezzel a lépéssel jelentős újítást hivott életre. Felfogása szerint, amelyet a nyilatkozatot kisérő levélben fejtett ki, a választási kampányban a tisztán politikai kérdések megvitatása során nincs idő és alkalom, hogy több nagy fontosságú kérdést azzal a részletességgel tárjanak a szavazó polgárság elé, amelyet megérdemelnének. Éppen ezért érzi szükségét annak, hogy az öregekre vonatkozó nyilatkozathoz hasonló, más kérdésekkel kapcsolatos részletes nyilatkozatok egész sorozatát tárja az ország népe elé. Nemcsak azért nagyszerű újítás ez, mert egy jelölt és egy párt munkatervezetét sokkal behatóbban lehet ilymódon a szavazó polgárság előtt megvilágítani, hanem azért is, mert egy jelölt és egy párt ezen módon Írásbeli dekumentumban rögzíti le ígéreteit, amelyeket bármikor jogosan számon lehet kérni tőlük. Tizenötmillió öreg “Az Uj Amerika — írja Stevenson — több célt tűz ki maga elé, mint a társadalombiztosi- tást. Nagyobb célra tör: az emberi méltóság szavatolására. “Ma 15 millió 65-éves vagy idősebb férfi és nő él Amerikában. Ez ötszörannyi, mint volt 50 évvel ezelőtt. De vegyük ezt egy másik szempontból is figyelembe: Amikor a velem egykorúnk ötven évvel ezelőtt iskolába kezdtek járni, akkor még minden huszonöt személy közül csak egy volt 65-éves vagy idősebb. Ma az arány megkétszereződött, vagyis minden tizenkét személy közül egy az idősebb korosztályhoz tartozik. A várható élettartam szempontjából egy 65-éves férfi még tizenhárom, nő tizenhat évig él. De vajon ezek az ajándékévek teher vagy gyötrelemszámba mennek? Ez itt a kérdés. Sokan úgy vélik, hogy ezek az öregek a mi társadalmunkban nagy problémát jelentenek, pedig ugv kellene rájuk mint csoportra tekintenünk, mint a nagy emberi erőforrások egyikére. “Kevés kivétellel kétségbeejtően kevés az idősebb emberek jövedelme. Amerikában ma minden három ember közül, aki 65-éves vagy idősebb: az egyiknek semmiféle forrásból való jövedelme sincs, a másodiknak évi 1,000 dollárnál kisebb a jövedelme és csak a harmadiknak van ennél több. “Jóllehet általános vélemény az ellenkezőjét állítja, gondos tanulmányok azt mutatják, hogy e legtöbb férfi és nő 65 éves kora után is tovább akar dolgozni. Nyolc közül csak egy hagyja abba a munkáját önként és kívánja élvezni szabadságát. Egyesek egészségi okokból kénytelenek felhagyni a dolgozással. Ámde milliókra rúg azoknak a száma, akik képesek továbbdolgozni és akarnak is. de megtagadják tőlük a munka lehetőségét. Ilyenkor a kor minden másnál inkább jelent—csalódást (lelki összeomlást, frustration-t.) Legtöbbje számára ez annyi, mint belehullani a nyomorba. “öregemberek milliói szenvednek betegségekben, sokan szükségtelenül. Tanulmányok mutatták ki, hogy a legalacsonyabb jövedelmű rétegekbe tartozó öregek évente sokkal több napon át munkaképtelenek krónikus betegségekből kifolyólag, mint azok, akiknek jövedelme lehetővé teszi számukra, hogy kellő időben állapítsák meg bajukat és kezeljék az orvosok. 65 évesnél idősebb paciensek, akiket felvesznek a kórházakba, kétszer olyan hosszú ideig maradnak ott, mint az átlagos betegek. Sok idősebb polgár, aki kórházakban fekszik, jobb ellátást kapna és boldogabb lenne otthoniasabb környezetben, öregek számára jól berendezett különféle othonokban. De nincs elég ilyen intézmény és ezek közül is sok nem felel meg a követelményeknek. “1900 és 1950 között népesedésünk ugyan megkétszereződött, de az elmekórházakban élő betegek száma megháromszorozódott. A 65-éves és idősebb paciensek száma megtízszereződött. Ma minden négy elmegyógyintézeti beteg közül van egy, aki 65-éves vagy idősebb — a lakossághoz (való arányuk tehát háromszoros. Az átlagos állami elmegyógyintézetek hiányosan vannak felkészülve ezeknek a pacienseknek a befogadására, nincs elég lélekgyógyász, szakképzett betegápolónő és megfelelő személyzet a kellő ellátásukra. Szívfacsaró még arra gondolni is, hogy az elmeintézetek lakói közül soknak egyáltalán nem is kellene ott lenni, mert helyre lehetne hozni őket. Másképpen is jobban gondjukat lehetne viselni otthon, vagy öregek befogadására berendezett magánhelyeken, szeretet házakban’ vagy különleges központokban, ahol öregeket gondoznak, ők is csak azt kívánják, amit minden más beteg: felépülni, s ezt jobban óhajtják, mint a gondtalan ellátást. Vissza akarnak térni a normális, cselekvő, hasznos életbe. Ezt értjük talpraállitá- son (rehabilitation-en). “Minden négy 65-éves vagy idősebb személy közül egy elözvegyült. És bár a feleségek általában véve túlélik férjeiket, a 65-éves asszonyok több mint felének van része ebben a rettenetes magányosságban. Közel 4,000,000 idősebb polgár él távol mindenféle rokontól. Sokan úgy érzik, hogy senki sem akar belőlük és a modern élet nyomásai társadalmi elszigeteltségbe kergetik őket. Társadalmi segélyszervezeteinkben nincsenek elegen, hogy támogathassák ezeket az embereket, az iddigi próbálkozások nem sok eredményt értek el. Most tér rá Stevenson arra a három pontra, amelyben multheti számunkban az ő összefoglalása szerint beszámoltunk a tennivalókról. 1. Meggyőződésének sarkalatos tétele, hogy a bőség országában mindenkit képessé kell tenni, hogy miután elvégezte az élet szokásos kötelességeit. megszokott életstandardját fenntartsa. Amig ezt a célt el nem érjük, az élet alkonya sötét, az egész élettapasztalat hirtelen megcáfolása lesz. Igaz, az egyénnek takarékosággal és az életbiztosítás minden módjával is hozzá kell járulnia ehhez a célhoz, amennyire csak lehetséges. Ehhez azonban sok egyébre is szükség van. így többek közt: “Elő kell mozdítanunk az egyik államban már törvénybe foglalt elvet, amely szerint nem szabad megkülönböztetést gyakorolni a kora miatt munkásalkalmazásnál, ha az illető 45 és 65 éves korhatár közt van. Mert olyan férfi vagy nő számára, aki ebben a korban manapság elveszti állását, csaknem lehetetlenség újabb állást találni. A demokrata vezetés alatt álló kongresszus a szövetségi kormányállásoknál nemrég kiküszöbölte a kor tekintetbevételét az alkalmazottak felvételénél. Helyes volna, ha a kormány legalább a szövetségi alvállalkozóknál bátorítást gyakorolna az idősebb emberek alkalmazásának előmozdítására.” Stevenson különféle megfelelő átképzést javasol, amely az idősebb emberek korának megfelelően képesítené őket különféle munkák vállalására és elvégzésére. Ecélból az öregek problémáinak megoldására szervezendő ügyosztály felállítását indítványozza az egészségügyi, közoktatási és jóléti minisztérium keretében. “Nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, ina Stevenson, hogy a kormányzat milyen következetességgel járt el a nagyvállalatok érdekében, miközben a kisembereknek csak konferenciákat, tanácsokat, bizottságokat és tanakodásokat szenteltek.” Pedig hát 15,000,000 ember életéről volt szó. Ennek az ügyosztálynak aztán minden követ meg kell majd mozdítania az öregek érdekében. Felülvizsgálni a nyugdijterveket A következő lépés a nyugdíjintézmények és módszereit felülvizsgálata kell hogy legyen. “A demokraták olyan javaslatokat terjesztettek a kongresszus elé, hogy a társadalombiztosítási illetményeket élvező emberek évi 2,000 dollárt kereshessenek anélkül, hogy csökkentenék társadalombiztosításukat, a jelenlegi 1,200 dollár helyett. Ennek a mellékkeresetnek felső határát ki kell terjeszteni, mert ezzel csak bátorítanánk az öregeket, hogy munkát keressenek és egyéni kezdeményezéssel és önmagukon való segítéssel szerezzenek tisztes életstandardot maguknak. Ha azonban ezt a módot más intézkedésekkel nem támasztjuk alá, különösen a bérszínvonalak fenntartásával, akkor nem érné el társadalmi célkitűzését. így például rájöttünk, hogy egyes munkaadók a jelenlegi törvényt ugv igyekeznek kihasználni, hogy színvonal alatti bérekért alkalmaznak nyugdíjas öregeket. “Revideálni kell a társadalombiztosítási intézményt, felelőtlen politika volna azonban határozottsággal kijelölni a számszerű összeget, amelyre a társadalombiztosítási illetményeket fel kell emelni. Mi azonban valamennyien tudjuk, hogy a megélihetési költségek állandóan emelkednek és az illetmények nem tartanak lépést a drágasággal. Továbbá mi nemcsak a puszta megélhetésre gondolunk, hanem azt kell szem előtt tartanunk, hogy megjavítsuk az életstandardot a számukra ugv, hogy ezt állandóan fokozódó termelékenységünk és emelkedő béreink magukkal hozzák.” A második cél Ebben a szakaszban Stevenson azt a súlyos kérdést feszegeti, hogy rettenetes hiány van olyan helyekben, ahova a nyugalomba vonult öregeket el lehet helyezni és megfelelő szolgálatokkal gondoskodni különféle szükségleteikről. “Egyszerű tény — írja — amelyet az amerikai családok tízezrei jól és fájdalmasan tudnak, hogy kegyetlenül kevés ilyen hely van, ahova, amikor a háztartás továbbra lehetetlenné válik, idősebb párok, vagy magános férfiak vagy nők mehetnének.” S ezzel kapcsolatban veti fel azt a kérdést, amelyet mi már korábban megpedzettünk, hogy beiegsegélyző szervezetek, jótékonysági magáncsoportok és szakszervezetek, ha mást nem, legalább támogassanak, előteremtsék költségeit és építsenek nagyobbszabásu otthonokat az öregek számára. — Egy másik súlyos követelmény a kórházi ellátás és az orvosi költségek biztosítása, hiszen erre az öregeknek nagyobb szükségük van, mint a fiatalabbaknak, de ők képesek legkevésbé előteremteni. 65-éves vagy idősebb öregek 12 százalékának van mindössze kórházi biztosítása, mig más rétegeknek 60 százaléka rendelkezik vele. Stevenson magánbiztositási tervekkel javallja ezt a kérdést rendezni, nyilván, hogy ne tegye ki magát az országos közegészség- ügyi biztosítás “szocializált orvoslás” vádjának. Majd a szívbajok és a rákbetegségek kezelésével foglalkozik az öregekkel kapcsolatban, nem felejtve el az izületi gyulladások és reumás betegségek kérdését sem. Mindezt annak az elgondolásnak az alapján, hogy az öregek meggógvitá- sa révén fokozódna az ország munkaereje, ellátásuk közköltségei csökkennének, mert “nincs oly hasznos befektetés, mint az emberi lényekbe való befektetés,” teszi hozzá. Az élet utolsó éveinek célt és jelentőséget szerezni — ezt tekinti a harmadik célkitűzésnek. Ebben a fejezetben az öregek lelkiállapotával foglalkozik. A magukra hagyott öregemberek két- ségbesése abból származik, hogy senki sem kívánja jelenlétüket, senki sem érzi szükségüket, igv aztán létüket értéktelenekké és értelmetlennek tartják. Az Uj Amerikában Stevenson szerint meg kell teremteni azt az éghajlatot, amely ben ezek a megfoghatatlan, sőt meghatározatlan egyéni szükségleteket felismerik, tiszteletben tartják, sőt megelőzik. Itt kapcsolódik be az alkalmazás és az otthonok építése kérdéséhez a nevelési politika kérdése, az öregségi problémákkal kapcsolatos egész elgondolásunk átnevelésének kérdése. Stevenson azzal vádolja a washingtoni kormányt, hogy csak azért részesíti előnyben a tanácskozásokat cselekvés helyett ebben a tárgyban, mert az nem kerül semmibe. ‘ Pedig határozottan meg vagyok győződve, — fejtegeti, — hogy az Öregek számára kidolgozott megfelelő program a szó legteljesebb értelmében egészséges gazdálkodás. Az öregek számára jelenleg létező intézmények: elmekórházak, köztámogatások és egyebek, rengeteg sokba kerülnek és még többe fognak kerülni, ha nem haladunk előbbre az öregek egészségének érdekében. Mert ha az öregek egészségesek, teljes mértékben résztvehetnek a termelési erőkifejtésben és való értelmében pénzügyileg is kifizetik magukat. “De többről van itt szó, mint gazdasági kérdésről. “Dollárjainkból mi a sziveink eszközét akarjuk csinálni. Azt akarjuk, hogy a 65. év után következő évek kívánásra méltók, a méltóság és az önérzet évei, nem a csalódás és lelki összeomlás, hanem a beteljesülés évei legyenek.”
