Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-09 / 6. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 9, 1956 A FELSZÓLALÓ —Megjegyzések egy lapkonferenciáról — A terem kicsi és zsúfolt volt. A levegő nehéz a füsttől. De azért a gyűlés sikeres volt, annak ellenére, hogy némely résztvevő szundikált a székében, s amikor egyik, vagy másik felszólaló hangja magasabbra emelkedett, megrezzenve nyitotta fel álmos szemeit. A gyülésvezető nagy komolysággal figyelte a felszólalókat, de azért a terem fülledt levegője őrá is hatott s néha-néha gondolatai messze jártak. . .ki tudja merre? Minden felszólaló tárgyilagosan szólt a kérdéshez. — Hogyan lehet a lapot terjeszteni, az amerikai magyarságot megnyerni a haladó gondolkodás eszméinek... "Valamikor délután az egyik munkástárs egyenesen munkájából jött a gyűlésre. Nagy, magas, erőteljes munkás, a vasgyárban dolgozik. Leült és várta, mikor fog rákerülni a sor. Tudta, a gyűlést nem azért hívták össze, hogy az ő problémáját tárgyalják, de hát ezek a newyorkiak nincsenek itt minden nap, ez az alkalom is éppen olyan jó, mint bármelyik másik és ő elmondja mondókáját. Tudta, hogy ezek a munkástársak nem fogják megállítani szavában, még ha pontosan nem is ahhoz a tárgyhoz szól, amelyről most beszélnek. Szót kért és valahogyan mégis a tárgyhoz Bzólt, mert ha arról beszél az ember jiót, vagy rosszat, amiről a lap ir, akkor az ember a tárgyhoz szól. S igy kiöntötte, ami a szivében volt. “Szeretem a lapot és nélküli élni sem tudnék •— mondta. — De a lap nem úgy kezelt egy kérdést, ahogy azt kellett volna. Azt irtatok ti ottan, hogy amikor az FBI bekopogtat, ne nyissunk nekik ajtót. Hát ez nem helyes. Mikor nálam kopogtattak, feleségem azt mondta nekik, hogy csak este leszek otthon. Amikor hazajöttem, alighogy levetkőztem, ott voltak ők is. Mondtam nekik, jöjjenek be. Be is jöttek. Kérdeztem tőlük mit akarnak. — Az egyik azt akarta tudni, hogy tagja voltam-e a Testvériségnek. .Válaszoltam is nekik. — Igen, tagja voltam. Húsz évig voltam tagja. Amikor beléptem, két tényről érdeklődtem azoktól, akik akkoriban vezették a szervezetet. Az egyik kérdés van-e a szervezetnek “charter”-je, vagyis működési engedélye a hatóságoktól, s amikor a felelet az volt, hogy van, akkor arról érdeklődtem, hogy mennyibe kerül. A Testvériség adta a legolcsóbb betegsegélyt és életbiztosítást! Beléptem és a mai napig sem bánam. Becsületes emberek között voltam, akik munkájukkal keresik kenyerűiket és ez nekem elég. “Sokat kérdeztek és csak ezen a módon válaszoltam — mondta tovább. A végén személyekről kérdezősködtek — folytatta szavait. Ismerem-e ezt és ezt? — Igen, válaszoltam, ismerem. Tudom-e, hogy a kommunista pártba tartozik-e? Annyit tudok, hogy becsületes munkás ember, sohse kérdeztem, sohse kötötte az orromra, hogy oda tartozik-e, vagy sem. S ez igy ment tovább. Végre elmentek és azóta sem láttam őket. — Munkástársak, ismerjék be, hibát követtek el, amikor azt tanácsolták, hogy zárjuk be az ajtót a kopók előtt. — Nem mondta, de magyarázata mintha az akart volna lenni, hogy a lap inkább imá meg, hogyan kell velük bánni. — Hisz másokat, akik a lap tanácsát követték, folytonosan, még a mai napig is zaklatnak, őt nem! Szóval tanácsot adjunk, hogyn és mit kell felelni. “Igen, válaszolni kell! De nem szabad besúgónak lenni. Amikor T. munkástársat útnak indította a Washingtoni kihallgatásokra —■ folytatta mondanivalóját — elkísérte az állomásra. — Pajtásom, barátom, — mondta neki mielőtt a vonat elindult — csak áruló ne légy! Vigyázz magadra, vigyázz mit mondasz. Ne hozz szégyent a fejünkbe! Ne hozz szégyent a vidék magyarságára! — Ezt kiabálta utána akkor is, amikor a vonat már ■elindult.” Leült. Megmondta kritikáját. Kötelességét megtette. Nem egy a nézete lapjával ebben a kérdésben. De mégis ez az ő lapja. Hibás tanácsot adtak a munkástársak, ki kell javítani, volt a véleménye. A terem elvesztette fülledt hangulatát. Mintha vihar tört volna ki, mindenki szeretett volna vádjára válaszolni. A védelmi szervezet titkára szólalt fel. Magyarázott. “Kétszáz, háromszáz öntudatos munkás van •deportálás! eljárás alatt. — Mondta. Kétharmada saját magát keverte bajba. A többit pedig, azok leverték bajba, akik akaratuk ellenéne ily Utó* tatások alkalmival egy nem várt kérdés*e*ártat» — Magyarországi riport — Emődi Zsófi néni apró, munkában összeaszott öregasszony. Jó néhány foga is hiányzik: ezt akkor lehet észrevenni, ha öregesen beszivja alsó ajkát egy-egy pillanatra. Lábán bakancs, lábszárát kivénhedt csizmaszár védi a hidegtől. Jobb csuklóját valami rongydarabbal tekerte körül, tavaly megrugta egy csikó. Látszik is, ahogy mutatja: kezén forradások helye. Nagyot hall, a közönséges hangerejü beszédet nem érti. Az ember száját figyeli, innen lesi el a szavakat. Emődi Zsófi néni nagyott hall, de a rosszul működő dobhártyáján belül csodálatos dallamok kavarognak: egy-egy már szinte feledésbe ment balladáé vagy népdalé, melyeknek más változatait a népballada-gyüjtemények őrzik. Nem is tudja voltaképpen, mit énekel vékony hangján: a betyárballadára azt mondja, hogy ez valami rablóhistória, másokra meg, hogy szerelmes történet. Kicsit különös szemmel néznek Zsófi nénire Sályon, és a maguk módján büszkélkednek is vele a sályiak. Fekécsékkel lakik egy házban, a lányokat nagyon szereti, különösen a nyolcéves Edinát, aki maga is el-eldalolja a Zsófi nénitől ellesett, vagy pontosabban elhallott énekeket. Az öregasszony ül a széken, kicsit kéreti magát. — Csak akkor szoktam én énekelni, amikor jókedvem van — mondja. Fekécsné viszont elárulja, hogy Zsófi néninek mindig jókedve va/j, mert aranyos kedélyű öregasszony és semmi sem zökkenti ki a nyugalmából. Zsófi néni, úgy látszik, ezt megértette, mert elneveti magát. Megigazítja félrecsuszott kendőjét, ránéz férjére, János bácsira, aki valami ütött-ko- pott lószerszámot babrál és azt mondja: — Egy lányról szól, aki meghalt. Azzal rákezdi: Eccer egy városban férhe ment egy lányka. Kinek szerelemből történt a halála. Esküvőre készül, hideg borzongatja, Lakodalmát lakják, már ő meg van halva. Bemegy a vőlegény, kérdi az anyjától: Édes anyámasszony, hol van a menyasszony? Magas, elnyújtott hangon énekel, mint a ha- lottsiratók. Különben kicsit huncutkás arca komoly. Nemcsak énekli, hanem játsza is a szöveget. Néha abbahagyja az éneklést és néhány szóval megmagyarázza a cselekményt. A fiú kimegy a kertbe, de nem találja a lányt: Nincsen ott, nincsen ott, édes anyámasszony. Édes anyámasszony, hol van a menyasszony? Megint megáll egy pillanatra, felemeli a kezét: Erre a lány anyja bevallja: lan felelettel mégis megadták azt a választ Brownell ügynökeinek, amire azok vadásztak. Helyes a lap álláspontja: NEM SZABAD VELÜK SZÓBA ÁLLNI. Hol van garancia arra, hogy minden munkástárs meg tudja válaszát adni a kérdésekre, mint a munkástárs?” Folyt a gyűlés, voltak még hozzászólások. Esteledett. Eljutottak arra a pontra, amikor a gyülésvezető összegezte az elhangzottakat s válaszolt azokra a kérdésekre, amelyek nem tisztázódtak a vitában. “Nem hibáztunk, munkástárs — mondta a gyülésvezető az előbb felszólaló munkástárs felé fordulva. — Ebben a tanácsban nemcsak mi egyezünk, hanem az ország legjobb ügyvédei. Az ön látogatói kitanult ügyvédek, hat-nyolc évet tanultak és óriási tapasztalatuk van ahhoz, hogyan forgassák ki az egyszerű, becsületes munkást. De még talán ennél is fontosabb az, hogy jogtalanul viselkednek. Jogtalan a kopogtatás, a cél, hogy megrémítsék a munkásságot. Nincsen semmi olyan törvény, amely azt kívánná, hogy a kópéknak választ adjon az ember. Port* bogainkat sértik meg, amikor zaklatják a munkást. Még ha nem is polgár az illető, akkor =em köteles válaszolni nekik. Ha idézik a nem Dolgárt, még akkor is ügyvéddel menjen, amikor válaszol az idézésre, — mosolygott a gyülésvezető és tovább mondta. — Vegyünk .példát az uraktól most az egyszer, ők még a nevüket is alig merik megmondani ügyvéd nélkül, pedig a törvények az ő védelmükre lettek írva. Nekünk is kellenek ügyvédek, munkásvédő ügyvédek s ezért, meg hogy magunk között is megtárgyalhassuk teendőinket, védjük jogsainkat, ÉPÍTSÜNK EGY ERŐS VÉDELMI BIZOTTSÁGOT!'* Beener Sándor Mit tűröm tagadom, csak ki kell vallanom, Ott ben a szobában, gombos nyoszolyában. • . Bemegy a vőlegény, nyúl a gelebibe. Kiveszi a nagykést, szúrja a szivibe .. — Meggyilkolta magát a fiú, de előbb még megátkozta a lány anyját, hogy “istent sose lásson”. Mindenki Zsófi nénit nézi, aki nem zavartatja magát, sőt örül az érdeklődésnek. Egyedül János bácsi szöszmötöl a sarokban a lószerszámmal, neki mindegy, őt nem érdekli az ilyesmi. A lélegzetvételnyi szünet alatt magáról mesél valamit Zsófi néni. Kérdezem tőle, hogy mivel foglalkozik. — Hát dógozgassunk, dógozgassunk. Aztán apránként kiderül, hogy Zsófi néninek első férje már nagyon régen meghalt, sőt szégyenkezve bevallja, hogy János bácsi nem is igazi férje, csak “úgy” vannak együtt már huszonöt éve. És hogy ő tulajdonképpen özvegy Gazdig József né, de hát a “papó” ott a sarokban Emődi János és ezért hívják őt Emődi Zsófi néninek. — Na, elmondom azt a rablóhistóriát is. Ebben arról van szó, hogy egy betyár elalszik a Tisza partján, mikor felébred, kilenc zsandár áll felette és az utazólevelét kéri. Zsófi néni most szinte tüzbe jön a nótázás közben, mert az a kemény legény azt mondja a zsandároknak: Megállj zsandár, megmutatom, Csak a lajbim kigombolom, ötöt-hatot fejbelőttem, Ez az utazó-levelem. Hát az urak mit akarnak-.. — énekli tovább, de egy éktelen sikkantás félbeszakítja. János bácsi a sarokban levágta a földre a kantárt, gondolom, megunta Zsófi nénit hallgatni, és rákezd a maga nótájára: Mit nekem az almát kétfelé vágni, Mit nekem a szeretőmtől elválni. Alig lehet hallani a nóta szövegét, de János bácsi fújja rendületlenül. A birkabőr sapka szinte az orrára esik, úgy villog ki alóla a szeme, mint a pulié a szőrcsomó alól. Még a nyaka is olyan vörös, mintha fejjel lefelé egy vödör vérbe mártották volna. A falon himbálózik a lámpa. Végre kifullad az öreg és elhallgat, Zsófi néni is sikerrel befejezi a balladát: Búcsúzóul még egyet énekel, egy szomorú nótát: Jaj, de szépen harangoznak, temetnek. A lányok is gyászkoporsót emelnek. Emeljétek gyászkoporsóm tetejit, wagy hullajtsa rám a babám könnyeit. Ezen el is érzékenyül, szipo" egy keveset, az- 'i aludni tér Emődi Zsófi néni, a népi énekművészet egyik öreg, nagyotthalló nótafáj^. De sokan vannak még az országban a népköltészetnek ilyen őrizői, ujraalkotói. Mindent meg kell tennünk, hogy művészetüket megmentsük a fele lésből és megőrizzük nemzeti kultúránk értékei között. Győré Imre iozarf - iagfarországon (Folvtatns a 9-ik oldalról) előadják Mozart Requiem-jét. Az első nyilvános Mozart-hangverseny 1807-ben vöt Pestén, a város színházában, amikor egy Mozart-szimfóniát aataK eio. * • --<■* Milyen mélyen és milyen világosan látta Liszt Ferenc Mozartot — talán legmélyebben és leg- világosabban minden értékelője . és raagy; •-„sója közül! S éppily igazán értette és szerette Mozartot Munkácsy Mihály. Ismerjük., tragikusan komor .festményét. a haldokló Mozartról, akinek halálos ágya körül barátai a befejezetlen, utolsó müvet, a Requiem-et éneklik. Munkácsy) titko- lódzva.zárt ajtók mögött festette e müvét. Meghívta ezután barátait, hogy nekik, mutassa be először. Amikor megilletődve álták körül a. képet, a mély csöndben - megszólalt a szomszéd, terem felőle- Mozart Requiem-je. A párizsi - Nagy-opera énekesei- és - muzsikásai játszották, Munkácsy házában,* az ő kívánságra, az "ő RéquiemáJtépének bemutatóján;; - így ' hódolt- egész nl^^an és nemzift'S^ieyében Mösart -'^éhh&za-i^t * Műnké* csy MHíSly;^--• >14 wEccer egy városban...”
