Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1956-02-09 / 6. szám

February 9, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ fi/ if ...... A VILÁGIRODALOM REMEKEI ........ - ■ ■■ -....... 4 Johann Wolfgang von Goethe (1749—1832) FAUST Fordította: dr. p. b. Gótikus boltozatu, gyéren megvilágított, a ti­zenhatodik századbeli tudomány fantasztikus ké­szülékeivel zsúfolt szobában ült dr. Faust, tépe- lődve, önmagával meghasonolva. Barázdált hom­loka, elrévült, távolbanéző pillantása, akárcsak kuszáit haja és kócosán lengő szakálla arra val­lott, hogy ez a tudós itt elfeledkezett a világról és csakis tudományos problémákon jár az esze. Csakugyan elfelejtette és elvesztette a világot, de amikor elvesztette, elhomályosodtak előtte a tudomány céljai is, és miután elsajátította mind­azt, amit a tudomány elért, úgy találta, hogy mindez üres, haszontalan és jelentéktelen a vilá­gon. Ettől a keserű csalódástól megtörve mormogta maga elé: “Most hát ismerem a bölcselet minden csin- ját-binját, most már áttanulmányoztam a jogot és az orvostudományt, és sajnos, még a teológiá­nak is végére jártam. Éppenannyit tudok, mint kezdetben. Igaz, többet tudok, mint a többi em­ber: a doktorok, tanárok, jogászok és papok, sem kétely, sem habozás nem zaklat már, nem félek már sem a pokoltól, sem az ördögtől. És mégis csak annyit értem el, hogy minden öröm elha­gyott. Porlepte, szuette könyveim halmazába va­gyok temetve. Lombikok, görebek és ócska szeméttel telt tudományos eszközök vesznek kö­rül. Ez az én világom! Micsoda világ!” “Jöjj hát, segíts rajtam, mágia, varázslat! Szellemi erővel és szellemajkaddal mondd meg nekem, mi mozgatja a legbelsőbb világot! Mutasd meg nekem a teremtőerőt és a csirát, hogy többé ne szavak, üres szavak közt kelljen turkálnom, keresgélnem!” Nagy, megbámult ivrét alakú könyvet nyitott fel és buvárlatába merült, mig el nem érkezett ahhoz a titokzatos jelhez, amely a Föld Szellemét képviselte. “Hívlak, idézlek!” mondotta a tudós elsápadva. “Te látszol a legközelebb lenni hozzám! Jelenj meg előttem, még ha ez az életembe is kerülne!” A szellem jelét megvonta a levegőben. Vörös láng csapott át a szobán. Izzó fényében egy ször­nyű, csodálatos forma jelent meg, égő szemeit arra az emberre szegezve, aki hívni merészelte, és ez az ember most megrettenve fordította el tőle az arcát. “Sokáig tépelődtél, sokáig tapogatództál bi­rodalmam körül!” mennydörögte a jelenség. “És ez te vagy, Faust, te l'élősen tekerődző féreg!” “Nem fogok elszökni előled, lángoló teremtés!” mondta Faust minden erejét összeszedve. “Én, Faust, egyenragu, egyenlő vagyok veled!” A szellem erre igy szólt: “Az életárja, a tett-vihar Ringat fel s alá; Szövök szüntelen. Élet s halál: Tenger végtelen; Váltott szövés ez, Tüz-éledés ez; Én igy szövöm az örök időkön át Az istenség diszét, az élő ruhát.” (Kozma Andor fordítása.) önfeledt elragadtatásában Faust vidáman fel­kilátott: “Közel vagyok hozzád, hatalmas szel­lem, aki végigsuhogsz a világon! Közel vagyok hozzád!” “Te csak ahhoz a szellemhez vagy közel, ame­lyet meg tudsz érteni, de nem énhozzám!” zúgta a jelenség. Ezzel eltűnt, magára hagyva az ösz- szeomlott Faustot, aki kétségbeesetten rebegte: “Én, Isten képmása! És még csak a Föld Szelle­mének közelébe sem juthatok!” “Féreg vagyok, és a könyveknek és vegysze­reknek ez az egész szemétdombja megannyi por, amelyben vaksin kotorászok. Meg fogom-e talál­ni ebben, amit kívánok? Olvassam-e tovább ezer­nyi könyvben, hogy az emberiség örökkön örök­(---------------------------------------------------------------------•> Johann Wolfsang: von Goethe Németország egyik átmeneti korának gyermeke volt, a hűbéri rend­szerből a polgári rendszerbe való átmenet korának gyermeke és költője, a német irodalomnak Cchil- ler mellett a legnagyobb irói géniusza. Az átmeneti kor hatása megérezhető müvein, amennyiben a progresszív és polgári irányzatok keverednek ben­nük. A hűbériséget megdöntő franeia forradalom egyik csatájának előestéjén tudta Goethe és fel­jegyezte, hogy “itt a világtörténelem uj korszaka kezdődik”. Olyan müve, mint a Faust: az emberi bátorság nagy hőskölteménye, de ugyanakkor hires “népeposza”, a “Hermann és Dorothea”: nyárs­polgári idill. Könyvtárakat írtak Goethe müveiről s talán a legremekebb tanulmányt Lukács György irta “Goethe és kora” címmel, amelyet több nyelvre is lefordították. A Faust kolosszális mii, amely csúcs­ként emelkedik ki az iró összes müveiből. Mcgfo- gamzása és befejezése közt hatvankét év telt el. Goethe tehát úgyszólván egész életében dolgozott rajta. A Faust a világirodalom felbecsülhetetlen gyöngye. Lényeget Goethe a Faust második reszt­ben mondja ki: íme, a fő, a legvégső igazság, Mely mindörökre hirdeti: Csak annak jussa élet és szabadság, Ki riapról-napra küzdi ki.” Engels “valóságos olympusi zseninek” tartotta Goethét. A legelismerőbb jelzőkkel hangsúlyozta nagyságát, ugyanakkor azonban élesen rámutatott korlátjaira is. Müvei közt azonban a haladás mel­lett harcoló versei, regényei, drámái, naplója a leg- künagaslóbbak, igy a Faust is, s ezért bátran le lehet szegezni, hogy Goethe nem arisztokratikus művész volt, hanem elsősorban a dolgozó német nép legnagyobb költője — Engeles “a legnagyobb német”-nek mondotta — s irodalmi hagyatéka az egész haladó emberiség kincse. 'v_________________________________________/ ké gyötri magát s hogy itt-ott esetleg élt vala­mikor egy boldog ember? Ez a nedv itt megmu­tatja nekem a nyílt tengert. Az áradat tükre csillámlik lábaimnál. Az uj és töretlen partok egy uj napon ideinteni látszanak. Én majd be merem dönteni a kaput, amelytől rettegve hátrálnak vissza az emberek. Be fogom bizonyítani, hogy az emberi méltóság nem fél az istenekhez felemel­kedni. Ajkaihoz emelte a kristályserleget, de mielőtt felhajtotta volna, a levegő megmozdult és vissz­hangozta az ódon város harangjainak egybeolva­dó kongását. Az éjszaka megszakított csöndjén keresztülzendült a kínszenvedésről szóló húsvéti ének. Faust doktor letette a serleget. “Hallom az üzenetet”, mondotta, “pedig hitemet elvesztet­tem. A csoda a hit édes gyermeke. Nem emel­kedhetek fel abba a magasságba, ahonnan árad­nak a szép hírek. De mégis mindazáltal az élet­be húznak vissza engem ezek a dallamok. Oh zendüljetek, zúgjatok égi dalok, én ismét a földé vagyok!” •Jóllehet visszatért a földre, ez csak még kese­rűbb vággyal töltötte el az elérhetetlen után. Hiába mutatta meg a föld a tavasz csodáját a fáradhatatlan kutatónak, aki nem tudott hinni a csodában. Hiába tűnt a hitét vesztett ember szemébe a fák és folyamok ébredése, a meguj- hodó teremtés játéka. Az Idő felhöboritotta ut­jain bandukolt csak vezető nélkül. A gonoszság szelleme, leplébe burkolva, su­hant át a világon, figyelte ezt a magasra törő lel­ket és sóvárgott e nemes vad megkaparintása után, mert az többet ért más tízezernél. Ragyo­gó piros ruhában, kakastollal süvegén jelent meg előtte Mephistopheles és sürgető szóval kérte, hagyja ott remete-dolgozószobáját és induljon neki vele együtt széles e világnak. “Mit adhatsz nekem, te szegény ördög?” kér­dezte Faust megvetően. “Ennivalót, ami nem hoz kielégülést? Vörös aranyat, ami mint a higany menthetetlenül kifolyik az ember ujjai közül? Hazárdjátékot, amelyen senki se nyer? Gyönyö­rű leányzót, aki a szomszédomra kacsint, mig karjaim közt hever? Megtiszteltetést, isteneknek ezt az örömét, ami eltűnik, mint a hullócsillag?” (Folytatjuk) Mozart - Magyarországon Száz esztendeje, 1856. január 27 napján, mikor születése napjának századik évfordulóját köszön­tötte az emberiség. Liszt Ferenc csodálatos sza­vakban emlékezett meg e csodálatos életről. “Mo­zart legnagyobb érdeme — igy szólt—, hogy a muzsikát belevitte a társadalomba és a művelt­ség nélkülözhetetlen részévé tette. De ő volt az is, aki a melódiát egységbe ötvözte a harmóniá­val: amazt a nép ösztönös zenei szelleme alkotta az évszázadok ködös messzeségében, emezt nagy mesterek művészete formálta az évszázadok fo­lyamán.” Milyen sokatmondó és elgondolkoztató, hogy akik először próbálták Mozart művészetét átplán­tálni a magyar földbe — “a világosság századá­nak” haladó magyarjai voltak: “Csokonai, Ver­seghy és Batsányi. Az első, aki egy Mozart-mü- zenéjétől megigézve, gyalulatlan asztal fölé kö­nyökölve, faggyugyertya beteg fényénél Mozart­opera szövegét fordítja: Csokonai Vitéz Mi­hály. 1795-ben magyar nyelvre ülteti át az II Re pastore szövegét, amely Metastasio müve; vidéki vándorszínészeink többször elő is adták. 1802- ben A varázsfuvolá-t fordítja. Előbb A boszor- kánvsip címmel, majd utóbb A tündérsip neve­zetet adja e műnek. Falusi pajtákban adták elő a nemzet napszámosai, de a kézirat elveszett, csupán töredékei maradtak miránk. 1804-ben Se­bestyén László, egy literátus földbirtokos fordít­ja A varázsfuvolás-t; meg is jelent nyomtatás­ban: “Vátzon, Máramarossy Gottlieb Antal be- tüiv. és költs. 1804.” Később Pálvi Elek, a lelkes kolozsvári színész fordítja Mozart operaszöve­geit, most már “zene alá” Írja a verseket és mint énekes, sok a gondja a szöveg énekelhető voltára. Ez a heroikus úttörő a szájától megvont filléreken, a maga kötségén adja ki nyomtatás­ban Mozart-opera-forditásait. Verseghy Ferenc és Batsányi János egy-egy áriát fordítottak ma­gyarra. A varázsfuvolá-ból. Hol szólalt meg először magyar színpadon Mo­zart muzsikája? 1789, május 27-én Várszínházban, majd Pest város színházában adták elő a Szöktetés a sze- rályból vigoperát. Német operatársulat játszot­ta, de a magyar fővárosban, magyar színpadon, hogy a közönség, majd a muzsikusok és színé­szek megismerkedjenek Mozart színpadi müvei­vel. 1793-ban mutatják be a németek a Várszín­házban A varázsfuvolá-t, 1795-ben a Figaro há­zasságán és 1797-ben a Don Juan-t. (Érdekes, hogy Párizsban csak 1805-ben, Rómában 1811- ben és Londonban 1817-ben került először színre a Don Juan.) A várszinházi és a pesti Mozart- hemutaték sorában 1797-ben a Cosi fan tutte-val ismerkedik meg Buda és Test magyar és német, közönsége. 1826. december. I Kolozsvárt mutatják be a Don Juan-t: Déryné énekli Donna Annát és a fordító, Pályi Elek Don Ottaviót. Nemcsak a színpadon, a hangversenytermek­ben és a magánházakban folytatott “házi muzsi­kálásban” is páratlanul terjed Mozart muzsiká­ja, csiszolódik a muzsikusok Mnzait-stilusa és a közönség Ízlése. 1813 novemberében a lipcsei csa^ tában elesett katonák emlékezetére a várbeli Bol­dogasszony templomában a (Mátyás-templom­ban), majd a belvárosi főpiébánia-templomban ‘Folytatás a 14-ik oldalon) .

Next

/
Thumbnails
Contents