Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1956-06-07 / 23. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 7, 1956 JB HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., rh. M. Két vallomás Az erény kezdete: a tévedések, botlások, bű­nök bevallása és megbánása. Emberek vagyunk, gyarlók, hiúk, önfejűek — gyakorta hibázunk és sajnos, álbüszkeségünk nem engedi, hogy téve­déseinket nyilvánosan beismerjük még akkor sem, amikor jobbik énünk már világosan felis­merte, hogy helytelen utón járunk. Inkább meg­maradunk bűnös állapotunkban és erőltetett lo­gikával próbáljuk igazolni magunkat — sőt igyekszünk hiábáinkat erényekként feltüntetni —, semhogy egyenes nyíltsággal és valódi őszin­teséggel feltárjuk vétkeinket és megfogadjuk, hogy minden erőnkkel jóvá fogjuk tenni azokat.' Pedig a “jó útra” térni lehetetlen a “rossz út­ról” való letérés nélkül... A rossz utat viszont roppant nehéz otthagyni, amíg meggyőződésünk­ké nem válik, hogy az örvénybe és kárhozatba visz bennünket, valamint az eszmét, amelynek a szolgálatában állunk. Ez a megállapítás egyaránt alkalmazható az egyénre, egy kormányra vagy bármilyen más testületre, mégis azt látjuk, hogy mig az egyén életében a bűnök megvallása és a jó útra térés nem ritkaság, addig egy kormánynak vagy egy nagyobb testületnek a történetében az ilyen beismerés csaknem csodával határos, ritka tüne­mény. Annál üdítőbben hat tehát, hogy a közel­múltban két ilyen testületi vallomásnak — mind­kettő az óhazából — lehettünk a “fültanui.” Az egyik meglehetősen közismert: Rákosi Mátyás­nak, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának a vallomása; a másik azonban csak szükebb körök­ben ismeretes: a magyar protestáns egyházak állásfoglalása egy nagyon kényes és kínos kér­désben. A Rákosi-vallomáshoz csak néhány rövid meg­jegyzést kívánok fűzni: Mint az uralmon lévő párt fejének a megnyilatkozása, ez az önkritika nem csupán az ő egyéni érzelmeit, hanem a veze­tése alatt álló testületnek a gondolkodását tükrö­zi vissza. Bár — vele együtt — őszintén fájlal­juk, hogy az általa említett hibák és túlkapások egyáltalán megtörténhettek, örülnünk kell afe­lett, hogy a magyar kormányzat, miután őszintén beismerte és megbánta ezeket á hibákat, mindent el fog követni a jövőben, hogy a múlt tévedéseit jóvátegve és a hasonló botlásokat teljesen kikü­szöbölje. Mivel ezt a megbánást őszintének és valódinak itélenp szinte kívánatos, hogy az a vezetőség, amely voltaképpen felelős volt a hi­bákért, megmaradjon hivatalában, hogy igy al­kalma és módja legyen jóvátenni a saját tévedé­seit. Lemondásukra csak akkor kerüljön sor, amikor világossá válik, hogy a megbánás nem volt őszinte és a hibákat nem igyekeznek korri­gálni. Iía viszont az önkritika valóban őszinte, akkor sokkal alaposabb jóvátételt várhatunk azoktól, akiknek részük volt a bajok felidézésé­ben, mint azoktól az esetleges hivatali utódoktól, akiknek a lelkiismei'etét nem terheli felelősség a vétkek elkövetése és megtörése dolgában. A másik vallomást a “Hungarian Church Press” ezévi április 15-i külön kiadásából ve­szem, amely közli a magyar protestáns egyházak vezető teológusaiból alakult tanulmányi bizott­ság jelentését az evanstoni világkonferencián fel­vetett (vagy elhallgatott) nagyhorderejű egyhá­zi problémákkal kapcsolátban. Az a rész, amit alant idézek, csupán befejező része a zsidókér­désről szóló terjedelmes szakasznak és az anti­szemitizmus problémájával foglalkozik: “Végezetül meg kell emlékeznünk egy elinté­zetlen kérdésről: az antiszemitizmusról, amely — úgy az Egyházon belül, mint azon kívül — a világ különböző részeiben újra meg újra felüti a fejét, újabb katasztrófák veszélyével fenyeget­ve. Az antiszemitizmus kérdése nem tévesztendő össze Izráel állam és politikájának a kérdésével. Akik ezt a kettőt összekeverik, .azok teszik ki magukat a legerősebben az antiszemitizmus ve­szélyének. (Ézs. 49:24—26; Zak. 2:8—9.) E kér­désben semmiféle humanisztikus nézet nem elég­séges az Egyház szempontjából; e problémában a nem-teológiai felfogás különösképpen ellenkezik az egyházi magatartással. Ami jzráel kérdését illeti, a magyar egyházak e tekintetben a múlt­nak egy különösen súlyos terhét (felelősségét) viselik. Mindazonáltal Isten, az ő kifürkészhetet­len kegyelméből, nemcsak megkimélt bennünket mindattól, amivel — ismételt intéseinek megfele­lően — Izráel ellenségeit sújtotta a múltban, ha­nem még uj lehetőségekkel és realitásokkal aján­dékozott meg minket. Ez a meg nem érdemelt ajándék egyrészt alázatossá kell, hogy tegyen, másrészt arra kell, hogy indítson bennünket, hogy — az alázatosság szellemében — eljuttas­suk másokhoz is mindazt a tanulságot, amit Tőle nyerhetünk Izráel problémájá és reménysége dol­gában. Istennek ezt az oktatását kívánjuk mi, akik elmélkedtünk és tanultunk az Una Sancta Ecclesia közösségében, megosztani másokkal e nyilatkozaton, mint egyházaink közös bizony­ságtételén keresztül. “Mindamellett nem kívánjuk aláértékelni azok- nek az igyekezetét, akik nem-egvházi alapon küz­denek az antiszemitizmus ellen, hiszen ennek a küzdelemnek érthető — ha nem is menthető — szociális rugói vannak. Az Egyháznak tudomásul kell vennie, hogy a társadalom összetételében be­állott mélységes változások folytán, amelyek a második világháború után létrejött népi demok­ráciákban történtek, az antiszemitizmus, mint egy társadalmi jelenség, ezeknek a népeknek az életéből törvényhozási alapon kiküszöbölődött. Az antiszemitizmusnak az a válfaja, amely még min­dig észlelhető, egészen más a jellegében és nem h a s o n 1 i tható ahhoz, amely annak­idején — az Egyház felelőssége mellett — lehe­tővé tette a Hitlerizmus megszületését. Magában véve az a tény, hogy az Egyház felismeri az Iz- ráel-kérdésnek, mint elsőrendű teológiai prob-v lémának a fontosságát, ezt a kérdést az Egyház számára mindenütt a legkomolyabb társadalmi problémává avatja. Éppen ezért az Egyháznak, amikor igyekszik ezt a problémát megoldani, együtt kell működni — társadalmi szinten — azokkal az erőkkel, amelyek a szociális fejlődés­sel és változásokkal kapcsolatban igyekeznek ki­küszöbölni az embertelenségnek ezt a megnyil­vánulását.” Egészen bizonyos, hogy az eredeti magyar szö­veg sokkal élesebb és világosabb, mint az én an­golból magyarra való gyatra visszafordításom. De a lényeg ebből a kissé erőltetett fordításból is kiviláglik: A magyar protestáns egyházak ve­zető teológusai — az összesség nevében — beis­merik, hogy az antiszemitizmus bűneiért igen nagy mértékben maguk a magyar egyházak vol­tak felelősek. Közvetve ugyan, de félre nem ért­hetően azt is elismerik, hogy amit az Egyház nem tudott, vagy nem akart megszüntetni: a társadalmi jellegű antiszemitizmust, a népi de- (mokráciáknak sikerült törvényhozásilag kiküszö­bölni. Vagyis a népi demokráciák — amelyek Is­ten kinyilatkoztatásait tudtommal nem tartják magukra nézve kötelezőknek — példát mutattak az Egyháznak: az isteni terv földi végrehajtójá­nak, az embertelen és esztelen antiszemitizmus­sal szemben elfoglalandó helyes magatartás dol­gában ! Amilyen ritka az efajta testületi vallomás, ép­olyan értékes és megbecsülendő is. Erre is azt mondom, amit Rákosi vallomására mondtam: Ha a megbánás és a jóvátételre való hajlam va­lódi és komoly, akkor nagyon üdvös és kívánatos hogy a tisztulási folyamat azoknak a vezetők­nek az irányítása alatt menjen végbe, akiknek — saját bevallásuk szerint — részük volt abban, hogy Magyarországon az antiszemitizmus oly za­bolátlanul garázdálkodhatott. Meg kell adni a vétkeseknek az alkalmat, hogy megbánásuk őszinteségét és a jóvátételre való hajlandóságu­kat szépen hangzó szavak helvett TETTEKKEL BIZONYÍTSÁK BE! Ballada az állati zsírokról Irta: DR. POGÁNY BÉLA Mióta az állati zsírok fogyasztásának veszé­lyéről szóló cikket olvastam a “Magyar Szó”- tan, egyetlen falatot sem tudtam lenyelni lelki- ismeretfurdalás nélkül. Hát ilyen veszedelmes tolog enni és élni? Hát már min- lenféle élvezetes étel fogyasztásá­ul le akarják, szoktatni az embere­det ezek az orvosok ? Hát már min- lenbe beleszólnak és beleütik az urukat? Ideje volna, hogy egy dssé békén hagyják az embert. ‘Mit háborgattok?” jjr. rohanj ^ár úgyszólván mindenről le­szoktam, már semmit sem eszem, most még csak az állati zsírok voltak hátra. Ezen is sokat tépelődöm. Állati zsir?! Kolesztorol gyü- lemlik fel az ereimben és thrombózist kaphatok? De különben is, eszem-e egyáltalán állati zsíro­kat? A bálna is állat, én azonban nem fogyasz­tok bálnazsirt, sem semmiféle halzsirt. A kecs­kének is van bizonyára zsírja, azt se kóstoltam meg sohasem És annyi sok állat van — nem ikarom mindet felsorolni, nehogy elvegyem az étvágyukat — és egyiknek1 sem kell nekem a üsirja. Igaz, van disznózsír is meg libazsír, ez atóbbit nem is ismerik Amerikában. Maradok i disznózsírnál. Mindenki ezt használja. De ez lisznózsir,' miért nevezik állati zsíroknak? Ne­vezzék disznózsirnak, de ne túlozzák, ne általáno­sítsák állati zsírokká. Ettől az embernek felfor- lul a gyomra, mert hiszen az állati zsírok az isszes állatok zsírját jelentik, de ugyan ki esze­geti az összes állatok zsírját? Koleszterolt kap­hatok vajból, tojásból, sajtból. Minderről le kell hát szoknom. Drága jó anyám már gyermekkoromban le­szokhatott gyertyavégek és a szappandarabok élvezetéről, tehát már ő is tudta, hogy a faggyú, mint állati zsir, nem alkalmas, pedig, emlékszem, milyen jó volt, de hiszen abban az időben a vas­szegeket/ is meg tudtam emészteni. Mindegy, le kellett arról is szoknom s ugylátszik, ez a leszo­kás holtomig folytatódni fog. De mi marad? Az orvostudomány, az orvosok és kapcsolt részeik, bizonyára a kuruzslók is, agyongyógyit- ják az embereket. Attól lehet tartani, hogy las­sanként még az ételek nevei is feledésbe merül­nek s csak az ősanyagok és vegyi elemek marad­nék uralmon. A multkorjában egy társasággal vacsoráztam a vendéglőben s többek közt ró- sejbnit rendeltem a husadagomhoz. Amikor a pincérnő elémrakta, az egyik asszony a társa­ságból elhúzta előlem a tányért és szigorúan rámszólt: — Miért rendelte ezt? Magánaki nem tesz jót a, keményítő! Elképedve néztem az elhúzott, ropogósra sült rósejbni után és zavartan, mintegy mentege- tődzve motyogtam: ' — Bocsánat, én nem keményítőt rendeltem, -hanem rósejbnit!. . . És amikor az illető hölgy megütközve nézte csöndes lázadásomat, dühbe gurultam és odahív­tam a pincémőt: — Hozzon, kérem, — mondtam neki, — egy pohár friss, hideg H20-t! — Aztán csevegve fordultam az asszony felé és rejtett gúnnyal megkérdeztem: — Megengedi, hogy egv féladag szénhidrátot rendeljek ? — Minek magának szénhidrát? — kérdezte megütközve. — Nincs magának arra szüksége! — Már hogyne volna, — szabadkoztam. — ' Gusztusom van ezekre a hidrogénből, oxigénből és szénből álló szerves vegytiletekre. Valamit csak kell fogyasztanom. Hogy éljek meg táp­anyagok nélkül? — Tápanyag? Az más! Azt ehet. így vagyunk hát. Már leszoktam a sóról, a cukorról, a dohányról, a fűszerekről, mert azok kimarják a veséimet, az epéimet, a tüdőmet, a beleimet. Már nem eszem húst, mert attól érel­meszesedést kapok Nem eszem velőt tojással, mert attól megbutulok. Nem eszem rákot, mert attól rákot kaphatok. Nem eszem kenyeret, mert az hizlal s a kövér emberek hajlamosak a cukor­betegségre és a szívbajra. És most mindennek betetőzéséül nem ehetek többé állati zsírokat sem! El fogok pusztulni, el fogok sorvadni, pe­dig oly szép az élet, és a szivem elfacsarodik, amikor látom, hogy háziorvosom milyen köny- nyelmüen és meggondolatlanul falatozza a ka­csapecsenyét, mellét vagy combját, vagy mind­kettőt Nem lesz ennek jó vége! De ha már mindenféle zsir élvezetéről letilt­ják a szegény embert és nem szabad sem zsír- követ, sem fülzsirt fogyasztani és élvezni, akkor miért nem következetesek az egész vonalon? Miért nem tiltották még meg az orvosok, hogy az uralkodó osztály tagjai: a kizsákmányolok, a nagyvállalatok, a bankárok, a monopóliumok és egyebek ne hízzanak meg a nép zsírján?! Holnap jusztis sertéskarmonádlit fogok ren­delni — keményítővel!

Next

/
Thumbnails
Contents