Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-03-15 / 11. szám
March 15, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7 A független Marokkó Március 2-ika nagy nap volt Marokkó életében: Franciaország véget vetett a Marokkó fölötti 44 éves protektorátusának. A francia kormány és Mohammed ben Jusszef, marokkói szultán, nevében nyilatkozatot bocsátottak ki, amely kimondja. hogy az 1912-es protektorátusi szerződés “többé már nem felel meg a modem élet követelményeinek és nem irányíthatja Franciaország és Marokkó kapcsolatait.” Az uj egyezmény megkötését a marokkói tárgyalófelek nagy lelkesedés közepette hirdették ki a marokkói nép előtt, mert — amint mondták — Marokkó “független, szabad és önhatalmú állam” lett, amely egyenlőségi alapon fog tárgyalni Franciaországgal, ahova saját diplomáciai képviseletét is el fogja küldeni, önálló hadserege is lesz. A francia kormány Ígéretet tett, hogy tiszteletben fogja tartani Marokkó területi integritását. Uj ország született. Jövőjét a spanyol Marokkó sorsa fogja valójában eldönteni. A forrongások már ott is megkezdődtek. Ez alkalommal különös érdeklődésre tarthat számot Marokkó vázlatos ismertetése. A Közel-Kelet azokat az országokat foglalja magában, amelyek a Földközi-tenger medencéje körül terülnek el, tehát Délnyugat-Ázsia s Észak- Afrika földjeit. Indiától az Atlanti-óceán partjá- ig húzódó. 17 millió négyzetkilométer terjedelmű terület a Közel-Kelet. Lakosságának számát 70 millióra becsülhetjük. Nem földrajzi fogalom, mégis nagy egységet fejez ki, s ezt az egységet a kultúra formálta, az arab hóditás nyomán ki- ahkult iszlám kultúrája. Hogy ez ma is ható politikai erő, bizonyítja az arab országok jórészé- nek szolidaritása. A Közel-Kelet hatalmas hegyrendszerrel nyomul a nyugati szárnyon az Atlanti-óceánig. A 2,200 kilométer hosszú, átlagosan 300 kilométer széles Atlasz-hegyrendszer ez. 750,000 négyzetkilométerre terjed ki az Atlasz-hegyvidék. A hegyrendszer egységes, de jól tagolódik három részre, s a történelmi fejlődés alkalmazkodott a természetes tagolódáshoz. Három Atlasz-ország alakult ki: Tunisz, Algéria és Marokkó. A gyarmatosító francia hatalom ezt a tagolódást politikai mérlegelések után fenntartotta. Marokkó az Atlasz-országok között a legnyugatibb és a legfontosabb, mégpedig földrajzi he'yzete következtében az. Nyugati partjai az Atlanti-óceánra tekintenek, északi partvidéke a Földközi-tengerre néz s a Gibraltári-szorosban 14 kilométernyire közeliti meg a spanyol partot. Tehát kulcshelyzete van. Ezért az imperialista hatalmak nem engedték meg, hogy Tangert akár a spanyol, akár a francia hódítók magukhoz kaparintsák: nemzetközivé tették. Marokkó északi, földközi-tengeri parti sávja, a Riff-Atlasz északi fala s a tengerpart (21,000 négyzetkm.) spanyol protektorátus alá került. A többi Marokkó, kis dél: sáv kivételével, 425,000 négyzetkm. terjedelmű terület, francia protektorátus alá jutott. A védnökség itt sem jelent mást, mint a többi gyarmati földön: elnyomást és kizsákmányolást. Marokkó túlnyomóan hegyvidék. A Riff-Atlasz déli lejtői már Francia-Marokkó földjén vannak. A kabilok földjét a 40 km. hosszú, 2—3 km. széles, mintegy 600 méter magas tazai kapu választja el a marokkói Atlasz tömegétől. Roppant fontos e kapu közlekedési és stratégiai jelentősége. Rajta keresztül nyomultak be az arab hódítók s a francia gyarmatosítók, ebben a kapuban folytak véres harcok a szabadságukért küzdő riffkabilak és az idegenlégiósok között. Ezen vezet a franciák Atlaszvasutja, amely egybeköti a három Atlasz-országot. Eddig terjed az Atlanti-óceán éghajlati hatása, keledre már szárazföldi jellegű az éghajlat. Az óceán partján rendkívül heves a hullámok ostroma. A part révhelyei nyíltak, a vihar nagy hullámokat csap a partnak. A franciák mesterséges kikötőket építettek, de fenntartásuk sokba kerül. Casablanca kikötője a legjelentősebb, évi forgalma 3 millió tonnát is meghaladja. Rohamosan növekszik, ma már 700.000 lakója van. Északon van Rabat, a főváros, délen pedig Moga- dor, jelentősebb kikötők, de ezek eltörpülnek Casablanca mellett. Egv mély, keskeny völgy párkánvsikján épült Fez városa. A városban a folyónak nvomát sem lehet látni, mert mielőtt a városba lépne, vizét csatornákba osztják, a csatornákból ezernyi kis vizeret vezetnek a házak között. Minden házat, kertet ellátnak igy vízzel, mégis — a jól szervezett vízellátás ellenére — alig van piszkosabb keleti város Feznél. Az Atlasz hegytömegétől délre már Afrika világa tárul elénk. Az Atlasztól északra csupán Marrakes körül terül el datolyaoázis, úgyhogy a hegyekről tekintve a fallal övezett város szinte elvész a pálmák lombjai között. Az Atlasztól délre az utazók elé tárul a Szahara. Belőle kereken 100,000 négyzetkm.-nvi terület jut Marokkónak. Legnagyobbrészt kősivatag, hammada alkotja itt a Szaharát, csak a délkeleti csücskébe nyúlik be a homoksivatag, az erg. Az Anti-Atlasz lejtőiről lefutó patakok medi'e az év legnagyobb részében száraz, ezeket vádinak nevezi az arab. Az óceánhoz való közelsége, másrészt az Atlasz szabja meg Marokkó éghajlatának alakulását. A Magas-Atlasz fölfogja az óceán felől érkező, párában dús légtömegeket, megcsapolja azokat, s sok kisebb-nagyobb patakot indít útnak. A hegyek esőzött lejtőin, s az Atlasz elővidé- kén is, ahol a csapadék eléri a 600 millimétert, erdőségek terjeszkednek. Már az első világháború előtti évtizedben komoly versengés támadt az imperialista hatalmak között Marokkó birtoklásáért. Egyes földrajzi utazók jelentése szerint ugyanis a Mezetán jelentős ásványi kincseinek kell lenniök. A kuta- tásck igazolták is ezt a feltevést. A középkori tengerek lerakta mészkőpadokon felfedezték Marokkó legnagyobb kincsét, a foszfáttelepeket. Casablancától déli irányban 50 kilométerre és Mogadortól keletre a Föld legkiadósabb foszfát- telepeit tárták fel, s Marokkó a világtermelésben ma a második helyen áll. Sok helyütt találtak vasat, antimont, wolframot, a szaharai részen ólmot, az Atlasz-hegyvidékben pedig mangánt, rezet, cinket és kobaltot. A kobalt az atomkorszakban igen nagy jelentőségre emelkedett. Ott, ahol a Vádi Dra áttöri az Anti-Atlaszt, bukkantak rá a kobalttelepre. Ebben a bányakincsben is második helyen áll Marokkó. Végül a hegyek lábát nagy kiterjedésű sórétegek övezik. A nagy természeti gazdaság ellenére a feldolgozó ipar fejletlen. Ezt részben a gyarmati kizsákmányolás, részben pedig az energiaszükség magyarázza. Egyetlen szénbányája van, az algériai határ közelében (Oudjda). A Rabattól keletre talált kőolajat csak újabban kezdik kiaknázni, Oucljdánál épült egyetlen nagy kohászati üzeme, az ólomkohó. Több kis teljesítőképességű acél-, bronz- és aluminiumkohója van Casablancában és néhány más városban. A lendületesebb iparosítás Franciaország fasiszta megszállása után, 1940- ben kezdődött. Az uj üzemek javarészét villamos energiára rendezték be. Ennek 60 százalékát (350 millió kilowattórát) vízenergiából nyerik. A 120,000 dolgozót foglalkoztató ipar félkész árukat gyárt. A kohászaton kivül jelentősebb a cementipara, a foszfátra alapított vegyipara, és van némi textilipara is. Háziipara művészi formakincsekben gazdag, különösen a rézmüvesség és a szőnyegszövés. Évenként mintegy 20,000 művészi kidolgozású szőnyeget szállítanak ki. Marokkó, mint a többi Atlasz-ország is, mezőgazdasági jellegű. A gabonát termő, kertészkedő területeken megtelepedett a lakosság. Főleg árpát, búzát és kevés kukoricát termelnek. Sok helyütt gyapottal is kisérleteznek. Olaj, füge és narancstermelése is jelentős, bár nem éri el Algéria termelését. A Mezeta karsztos, vékony termőrétegü földjén, s a Muluja styeppein félnomád és egész nomád pásztorkodás folyik. A no- niádság klasszikus földje volt ez az ország ősidők óta, hiszen az egykori Numidia római tartomány nevéből vált nemzetközivé a nomád szó használata. A szaharai területen már megjelenik a dromedár. Ez az állat és az itt-ott felbukkanó dato lyapálm '-oázisok varázsolják Marokkó A lakosság 95 százaléka marokkói, csak 4 százaléka francia. S mégis az ország földjének csak 58 százaléka van marokkóiak kezén! A bányák, iparvállalatok mind az idegen tőke alapítása. Az ország őslakói a berberek. Az arab hóditás a virágzó berber kultúrát elpusztította, helyébe a mór kultúra lépett, melynek értékei az építőművészet és a kézműipar. A berberek jó része átvette az arab nyelvet, ám a hegyvidék lakói sok helyütt az ősi nyelven beszélnek. Valamenv- nvicn mohamedánok, de sok a szekta. Az ipari dolgozók körében a szocializmus eszméinek térhódítása óta nagy a kulturális fejlődés. Yagács András, Budapest I SZÉLJEGYZETEK A Magyar Szó múlt évi okt. 13-iki számába» megjelent néhány megjegyzésem az egyetemi oktatás válságáról. Azóta megtartották november 28-ikán Washingtonban az u. n. Fehér Há* Oktatásügyi Konferenciáját, amelyen 2000 delegátus vett részt az ország minden részéből. A! konferencia nagyon jól meg volt rendezve, mindent jól megfontoltak, sok minden okos és gyakorlati határozatra jutottak, aztán a delegátusok hazatértek és újra csend szállott le az oktatásügy színpadjára. A sok határozatból csak egy vált valamilyen valósággá: Eisenhower elnök törvényjavaslata az iskolák szövetségi támogatása érdekében. Erre vonatkozólag a New York Times múlt vasárnap, márc. 4-én megjegyzi» hogy ez a törvényjavaslat “nyilvánvalóan kátyúba jutott a kongresszusban”. A konferencia óta csak időnként szólalt meg egy-egy nagyfejii. ijedelmének adva kifejezést afölött, hogy a Szovjetunió rövidesen túlszárnyal bennünket mérnökök és tudósok kiképzésében. Az ember majd hogy azt hinné, hogy a sok izgalom az egyetemi oktatás körül csak a Szovjetunió miatt van, hogy ha a Szovjetunió nem lenne, a kutya se törődna az egyetemekkel és az egyetemi hallgatókkal. Ki is akarna még több “tojásfejüt” nevelni? November óta aztán nem is történt semmi az ügyben egy pár hangzatos beszéden kivül. Hogy semmi változás eddig nem történt, arról én magam is tehetek tanúságot: fiam az ősszel egyetemre fog járni és evvel kapcsolatban megtanultuk, hogy a felvételre és ösztöndíjakra vonatkozó információt nem könnyű összeszedni. Főleg barátok, ismerősök és szóbeszéd utján jut hozzá az ember. A High School-okban van egy tanító, az u. n. egyetemi tanácsadó, aki többnyire nem tud sokkal többet, mint a szomszéd, és nem is ér rá több tanácsot adni. Most aztán a márc. 5-iki, hétfői New York Times közöl egy jelentést a Felső Oktatásügyi Nemzeti Konferencia 11-ik évi üléséről. A következő tények derültek ki: a beiratkozások száma az idén elérte a 3 milliót, egy negyed millióval több mint múlt évben, és 197Ö* ben el fogja érni a 6 milliót. Az egyetemek nincsenek erre felkészülve. Egy országos szemle azt mutatja, hogy csak 6 állam tett lépéseket, hogy megfeleljen ennek a növekedésnek, 13 állam nem tett semmit se, az államok többsége csak vár és reméli, hogy valahogy a helyzet kialakul. Prof. Dr. Johnson, a kaliforniai egyetem tanára, beszámolt 18,000 mérföldes országos körútjáról a célból, hogy megtudja, mit és mennvi c réznek a különböző egyetemek jövő feladataik megoldására. “A válasz az, hogy nagyon keveset”, mondja Dr. Johnson. “Néhány államban az a vélemény, hogy nem szükséges tervezni, más államok csak az alsó iskolákkal törődnek és nem bajlódnak az egyetemekkel.” A márc. 6-iki New York Times jelent az ülés második napjáról. Prof. Dr. McGrath, a Kansas City egyetem tanára, avval a jó tanáccsal állt elő, hogy az egyetemek emeljék fel a tandíjakat 50%-kal. - m- vel számítása szerint kb. 1 billió dollárral több jutna az iskoláknak. És hogy a diákok meg tudják fizetni ezeket a tandijakat, egy 400 millió dolláros szövetségi ösztöndij-alapot javasol (amit, mint látjuk, a kongresszus nem óhajt megszavazni). Hogy javaslatát indokolja, lnVa-u^rik gazdag családból származó diákok életmódjára egyes egyetemeken, de nem teszi hozzá, hogy ezek a diákságnak csak egy elenyésző kis százalékát képezik. Mi lesz a nagy többséggel, azokkal, akik nem birják megfizetni a tandijakat? És hogy ezt betetőzze, a márc. 7-iki New York Times közli, hogy a Columbia egyetem 20%-al felemelte a tandijakat. Az átlag polgár ezeket olvasván (— és ha akar komolyan gondolkozni —) meg kell hogy hökkenjen efölött a sok ellentmondó szószátyárkodás, hogy ne mondjsim, képmutatás fölött. Hogy lehessen mindezt megmagyarázni és összeegyeztetni? Elhihetö-e, hogy annyi sok tanult ember nem veszi észre, hogy itt valahol valami nincs rendben, hogy túl sok a beszéd és túl kevés a cselekedet? Vagy pedig a baj tahin ott van, hogy nem is igaz, hogy nagyon akarják, hogy többen menjenek az egyetemekre, csak azt akarják, hogy a közvélemény azt higyje, hogy nagyon oda vannak, már mint a politikusok Ó3 az ipari pénzbárók emiatt? Régi elmélet tartja, hogy valahányszor gazdasági válság van vagy ’fejlődik, rögtön kezdik lefaragni a “sallang’ -okát, és ezúttal ugylátszik az egyetemi oktatás is csak “sallang” a társadalmi rendszer köntösén.
