Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-23 / 8. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 16, 1&56 Bakfütty Irta: Zoltay Sándor Vándorlásom közben egy erdélyi városba érkeztem. Mivel rám esteledett, szállás után néztem. Amint az első házat elértem, betértem az udvarra, ahol egy öreg néni etette tyúkjait. Egy komondor rám szaladt és mindenáron le akarta tépni rólam az amúgy is megszaggatott egyetlen nadrágomat. Erőszakos ugatásával igyekezett tudtomra adni, hogy nem kívánatos idegen vagyok. Az öregasszony nagy buzgalommal próbálta csititani a méregtől és kötelességtudástól felborzolt szőrű állatot. Mivel az eb nem halgatott el és nem hagyta abba az ugatást, a néni elkiáltotta magát: Jóska te! szólj ennek a kutyának!... Bakfütty! — hallatszott a ház végéből. A kutya azonnal elhallgatott. Az öregasszony még dohogott az ülő alak felé, hogy nyald ki a “szemét” a kutyádnak — miért nem szólsz neki, nem látod, hogy majd lehúzza ezt az idegent. Ha már több eszed nincs is, annyit tudhatnál, hogy szólítsd ezt a ronda dögöt. Énrám nem hallgat! Erre az ülő alak felugrott, katonásan összekapta magát: — Bakfütty- Én vagyok Nyiszlai József — s szabályosan összevágta mezítelen bokáit és ugyancsak szabályosan tisztelgett. Lehalkított hangon szólt a néni: Mondjon neki valamit, mert ha nem, akkor elkezd örjöngeni. Bolond szegény ! Hamarosan megértettem a helyzetet, összekaptam magam, tisztelegtem és bemondtam a nevemet. Szeszélyes mosoly vonult végig a bolond arcán s mint aki jól végezte a dolgát, újra leült a kutyája mellé. Hiába beszéltem hozzá, többet nem válaszolt. így az öregasszonyhoz fordultam és kérdeztem: Mióta ilyen? — Mán öt éve! ' — Hát akkor nem születési hiba? — Ó dehogy, lelkem, nem...a... — s simi kezdett. Megilletődve néztem a nénit és másra tereltem a beszédet. — Szállást1 keresek, nem tudna helyet adni az éjszakára! — mondtam. — Utón vagyok és fáradt arra, hogy tovább menjek! Felugrott erre a Jóska és újra elkiáltotta magát: Bakfütty! és tisztelgett, amit természetesen viszonoztam. — Magát* megszerette — mondta a néni, s ha most nem adnék magának szállást, nem bírnék vele, összeverné saját magát, mert az a szokása. Ha valami nem úgy történik, ahogy ő szereti, vagy ha valaki, akit ő kiszemel tisztelgésre, nem viszonozza azt, irtózatosan dühöng. Mást nem bánt, de sajátmagát veri két öklével, hol a mellét, hol a fejét* két oldalát, már nincs haja, mind leverte a szerencsétlen. Ezelőtt nem volt ennyire, de mióta elvitték katonának és ott kínozták három hónapig, azóta rosszabb lett az állapota... Ott verték, nem hitték el, hogy bolond. Látja ott azt a darab földet? Az is ehhez a házhoz tartozott, de el kellett adnam, hogy kiszabadíthassam ezt a szerencsétlent a katonaságtól. — S miből élnek? — kérdeztem. — Hát fiam, majd csaknem semmiből. Engem Valamikor elhívnak takarítani, vagy mosni a gazdasszonyok. A Jóskát is hívnák, de csak olyan helyre megy, akit szeret, ahol nem incselkednek vele és nem gúnyolják. Ha olyan helyre küldöm, lahol egyszer kinevették, összeveri magát és nem megy. Pedig szeretik a gazdák, mert jó dógos, meg aztán alig fizetnek neki valamit. Ha az a kis nyugdíj nem volna, nem is tudom mit tennénk. Na de menjünk be! Egy földes szobából és pitvarból állt a ház. Egy boglya kemence amit a kenyérsütésen kivül melegítésre is használtak télen volt a szobában, két öreg szék, egy öreg asztal és egy még öregebb tulipántos láda, amiről a tulipán már lekopott. Engem legjobban csak a fekvő hely érdekelt, de bizony csak egy kis ágyat láttam a szoba elejében, meg egy goromba fából összetákolt fekvőhelyet az ajtó sarkában. Egyébként a szoba elég tiszta volt, fehérre meszelt falaival és vagy egy tucat szentkép között egy vasutasruhás férfi képén akadt meg a szemem. — Az a megboldugult férjem arcképe — mondta az öregasszony, s újra simi kezdett. Én tovább néztem a képet. Jóska mellettem állt. Az olajmécses gyér világánál a legyek ide-odaszáll- iak, egy rászállt az efyeoruháa. arcképre. Jóska V( • ;\ / y " i. 'f? >. if ;\'t fogta. Kitépte szárnyaik és nagy örömmel mutatta az anyjának az eredményt. — Jól van fiam, ülj le mán. Látja szólt hozzám a néni — ez nem bánja a többi képet, de ha egy rászáll az apja képire, azt nem tűri! Éhes? mert mi már ettünk, de egy kis paszulyleves maradt. Azt ettük. Egy kis Kenyeret tudok adni, más nem igen van a háznál. Erre Jóska elkiáltétta magát: Bakfütty! s kiment. — Ez most keres valamit magának. Ilyen ez, akit megszeret, annak odaadná az életét is. Pár perc múlva megjelent Jóska koravénült arca az ajtóban, három tojást szorongatva a markában. De addig nem adta oda az anyjának, mig oda nem ment az edényes polchoz s egy lábasfélét elő nem kotorászott. — Rakjál egy kis tüzek fiam — mondta a néni. — Látja ilyen ez, bár esze volna olyan, mint a szive. De az eszét tönkretették, hogy verje meg az isten őket. Megsütötte a tojásokat. Nem volt valami jó ize, mert az olaj, amiben sült, öreg és szagos volt, de azért megettem, mert ki voltam éhezve. Most már szeretnék lefeküdni, mondtam a néninek. — Hát lelkem, hová is fektessem magát, ez a két ágyunk van, az egyiken én fekszem, a másikon a Jóska. De kint az udvaron van egy öreg pokróc, tesz alá egy kis szalmát. Majd a Jóska segít, jó? — Jó lesz az néném asszony, — mondtam. — Keresd elő azt az öreg pokrócot fiam, aztán segits ágyat csinálni ennek a vándornak. Jóska nagy buzgalommal meg is tette, de nemcsak nekem vetett ágyat, hanem magának is és igy ketten feküdtünk a rögtönzött ágyon. Próbáltam beszélni hozzá, de választ nem kaptam, csak néha-néha annyit, hogy bakfütty! így el is aludtunk. 'Valamikor éjjel felébredtem s nagyon rosszul lettem. Hogy a tojástól-e, vagy a sok gyaloglástól, nélkülözéstől, nem tudom, de valami nyavalya vett rajtam erőt és igy másnap nem tudtam folytatni utamat. Nagy lázam lett reggelre, s a néni és Jóska mindent megtettek, hogy segítsenek rajtam. Orvost nem tudtak hívni, mert nekem sem volt pénzem, s nekik sem. Bevittek a házba, a Jóska vackára fektettek, vizes ruhát raktak a fejemre, mellemre, ecetes vízzel itattak, de a láz nem szűnt. Jóskát nem lehetett elküldeni mellőlem, állandóan rajtam volt a szeme. Ha egy légy reámszállott, addig űzte, amíg elfogta, szárnyait kitépte és örömmel mutatta, hogy ettől már nincs mit félnem. De a láz nem szűnt, a javulás nem mutatkozott. A néni elhatározta, hogy hívja a javasasz- szonyt, akit személyesen ismert. Amint ő mondta, nagy tudománya van annak. Valóban úgy is volt. Nyomott vagy száz kilót. — Nyújtsd ki a nyelved, fiam — mondta. — Hü, nagy baj van lelkem, mit ettél utoljára? — Három tojást adott a Nyiszlai néni — mondtam. — Hát azelőtt? Erre már nehezebb volt megfelelni. Szedret, epret, vadkörtét, vadalmát, ilyesmit, amit találtam. Nahát itt a baj! — Nem hoztam magammal semmit — mondta a javasasszony, — rádolvasok fiam, meg ótok szenet, s holnap megint eljövök. — Hátha eljön a néni, megköszönöm, de pénzem az nincs s nem tudom megfizetni a fáradságát. — Ó fiam, csak az a fő, hogy legyél jobban és menj utadra. Majd megfizeted, ha te nem, hát a jó isten. Valóban másnap újra eljött, egy szinehagyott szatyorban hozta összes orvosi tudományát. A pitvarban tárgyalt Nyiszlai nénivel. Megérkezését Jóvska egy “Bakfütty” kiáltással adta tudomásomra, hogy itt a segítség. Bejött hozzám a két néni. Jóska tüzet rakott, a javasasszony megtapogatta a homlokomat, meg a hasamat. — Aludtál az éjjel? — Nem sokat, de a láz még mindig gyötör. — Na majd jobban leszel fiam, főzök neked egy kis teát, egy kicsit keserű lesz, jó volna, ha volna egy kis cukor, de az nincs. Ez majd rendbe hoz. Elkészült a tea. Hogy mi minden volt benne, azt csak az ördög tudja, de olyan rossz volt, hogy még olyat életemben soha sem ittam. De meg volt a hatása. A következő éjszakát nem mertem ágyban tölteni, hanem az udvaron ültem minden eshetőségre elkészülve. Másnap már jobban éreztem magam, sőt enni is szerettem “volna, de mit? Az öregasszony iozött ugyan: puliszkát savanyú 'káposztával; de azt a dohos olajat háőz-. . f. ■ :;fc f. ...i. • • . ! nálta és igy képtelen voltam enni. Elindulni is féltem, gyönge voltam és ezt az öreg néni is tudta.-Amikor emlitettem,-hogy megyek, nem engedett, hanem azt mondta Jóskának, hogy vegyen kötelet, hozzon egy kis tüzelőt az erdő széléről, ő meg addig megöl egy tyúkot, főz egy kis levest, hogy erőre kapjak, mert igy nem indulhatok el. Jóska bemondta a “Bakfüttyöt” s elment. Mig odavolt, a néni elmondta a Jóska szomorú történetét. öt éve már, hogy megromlott az elméje drága gyermekemnek. Szép csinos legény volt ez, mindenki szerette a környéken. Itt lakik a negyedik házban a Marozsán család; négy gyermekük volt, három fiú, egy lány. Együtt nőttek fel szegény Jóskámmal. Együtt jártak dolgozni, később együtt arattak. A lányuk gyönyörű szép lány volt, tizennyolc éves, a Jóskám a huszadikban. Egy vasárnap igy szólt a Jóskám: Szüleim, mivel hogy szeretem a Marozsán Rózsát, meg ő is engem, szeretném, ha elmennének és megkérnék nekem. Jövő tavasszal sorozás alá kerülök, akkorára szeretnék kendőt váltani véle. Megbeszéltük szegény urammal és még akkor este megkértük a Rózsát. Attól kezdve a Rózsa vitte ki az ebédet, mert ahogy mondta a lelkem: Én úgy is megyek, Nyiszlai néni, meg aztán az én kasomyámban van hely. Ezt még a megboldogult édesanyám vette, amikor még én is kijártam dolgozni. Tehát a Jóska ebédje is belefér, minek fáradna ki maga is. . . . De csak ne hallgattam volna rá, nem ért volna bennünket ez a szomorúság. Itt elhallgatott, megtörölte könnyező szemét, majd folytatta. Azon a szörnyű napon is, mint minden ebéd után, Jóskám anélkül, hogy lepihent volna, mint a többi, elkisérte Rózsát az akácosig, ott elköszöntek egymástól, mint aféle jegyespár. A fiam sietett vissza, hogy mire a gép sípol, ott legyen. Ott is volt. Rózsa elindult hazafelé. Dolgoztak estig, egyszer csak két csendőr jön a gép felé. Kérdezik, hogy melyikük a Nyiszlai József. A fiam mindjárt odaállt, hogy ő volna az. Ismered a Marozsán Rózsát? Már hogyne, hisz a jegyesem. Mikor láttad utoljára? Máma délben, ő hozta ki az ebédet nekem is, mivel úgyis hozott apjának, meg testvéreinek is, Mert hát azok is itt dolgoznak. De már akkorára ott állt mindenki a csendőrök körül. Ki a Rózsa apja, meg testvére? Odaállt az öreg Marozsán, meg a három fia, hogy hát mit akarnak a csendőrök. Nézte őket a csendőr járőrvezető. — Mi a neved? — kérdi az öreg Marozsánt, (pedig hát apja lehetett volna). Kérdezte a testvéreket is, hogy mikor látták utoljára Rózsát. Felírtak mindent, s akkor a Jóskámhoz fordult s kérdi, hogy mennyi ideig maradt itt a lány az ebéd után. Nem sokáig, mondta Jóska, én meg elkísértem a fasorig. Onnan visszajöttem, őmeg ment haza. Nézte a csendőr a fiamat s mondta: Elment volna, ha meg nem ölöd! majd megragadták, vasra verték és bekísérték a városházára. Marozsánt meg a három fiát is elvitték. A városháza udvara tele volt néppel, nekünk is elhozták a hirt. Odamentünk, de nem engedtek a Jóskához, hiába könyörögtünk. Akkor tudtuk meg, hogy mi történt. Az utón járók ott találták Rózsát a ka- sornyával felakasztva egy akácfára. Az orvos megvizsgálta a halottat, s azt mondta, hogy meg- becstelenitették, megfojtották és felakasztották. A kihallgatás után Marozsánt és fiait hazaengedték, de az én szegény Jóskámat vallatták, kínozták. Kihallatszott az ordítása. Kivitték a gyilkosság helyére megvasalva. Minden áron rá akarták bizonyítani, de ő nem ismerte el a gyilkosságot, csak ártatlannak mondta magát. Három napig nem adtak neki sem enni, sem inni, nem hagyták aludni, csak verték, vallatták. Három nap múlva elhallgatott, többet egy szót sem tudtak kivenni belőle. Akkor elvitték a királyi ügyészségre. Ott sem tudtak vele semmire sem inenni: meghibbant s azóta nem beszél. Kitűzték a tárgyalást, minket is, meg a Ma- tott mást, csak annyit tud, hogy a mi fiunk nem a gyilkos. Ez az urfi már többször kerülgette a Rózsát, el akarta csábítani. . . meg aztán csizmarozsán családot is megidéztek. Volt ügyvédjük? — kérdeztem. — Volt hát lelkem, de nem csinált az semmit, csak elszedte kis megtakarított pénzünket. A tárgyalás előtti napon beállított hozzánk egy koldus, aki ismer mindenkit ezen a vidéken. Elmondta, hogy ott feküdt a fák alatt, amikor az én szegény fiam elkisérte a Rózsát a fasorig, ott beszélgettek egy kicsit, megcsókolták egymást és Rózsa elindult hazafelé, Jóskám meg vissza a cséplőgép felé. Kisvártatra az uraság fia lóháton ment a lány után, de ő nem Tárr- -»«íáste; ■ ." ::y.. • » ,íV x -v/-* -«S* ...
