Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-16 / 7. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 16, lifo Öreg amerikások disznótorján Irta: Bódog András Disznótorra voltam hivatalos a héten. Bent a nagyvárosban, mindjárt a vegyigyár tövében. Messzi, sáros magyar falvak és távoli cselédházak földtelen nyomorúságából idefuvódott öreg magyarok régi emlékek torját ünnepelték meg egy vásárlóit disznóból készített mindenfélékkel. A lecsapódó, kéngőzös levegőn keresztül pedig Bzalmatüzes füst szagát vélték érezni a disznóto- rozó öreg cselédek, a szomorúságon keresztül fiatal éveik emlékezetét élesztgették fel, rég halott szülőkön, messzi dolgokon gondolkoztak el, olyan dolgokon, melyeket jobb lett volna régen elfelejteni. Aztán valami cselédház konyhájáról folyt a szó, ahol a Pista bácsi valamikor ingadozó gyereklábakkal ép oly esetlenül totyogott, mint ma amikor bottal kell hogy segítse öreg lábait. Ilyesmikről beszélgettek a disznó elkolbászositása alkalmatosságával. Egy majorsági udvarról történt megemlékezés, hogy mögötte az oldalban három nagy fehéreperfa állt, meg hogy ott történt a cselédi komencióban engedélyezett disznó leölése és megpörkölése. Egyszer meg ott jött az ispán és a gyerekek előtt irgalmatlanul lepocskondiázta cselédkedő apját a pörköléshez használt szalma miatt, és levonta a bérből az árát. mert a szalma nem volt benne a szerződésben. Valami régen halálra jutott koca sorsa is szóba került, mert alig került ki belőle zsir, de le kellett ölni, mert hitelbe nem volt eleség, ai kevéske fagyott krumpli meg kellett a családnak. Hiába, ha ünnepség is volt a disznóölés, a tél keserves volt és hosszú a szegénységnek, ha kicsi is volt a konyha, a sok gyerek izgése-mozgása még sem fütötte be, a rossz kukoricaszár pedig jobban füstölt mint égett a sparhertban és enni is csak kellett az embereknek, ha volt, ha nem volt. Meddig tartott az' az egy disznó? Azért az öléskor a gyerekek apraja-nagyja fázos lábaikat kapkodva a fagyos havon mind ott gyüszmekölt nagy izgalmakkal a szalmán pörkölődő disznó körül, ahol legjobban láb alatt voltak, letördösték a megsült fülét, farkát és egy ideig volt ebédre töpörtyű és véres hurka. Ilyesmik és egyebek emlékezetére toroztak az öregek, még ha a disznó amerikai módra csak koppasztva volt is. A tor is inkább névben volt az, eltolták és megváltoztatták az évek, a nagy tenger és távolság, mely a szülőhazát és a fogadottat elválasztja. Felnőtt gyerekek és unokák is vannak, akik nem beszélik a “magyart” legfeljebb, ha “keszenek szepen”-t tudnak gagyarázni' és akik sosem fogják megérteni, hogy valamiféle eperfás oldal a Balkán táján “Jurop”-ban miről olyan nevezetes a “Dedi”-nek. Ez már igy van. Elárvultak a népek a nagy szegénység miatt hazájuktól, elárvultak szüleiktől, amikor fiatalon oly messzire mentek és elárvultak öregségükre gyermekeiktől, akik nem értik sem beszédjüket, sem emlékeiket. i i így csak összeült pár öreg magyar a koppasz- ttott disznó torjára — emlékezni. Hogy a fiatal disznó (inkább malac volt az még) nem volt magyar fajta, még hagyján, de legalább Pista bácsi maga választotta ki valamilyen angol beszédű farmer udvarán. Alkudozni való se volt, a disznó árára is csak a farmer panaszkodhatott, annak se fenékig tejfel az élete, mert a hús csak az üzletben drága, de a vágóhidon a nagy husgyárak diktálják neki az árakat lefelé legszebb állatjaiért, hogy még a költséget se kapja ki belőle. így magyarázgatta a farmer Pista bácsinak, aki ugyan a felét sem értette meg a sebes angol »szónak, de nagyon is megértette, hogy miről beszélt a fanner, aki ugyanolyan paraszt végtére amint a másik a világon mindenfelé, hiába hogy több a földje és traktorja van, a többől ép úgy ki lehet szorulni mint a kevésből, csak a nincste- lenségből nehéz kiszorulni. Pista bácsi tudja az ilyesmit könyv nélkül, hogy mit jelent, amikor az embernek csak azt mondják, láthatatlan magas helyekről, hogy csak ennyit kapsz, ennyit (meg ennyit azonban fizess ezért meg azért, aztán számolgathatja magában napestig, hogy mennyi hibádzik. Csak azt nem kell számolgatni, hogy miért van ez igy, tudhatja az ember kívülről akár városi lakos, akár tanyai, akkor is ha csak tördösi az angolt és akkor is ha olyan sebesen beszéli mint a vízfolyás. Ezért is mast az egyszer az angol farmer csak jobban járt ezzel- az egy disznójával^ valamivel többet kapott érte,: viszonzásként' elvitte- a hem leshez^ akÍ HV6fBxprtfl(. ft" szalonnának valót lefejtette és hasítva a városba házhoz szállította az állatot. így nem sok munka maradt a disznótorra. A nagyját füstölni valónak elvitték a henteshez, ami kevés maradt kocsonyába, hurkába, kolbászba való, miegymás, hamar elkészült, mire a toros vacsora ideje eljött, már a kocsonya is megfagyott. Leültünk az asztalhoz, kocsonya, pörkölt, sült hurka, kolbász mellé káposztával és megültük az öreg amerikások disznótorját. Az ételben nem volt hiba, legalább látszat-sze- rint nem. Hiszen a majoránna a hurkába se volt aféle gyári skatulyában,, boltban aszalódott Ízetlen por, hanem kertben sajátkezüleg szedett, finoman megszárított zöld hajtás és a fekete bors !se gyári összesöpört porladék, ezt a Pista bácsi maga frissen őrölte meg a kolbász megtisztelésé- re, hanem egy-más mégis hibázott. Hibázott a fiatalság, meg lehetséges más dolgok. Pedig a három öreg, amig csinálta, sütötte-főzte, összeadta minden eszét, hogy mint kell a legtökélete- isebbre megcsinálni, hát majd hogy össze nem osztozkodtak rajta, hogy mennyi legyen mindenben a só, paprika, bors; a hurkába belemehet-e valami a főtt májból vagy csak az ize, hogy amiben összefőtt, a hurkábavaló miegymás, az abalé, abban főzöd jön-e meg a kása, vagy külön. Mindegyik jobban tudta a másiknál. Még az is megvi- tatódott, hogy szabad-e a hurkábavalót kanállal megkavarni, avagy finoman és gyenge kézzel kellcsinálni, hogy a kásaszemek szépen egybenma- radjanak, ahogy messzi földben régen porladozó apjától tanulta ennek a művészetét. Csak abban volt meg az egyetértés, hogy hiába finomra sikerült a kocsonya, nincs annak meg az ize, mint a valamikori szalmán perzselt disznófejből készült, a koppasztott disznóban csak nincsen meg az az iz. Merthogy a füle és a farka vége finom ropogósra sült már pörzsölés közben a szalmán, a bőre is megpirult, hát ez adta volna meg a hibád- zó zamatját. — Ebben is megegyeztek az öreg szakértők egyértelműen, noha két perc múlva egyértelműen kijött az ellenmondás is, hogy tudniillik a ropogósra sült fülefarkának sose volt alkalmatossága kocsonyába kerülni, amig egyetlen gyerek is ott settenkedhetett a szalmatüz körül, hogy a kis bicskával lekanyaritsa magának a fülét és farkát, mihelyst megsült, akárhogy is tiltották és kiabáltak érte; ugyan leginkább csak a látszat kedvéért, mert ezek a finom falatok évszázados hagyományok alapján mindenkor az apró gyerekek igaz jussát képezték. Azért a toros vacsora haladt és fogyott, ha minden fogás le is birálódott ilyen meg olyan hibák okából. Ezekről azonban ki sem tehetett, legkevésbé az öreg népek, akik csinálták-főzték. Bizonyos, hogy a pörzsölőszalma lángja és füstje nem tehetett olyan nagy különbséget a kocsonyában, meg egyebekben sem. Hát micsoda. Olyan dolgok, melyekről nem hangzott el egyetlen szó se, se előbb, amikor könnyebben adódott, se később, mikor a beszélgetés lelassult és mégis óhatatlanul az eszébe járnak az embereknek. Az ilyenektől pedig kis szorultság jött az öregek torkára, ezt pedig egy pohár borral próbálják lehajtani, ha nem is sikerült, de rá lehet fogni a kis krá- kogást, a rekedtség is attól jön, nem pedig a gondolatoktól. A Pista bácsi pirulákat kotor elő a zsebéből, az orvos irta elő étkezés utánra, meg ha szükségét érzi. A szivével van egy kis hiba, nem nagy, attól ugyan örökké élhetne, ha kíméli magát. De ugylehet nem is a szive bántja, vagy ha az is, mit tudhat az orvos az ilyesmiről. Magyarázza az orvosnak, hogy az is hiba, ha a kocso- nyábavaló nem pörzsölődött szalma lángján, ami az igazi izet megadná és hogy a kása a hurkában bizony megtörődött, mert nem tiz ujjfil kavarták meg gyengén, finoman, ahogy azt valamikor régen édesapja csinálta?1 Vagy azt magyarázza az orvosnak, gyerekei is felnőttek már, szép unokák is vannak, de csak annyit tudnak mondani, hogy “keszenek szépén” meg hogy “jonapott”. Hiszen nem a fiatalok a hibásak, hogy nyelvük majd beletörik a pár magyar szóba, vagy hogy sose ismerték a ráncoskorcu fejkendős asszonyt, aki neki szülője volt, nem hallották papucsának ismerős kopogását a konyha téglázatán, nem látták, ahogy nagyaknállal merte ki a levest sorba a gyerekek tányérjába, kezdve a legfiatalabbikon, hogy mire a végére jutott, nem sok maradt neki magának a lábos fenekén. És öreg apját se látták soha, aki ÍSJ éves korában elszegődött béresgyerekként, már á trágyát hordta ki az uraságnak '• és majd 30 évi szolgálat után lcvonfeák.béíébőI a komák, ismerősök, akik meghaltak, elszórodtal mindenféle háborúkban, felfordulásban, szegény ségben. Már alig-alig találna valakit, aki mégis merné,, ha hazalátogatna. De ott volt mindjárt s cselédház mögött a domboldalban három nagyfe héreperfa, hát azok megvannak-e még...? De lehet ezt magyarázni az orvosnak, aki csal azt tudja hajtogatni, hogy a szívtől van a hiba hogy ne erőltesse magát. Vagy mondhatja-e í gyerekeknek, hogy elmenne hosszú útra, valaho va “Juróp” végébe, hogy megnézze... de mit' Három eperfát, hogy megvannak-e még, mej hogy valami vályogból épített szobakonyhás há zat szétvert-e azóta az eső? Azt gondolnák ma gukban, hogy vénségére elment az esze, hogy : beteg szivével ilyenekre gondol. Még pár évve ezelőtt könnyebb lett volna neki is. De akkor mej másfajta láthatatlan nagy urak haragszomrádo játszottak egy tenyérnyi országgal a világ másil végében és felfordult volna a világ, ha megen (Folytatás a 15-ik oldalon BAKFÜTTY (Folytatás a 14-ik oldalról) nyomot is találtak a holttest körül, Jóskám mej mezítláb volt, mint a többi szegény. Elvittük az öreg koldust az ügyvédhez, az fel irt mindent, megmondta az öregnek, hogy tar tózkodjon a közelben, mert őt is elviszi a tárgya lásra...Mi nem akartuk a koldust elengedni hogy legyen nálunk, amig a tárgyalásra kell men ni. De nem akart. Ne féljenek kendtek, — mond ta az öreg — itt leszek mire kell... Másnap hal va húzták ki a gulyakutból, ott is csizmanyonv- kát találtak. A tárgyaláson felolvasta az ügyvéd az őre* vallomását, de az ügyész és a biró nem talált; fontosnak és nem fogadták el. Tiz évre Ítéltél el a fiamat, de három évre kegyelmet kapott, d< már akkor meghibbant az elméje. Másik tavasszal sorozásra hívták. Jártun] utána, bizonyítottuk, hogy nincs rendes esziné] de csak besorozták, elvitték, ott kínozták háron hónapig, azt mondták, hogy teszi magát. Sol pénzt költöttünk rá, nem segített. El voltunk ke seredve, közben szegény uramat elütötte egy te herkocsi, ahogy tolattak. Azt mondták, hogy a ő hibája volt, s nem kaptunk mást, csak tizen négy korona nyolcvan fillért havonta, mig é' élek. De mi lesz ezzel a szerencsétlennel, ha é) meghalok? ki viseli gondját? Elmentem a pol gármesterhez a tavaszon, panaszkodtam, taná csőt kértem tőle, hogy mit tegyek. Azt mondta elvisszük a bolondházba, ha maga meghal. Sir tam, de ő rámkiabált, hogy ne sírjon, vigye ma gával, ha annyira sajnálja. Azóta sokat gondol tam erre. Ha megérezném a halálomat, magam mai vinném az egyetlen gyermekemet. Mir hagyjam itt, mondja? Újra sirt, ahogy csak eg; anya tudja siratni gyermekét. Megsimogattar hófehér haját, próbáltam vigasztalni, de nem ta láltam szavakat. Azt vettem észre, hogy köny nyék futnak végig tizenkilencéves arcomon. Letöröltem az ingem ujjával. — Ne sirjor nem lesz ez mindig igy, ha egyszer a népek meg ismerik a saját erejüket és kiveszik a hatalma ezeknek a bitorlóknak a kezéből, s elküldik őke oda, ahová valók, s maguk fogják intézni sor sukat, akkor nem lesznek ilyen esetek. Feleme1 te a néni a fejét, rámnézett könnyektől áztatot’ Iszintelen szemével, mint aki nem értette mi mondtak neki és újra simi kezdett. Sok év múlt el azóta és a népek sokasága fel ismerte a saját erejét s valóban elküldte kínzó it oda, ahová már évszázadokkal ezelőtt kellet volna. Szétrebbentek a szélrózsa minden iránya ban, a mi szép és hatalmas fogadott hazánk ser szűkölködik bennük. Félrevezetett, kishitű egye nekkel aláírásokat gyűjtenek. Felszabadítani M? gyarországot! — nézem az ivet. Akadnak, h nem is sokan, akik aláírják. Ha megkérdezi vak ki őket, hogy minek gyűjtenek, nem tudnak r őszintén felelni, szajkó módra mondják a bet? nitott mondókájukat. Már elfelejtették mi elől menekültek ide, má elfelejtették a cselédszobát, amiben négy csalá lakott, egymás fülehallatára nemzettek, egymá szeme láttára szülték gyermekeiket. Ha ilyeneke emlit nekik valaki, szégyelik magukat s hebeg nek. De azok, akik biztatják őket, Nyiszlai Jós ka módra verik a mellüket, hogy ők még vissz; mennek, százezreknek fogják a torkát elmetsz* ni... Ó, de mit is beszélek. Bocsáss meg te óh zai Nyiszlai Jóska, hogy hozzád hasonlította, ezeket-a mindenre képes zsonglőröket. Neki ugyan; tönkreverték az elmédet-, de a -szived fíénr tudták megrontani.
