Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-08-18 / 33. szám
August 18, 1955 AMERIKAI MAGYAR ,SZÓ 7 Mi történik Marokkóban? 1953 aug1. 4. A francia hatóságok lemondatták Marokkó nacionalista szultánját Mohammed 4. f Jusszefet es helyébe a franciabarát nagybátyját, Arafát ültették. 1955 Junius 11. Meggyilkolták Jacques Lemaigre- Dubreuil marrokói francia laptulajdonost. Julius 16. Kihirdették az ostromállapotot Casablancában. Hirügynöségi táviratok adtak hirt erről a három eseményről. S ha e három eseményt összefüggéseiben vizsgáljuk, megvilágosodik a marokkói francia gyarmati politika mély válságának háttere. A büntetőjogászok rendszerint azt kutatják először: “cui prodest?” Kinek áll érdekében? Miért követték el a bűntettet? Ha erre feleletet találnak, a gyilkost is megtalálták... Lemaigre-Dubreuil Marokkó, sőt Franciaország legvagyonosabb emberei közé tartozott. Iparvállalatai, széleskörű érdekeltségei voltak Marokkóban. Jellegzetes “konzervatív” iparmágnás volt, aki meg akarta őrizni gazdagságát, befolyását, s még többet akart keresni. Rájött, hogy ezt csak uj módszerekkel érheti el. Elitélte tehát a gyarmati közigazgatás “elavult” terror-politikáját: ez a politika ugyanis veszélyeztette üzleti érdekeit. “Közeledést” akart a gyarmatosítók és a marokkóiak között, és szócsövet is vásárolt magának, hogy hirdesse ezt a nézetét: megvette a Maroc-Presse cimü casablancai napilapot. Lemaigre-Dubreuil a francia-marokkói “közeledés” híveinek egyik vezetőjévé vált: azoknak az érdekeit képviselte, akik hozzá hasonlóan meg akartak egyezni a marokkói nemzeti burzsoáziával. mert igy inkább biztosítottnak látták érdekeiket. Lemaigre-Dubreuil junius 10-én Párizsban járt Faure miniszterelnöknél, és memorandumot adott át neki, amelyben sürgette, hogy a kormány tegye meg az első lépéseket a marokkói “békülés” felé. Másnap, junius 11-én hazarepült Casablancába. Pár órával megérkezése után, valamivel éjfél előtt, ismeretlen tettesek lakásán szitává lőtték. Munkában a marokkói “ébredők” Tehát “cui prodest?” Nem kell vizsgálóbírónak lenni hozzá, hogy megállapíthassuk: azoknak állt érdekében, akik csakis a szenegáli vadászok és az idegenlégió szuronyaira támaszkodva akarnak politizálni Marokkóban, akik csak géppuskával akarnak “tárgyalni” a nemzeti felszabadító mozgalommal. Ezek voltak azok, akik a változás szükségességét önérdekből is belátó “engedékeny” gyarmatosítók ellen bevetették a “konok” gyarmatosítók rohamosztagait: a “Francia Jelenlét” és az — “ÓDAT” (az úgynevezett “ellenterrorista” szervezet) hivatásos banditái. Úgyszólván naponta történtek “titokzatos merényletek”. Bomba robbant egy francia szocialista képviselő lakásán. Agyonvertek egy ismert marokkói kereskedőt, aki “mérsékelt nacionalista” volt. Fenyegető levelekkel árasztották el a “Francia Lelkiismeret” nevű liberális társaság tagjait. Az “ÓDAT” gengszterei cinikusan “ellenterrorista” tevékenységnek nevezték gyilkosságaikat. A francia kormány elhatározta, hogy megnyer- geli a közvélemény felháborodását és nyomban hozzákezd a régóta ígért “mérsékelt reformok” politikájához. Leváltotta Francis Lacoste helytartót és helyébe az “erélyes kezíi és ugyanakkor mérsékelt” hírben álló Gilbert Grandvalt nevezte ki. Faure a parlamentben kifejtette terveit: “fokozatosan kiépülő belső autonómiát” Ígért Marokkónak. A francia politikai gyakorlatban eddig túlságosan gyakran ismétlődött az a formula, amelyet igy lehetne röviden összefoglalni: “Uj helytartó — uj reformigéret.” Eddig minden rezidens, amikor a rabati szultán palotájában bemutatkozó beszédet mondott, hangsúlyozta a reformok komoly szükségességét. Soha semmiféle komoly reformra nem került azonban sor: minden reformterv elsikkadt, előbb a párizsi minisztériumok, majd a gyarmati apparátus útvesztőiben. Mindig az történt, amit a három összefonódott marokkói hatalom: az El Glaui marrakesi pasa vezette feudális hübérurak, a gyarmati közigazgatás elnyomó gépezete és a francia gyarmatosítók szövetsége akart. Grand- val eltért elődei gyakorlatától: beszéd helyett cselekedett. A közigazgatás tizenegy legmaga- sabbrangu vezetőjéből kilencet leváltott. Menesztette a rendőrfőnököt. Feloszlatta a leghirhed- tebb koncentrációs tábort. Elrendelte a Wybot által javasolt “tisztogatást” a gyűlölt gyarmati csendőrségnél. Julius 14, a francia nemzeti ünnep alkalmából amnesztiában részesített számos politikai foglyot. Megszüntette egész sor nacionalista politikus és szakszervezeti vezető internálását. Ennek a kétségtelen módszerváltozásnak a hatására a légkör gyorsan javult. Kibontakoztak a francia kormány és Marokkó igazi képviselői közötti tárgyalások lehetőségei. Arra számítottak, hogy Grandval a tuniszi—francia megállapodáshoz hasonló egyezményt készít elő. Vérfürdő Casablancában Julius 14-e alkalmát azonban nemcsak a helytartó ragadta meg: a francia nemzeti ünnepet felhasználták mások is. Egy nyilvánvalóan megrendelt provokáció ürügyén (bombarobbanás az európai negyedben, hat francia halott) több ezer főnyi felizgatott tömeg rohanta meg a medinát, Casablanca arab negyedét; a tüntetők feldúlták és kifosztották a marokkói üzleteket, felgyújtották a hazafiak házait, letépték a francia trikolór mellé kitűzött marokkói zászlókat, összerombolták a Maroc-Presse szerkesztőségét, meglincselték azokat a marokkóiakat, akiket az utcán értek. Casablanca véfes ünnepe után még napokig folytak az összetűzések az “ellen-terrorista” bandák és a marokkói lakosság között. A helytartó a várost katonai körzetté nyilvánította, kihirdette az ostromállapotot, kimenőtilalmat rendelt el. A vérengzések áldozatainak számát meg sem tudták állapítani; bizonyos, hogy több százra rúg. A mészárlás mindenekelőtt a valójában sem nem marokkói, sem nem francia “harmadik fél” malmára hajtja a vizet. A marokkói “lobby” érdeke elsősorban, hogy Marokkóban semmi se jöjjön rendbe. A marokkói “lobby” főembere Juin tábornagy (Marokkó volt helytartója, jelenleg a NATO- csapatok egyik parancsnoka), politikai ügynöksége pedig az ARS nevű gaulleista képviselőcsoport egyik prakciója. A marokkói “lobby” feladata lényegében az, hogy biztosítsa az Egyesült Államok marokkói katonai és gazdasági (mangán-, kobalt-, berillium és urániumbányák, a cinktermelés 80 százaléka, az ólomtermelés 95 százaléka a Newmont Mining Co., a Mines Inc. stb. kezében van; a cukor-, tea- és textilkivitel 60 százaléka az American Trade Association of Marocco monopóliuma stb.) pozícióit. A Wall Street különösen olcsó munkaerőt kínáló uj vadnyugatot lát Marokkóban. A “lobby” nagyon erős: kérdésessé teheti az észak-afrikai francia politika módosítását, s igy Marokkó vonatkozásában a Faure—Grandval kísérletet is. Faure nem vonhatja vissza beismerését, hogy befellegzett azon időknek, amikor százötvenezer francia rövidlátó önzésből rákénv- szerithette akaratát négymillió arabra.” Franciaország népe és Marokkó népe egyaránt változást akar. Ha a francia nép, felismerve ennek a csakis együttes erővel elérhető változásnak a szükségességét, döntő erejű támogatást ad a függetlenségre és szabadságra törekvő marokkói népi és nemzeti mozgalmaknak, ha mindkét ország békeszerető erői a mindenfajta “lobby” összeesküvésével szemben érvényesíteni tudják befolyásukat a tárgyalások utján történő rendezés érdekében, akkor a változás Észak-Afrikában valóban megtörténhet. Nemcsak Franciaország, hanem Amerika és a világ minden más országának demokratikus érzelmű emberei támogatják a marokkói nép hazafias elemeinek ebbeli törekvését és küzdelmeit. WASHINGTON, D. C. — A. W. Scott, városi biró felmentett egy automobilhajtó nőt, akit egy rendőr avval vádolt, hogy összeszidta őt, mikor a ticketet kiirta neki. Hangosan kiabált a lady? kérdezte a biró. “Nem”, felelte a rendőr, “halkan beszélt.” — “Egy nőnek joga van megmondani a véleményét egy neki idézést adó rendőrről, ha nem tulhangosan mondja”, jelentette ki a biró. A DEPORTÁLÁSI TÉBOLY A jelenlegi deportálási esetekben alkalmazott, szokványos eljárások bármely részletét megvizsgálva, kitűnik, hogy embertelenek és kárt tesznek az amerikai jogi hagyományokban. A deportálási perbe fogott nem-polgárnak nem engedik meg, hogy mindaddig érintkezésbe lépjen barátaival vagy családjával, vagy akár hogy elhívja ügyvédjét, amig “előzetesen” ki nem hallgatták. Az előzetes kihallgatás folyamán ujjlenyomatokat is vesznek róla. Rendszerint tudomására adják ugyan, hogy törvényes joga van megtagadni a választ, ámde ennek a jogának értékét nagyjában semmivé teszik azok a burkolt figyelmeztetések, hogy ha “nem kooperál” a bevándorási hatóságokkal, ezt a magatartását ellene szóló érvül fogják felhasználni. A bevándorlási tisztviselők előtt lefolyó kihallgatásoknál a kormány nem marad meg eredeti vádjai mellett. Ellenkezőleg: bizonyítékokat hozhat fel a deportálás célját szolgáló minden elképzelhető alapon is, és aztán, amikor a bizonyíték bent van, megváltoztathatja vádjait aszerint, hogy mit tud bizonyítani. A védelmet nem értesítik előre, kik lesznek a kormány tanúi, mik lesznek bizonyítékai, viszont rákénysze- rithetik a védelmet, hogy saját legondolása szerint idéztesse be a maga tanúit, megmagyarázva. miért lesz rájuk szükség. A kihallgatást végző közeg tetszésére van bízva, és ezzel a jogával gyakran él is, hogy megtagadja a védelem által kért tanuk beidézé- sét. Kényén-kedvén múlik, hogy elfogadjon-e hallomásból vett adatokat és olyan bizonyítékokat is, amelyeket törvényszékek mint megbízhatatlanokat kiküszöbölnek. És mert vádhatósági minőséget is tulajdonit magának, hozzáférhet olyan “bizalmastermészetü” adatokhoz, amelyeket sem a vádlott, sem védőügyvédje nem tekinthet meg. Elméletileg az adatok alapján kell döntenie, viszont nincs arra semmiféle tényleges garancia, nem áll-e olyan vádak befolyása alatt, amelyekről a vádlottnak fogalma sincs vagy nincs módja válaszolni rájuk. A kihallgatást végző közeg nem független, mint ahogy ezt el lehetne várni egy bírótól. Ugyanannak a hivatalnak az alkalmazottja, amely a vádat emeli. A legfelső törvényszék egy 1950-ben hozott döntésében kimondja, hogy ez a gyakorlat a közigazgatási eljárásról szóló törvény megsértése. ' “Amikor az alkotmány kihallgatást követel, korrekt kihallgatást követel meg, olyan törvényszék előttit, amely megfelel a részrehajlatlanság legalább jelenleg elfogadott szabályainak. Egy deportálási kihallgatás az emberi szabadságjogban, sőt az életbenmaradásban rejlő sarkalatos kérdést rejt magában, amikor az idegeneknek olyan országokba kellene visszatérniük, amelyekben jelenleg felfordulás van.” A kongresszus idevágó határozataiból az tűnik ki, hogy amikor egy “idegenről” van szó, bizonyos esetekben nem kell szigorúan venni, ha az eljárás nem olyan nagyon korrekt. Még az Elnök bevándorlási és honosítási bizottsága is jelentette: “A jelenlegi kihallgatási eljárások deportálási esetekben nem felelnek meg a korrekt kihallgatások ma általánosan elfogadott alapszabályainak.” Mivel pedig kevés deportálásra ítélt embernek van elég pénze, hogy egy hosszantartó jogi harc költségeit fedezze, óriási szükségük van pénzalapra és jogi védelemre. Anyagi helyzetüket gyakran még jobban lerontja az, hogy állásaikat éppenséggel a kihallgatásokkal járó hosszas elmaradásuk folytán elvesztik, vagy pedig azért, mert munkaadójuk fél a “felforgatással” való legtávolabbi kapcsolattól is, amikor valamelyik alkalmazottját politikai-deportálási elfogató parancs alapján letartóztatják. A deportálási végzést meg lehet ugyan fellebbezni a bevándorlási hatóság fellebbezési bizott- sákához, ámde az igazságügyminiszternek joga van még ennek döntését is figyelmen kívül hagyni. A törvényszékekhez való fellebbezés hasznossága pedig nagyon korlátozott. Először is rengeteg pénzbe kerül, pláne ha a legfelső törvényszékig felviszik. Ezt is csak akkor, ha előzőleg börtönben tartják az illetőt. Egy fölülvizs- gálat hónapokig, sőt évekig is elhúzódhat. A törvényszék nem nyúlhat bele a részletekbe, csakis azt nézheti, betartották-e a törvényes eljárás formaságait, megszegték-e a vádlott alkotmányos jogait. így történik meg aztán, hogy amerikai családokat rendszeresen szétdulnak a deportálásokkal. Laurent B. Frantz, “The Nation.” k
