Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-07-28 / 30. szám
July 28. 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5 SZEGEDI EMLÉKEK “Ingbe, gatyába, tekenőbe” A JÓ ORVOS EMLÉKÉNEK Irta: BÓDOG ANDRÁS II. Ma, amikor mindenfelé családok ezrei és százezrei szokásszerüen tó- és vízpartokon fürdenek, “piknikeznek” és napfürdőznek — nehéz elképzelni, hogy nem is olyan régen az ilyen lehetetlen és elképzelhetetlen dolog volt az olyan munkásvárosokban, mint amilyen Szeged volt. Ott a Tisza, a városi oldal partja meredek és mély, de az átellenes oldalon a viz sekély és partja 1,090 lépés szél és hatszor olyan hosszú lapály, finom sürii iszapos helyekkel és még több homokkal. A folyó évről évre tavaszon elöntötte ezt a sávot, a homokot megújította, de nyárára lement, otthagyta a fövényt. Ezt a hatalmas területet, melyet a természet is népfürdőnek teremtett, a város tulajdona volt és úgy hasznosították, hogy a környékbeli lakosok teheneinek csordája legelészett rajta a helyenkint felsinylődő.sivatagi rossz füveket. Sanyarú hely volt ez legelőnek, mindazonáltal a város legeltetési dijakat szedett a szerencséi len tehenek után, mert urainak felfogása szerint a város se nem tehén — se nem ember — jóléti intézmény, minélfogva az adó és dij mindig bejárt, ha aszott fü, ha kiégett szikes kapás föld, akár pedig redvesfalu emberi bérlakások után. Dr. Hollós József elment a nemes város nagyhatalmú polgármesteréhez egy tervvel. Adjon a város legelőt a teheneknek feljebb a parton, ott a város alatt pedig a város létesítsen egy hatalmas népfürdőt, vetközőhelyekkel, ivóvízzel, játszó- és sportolóhelyekkel, életmentőkkel, stb. stb. A költség nagyon kevés volna és a haszon népegészségben tömérdek. A méltóságos városi polgármester ur, bár nem volt kacskaszemü, világéletében mindig kétfelé nézett. A jobbszemével mindenkor a valláserkölcsi és a társadalmi rend szempontjait nézte, a balszemével pedig ugyanekkor az adó és haszon irányába kancsalitott. Csak beszélni nem tudta mind a kettőt egyszerre, ezért sorba szedte kifogásait, miután szavakat talált megrökönyödésében. Egyébként olyan ember volt a polgármester, aki úriemberrel uriasan, parasztemberrel pedig parasztosan beszélt, de a “kedves doktor ur” a polgármester ur” egyik osztályához se tartozott, hiszen doktornak doktor, de miféle úriemberhez nem méltó nézeteket is vall ez az ember. Lám most is milyen képtelenséggel jött elő, hogy mindenféle népség, férfiak, nők ott meztelenkedjenek fürdőruhákban mindenki szeme láttára a város alatt! Tehát az úri és paraszti beszédet váltya vette igénybe a polgármester ur, amikor végre a nagy hangját megtalálta. Gőgösen kiabált : “Én vagyok a polgármester; ha én fürdőzni akarnék, akkor beülök otthon a fürdőkádba, de nem mennék ki pucérkodni a népek előtt szégyentelenül.” Válaszul a doktor felhívta a figyelmét arra, hogy a szegeditáji szobakonyhás bérlakások nincsenek ellátva se ferédökádakkal, se íeredö-szo- bákkal. Ha pedig igy szólt a méltóságos polgármester ui- pökhendi hivatalos kádenciája: “Akkor meg, aki feredözni akar, az tegye ki a tekenőt az udvarra és üljön bele ingbe-gatyába, ugv áztathatja magát hétszámra, ha nem rösteli, hogy látják a házbeliek. . .” A jó doktor erre türelmesen elmagyarázta, hogy az akkor divatozó hosszúnjjas ingekbe, hosszuszáru gatyákba nem lehet napfürdőzni. de meg’ honnan is venné magát a népfény és friss levegő a szűk és piszkos, szemétdombos udvarokon? Aztán megkérdezte a polgármester urat, “hogy honnan szerezzék a szobakonyhás feredezö népek a tekenőbe való vizet, amikor azt még ivás- ra is csak csirnyával hordhatják haza három sarokról, köcsögökben a lassan csöpörésző városi kutakból. A polgármester csak makacskodott és ismételten kiabálgatta: “Aki feredözni akar, az csak hordja a vizet.” De aztán váratlanul elakadt a hanjrja. A százezer holdas földbirtokkal rendelkező és navy béradókat huzó dúsgazdag város urának hirtclenül az jutott eszébe, hogy milyen nagy baj is lenne a városnak, ha a szegény népek felkapják azt a bolondságot és nyári parádézásból mind a mosóteknőben ingbe-gatyában való feredőzésre adnák a fejüket, mert a vizet nem órákkal mérik az utcasarki kutaknál, hanem általányban fizetik diját. Úgyis kevés a vize a városnak, ha meg uj kutakat kellene furatni — micsoda tömérdek költség volna az! Ez a gondolat olyan keservesen esett a polgár- mesternek, hogy úgy érezte itt csak megfélemlítés segíthet: Az emberek tífuszt fognak kapni a tiszaviztől és ez a doktor felelőssége volna. Ezt nagyon hatásosnak tartotta, mert ami igaz, a váKeresve sem találhattunk volna méltóbb kommentárt Bódog András emlékcikkéhez, mint az alanti méltatás, amely a magyar nép egy másik kiváló orvosfiának s z ü 1 e t é sének évfordulóján jelent meg julius havában egy budapesti napilapban. — Szerk. Orvosaink hivatása A mi hatalmas alkotásokat létrehozó, uj világot építő korunkban magasabbrendüvé, igazabbá vált az orvosi munka is. Az orvos célja, az egészséges, boldog emberi lét biztosítása — találkozott az egész társadalom céljával. Az idén, a felszabadult Magyarország első évtizedének nagy sikeres munkájáról adhatunk számot egészségügyünk fejlődésében is. Volt itt egy ország, amelynek szép vidékeit külföldiek is látogatták, hogy élvezzék egészséges, friss levegőjét. De ha az orvos megvizsgálta az iskolásgyermekeket, trachomásók és tüdőbetegek tucatjait találta közöttük. Ezrével pusztította az embereket a vérbaj, s joggal nevezték a tbc-t “magyar betegségnek”. Tiz .évvel ezelőtt nemcsak a kizsákmányolok, az elmaradottság, hanem e betegségek ellen is felvettük a harcot — és nem sikertelenül. Uj intézmények egész sorát létesítettük. Állami feladattá yált a dolgozók egészségi ügyének ellátása. A kórházi ágyak száma a második világháború előttihez mérten több mint tizenötezerrel szaporodott. Rendelőintézeteink és szakorvosi rendelőink száma sokszorosa a felszabadulás előttinek és az 1949-hez mérten is több mint kétszeresére emelkedett. Tbc-gondozóintéze- teink a múlt öt év alatt csaknem 12 millió szülőn izsgálatot végeztek. 1949-ben a születéseknek mintegy 30 százaléka történt szülőintézetekben, tavaly már 63 százaléka. Az elmúlt évben 89 millió forint értékben juttatott államunk ingyenes csecsemőkelengyét az anyáknak. A felszabadulás előtt az összes bölcsődei férőhelyek száma alig ezer volt, 1954 végére az állandó és idénybölcsődei férőhelyek száma megközelítette a harminc- ezret. A közegészségügyi helyzet javulását tükrözi a fertőző betegek számának jelentős csökkenése is. Jóval kevesebb például a hastífusz-, a diítéria-megbetegedés.' Hazánkban mintegy 70 ezer egészségügyi dolgozó, közöttük 13,000 orvos munkálkodik azért, hogy lekiizdje a betegségeket, hogy népünk egészségesebbé váljék. Állandóan emelkedik a szakorvosok száma, egyre több orvos kerül falvainkba. Mindez csak néhány szám, s talán nem is a legjellemzőbb. De ezek is visszatükrözik, milyen nagymértékű volt e tiz év alatt az egészségügy fejlődése, milyen eredményekkel járt'orvosa ink munkája. rosban minden évben nyaranta kitört a járvány. Csakhogy* ezzel egészen elvetette a sulykot, mert olyanba téved, amiben a doktor volt a sokkal erősebb: “Tifuszos igen ám egy féltucat városi kút, meg a külső városrészek nyitott csatornája, de nem a Tisza vize. Tessék uj kutakat furatai és a csatornákat föld alá tenni, a Tiszáért pedig én mint orvos, elvállalom a felelősséget.” Így kiabált a doktor. “No még ez is” — mormogta magában a polgármester, de vissza kellett vonulnia, ez a tárgy nagyon kényes volt. Akárhogy is vegye az ember," ezek az idegenből szalajtott magyartalan és szocialista dolgok bajt kevernek mindenképpen, ha nem igy, akkor úgy. Hiába a “kedves doktor úrral” okosan kell beszélni, mint egyik úriember a másikkal. A méltóságos ur tehát előszedte úri stílusát és úgy magyarázta a magáét: Először is ott van a város szivében a gyönyörű sétány, melyet egy valóságos Habsburg főhercegnőről neveztek el és amelyben egy valóságos Habsburg királynő márványszobrát is felállították nagy költséggel. Mit szólnának a valóságos főhercegnők, kiráynök, meg a Tisza partjának úri sétálói, ha átpillantván a másik oldalra a békésen legelésző tehéncsorda helyett mindenféle rendű és rangú népeket, asszonyokat, leányokat, férfiakat és gyerekeket látnának ott össze-vissza a félmeztelenül heverészni a homokban, hancu- rozni a vízben, szaladgálni, illetlenkedni, vagy ruambocsá’ majd még mit nem! Igaz, hogy a túlsó part messzi van, de tegyük föl, hogy a sétálgató urak és hölgyek színházi látcsöveket használnának a sétatéren, micsoda nem kívánatos látvány terülne szemük elé! A Tisza hidján is meg- állana a forgalom, az emberek ezerszámra onnan lesnék letekintve az ott vigbemenő és szemérmet nem ismerő meztelenkedést. A két templom tornyából is oda lehetne látni a parti fürdőzőkre megfelelő távcsövekkel és ez nem volna templomosoknak látványosság. Mit szólna a világ, hogy a város ilyet megenged, mit szólnának az idegenek és az úriemberek? Mit szólna a püspök ur? Még elgondolni is rettenetes! Az erkölcsi züllés még mélyebb szakadékéba sülyedne bele a város lakossága, rettenetes ragá- 1 lyos betegségek terjednének el a közös fürdőzés folytán, leányaink ezrei járnák az utcákat koldulva csecsemőkkel karjaikon és a városnak mindez sok pénzébe kerülne, mert uj lelencházat kellene építeni. Egyszóval nyilvánvaló példája lehetne a társadalmi és erkölcsi rend felforgatására vagy megrendi Lésére irányuló törekvésnek, ha —• amint a polgármester kifejezte magát — nem tudná, hogy ”a doktor urat” valóságban nem vezette ilyen gonosz szándék és csak “a túlzott jóindulatában” “félrevezettette sajátmagát.” “Én megértem, hogy a doktor urat csak a közjó gondolata vezéreli”, mondta a városi nagy ur, “de akadhatnának bőven, akik nagyon súlyos és alattomos tervek forgatásával vádolnák meg a doktor urat” — tette hozzá célzatos figyelmeztetéssel. A “doktor ur” azonban nem hagyta magát. Szelíden és “uriemberesen” kezdte azzal, hogy valóságos királynők és főhercegnők emberemlékezet óta nem jártak és remélhetően nem is fognak járni a szegedi tájakon, hogy messziről jött előkelő idegenek se fognak a látványosságra leselkedni a Tisza hidjáról, annál is kevésbé, mert külföldön mindenütt viz- és tengerpartok teli vannak für- dőzökkel és még sem esik le a világ feneke. A sétálgató urihölgyek és emberek pedig távcsövezés helyett majd megirigylik a boldog fürdőzöket, rákapnak maguk is erre a “bolondságra”. “Soha” — mondta erre a polgármester nagy meggyőződéssel. “Külföldön még megteszi az ember; ott nem ismerik. De hogy idehaza belefüröd- jön az ember abba a vízbe, amelyben a külvárosokból szalajtott ki tudja miféle népség belemosakodott. . . soha, soha”. (Az elkövetkező néhány év már nagyon rossz prófétának minősítette a polgármestert. Nem sok kellett és az úri hölgyek és úri emberek megelégelték a fürdőkádakba vagy tekenőkbe való fürdőzést és hamarosan ők is rászoktak a Tiszára, akármiféle népség is üdítette meg benne munkától Iái adt testét előzetesen. De ez akkor meg a jövő zenéje volt.) Ezután a doktor komolyabban ás szigorúbban beszélt. Rámutatott arra, hogy Szeged szégyene, hogy 5C—6 ) ezer munkás népének semmiféle egészséges és olcsó szórakozása nincsen, se olyan hely. ahol családiasán pihenőnapját eltölthetné. Az ország második és leggazdagabb városa nép- egészség, lakások és tüdővész szempontjából a legutolsók közt foglal helyett. A halálozási arány szám rettenetes. Levegő, napfény, üdítő viz, az egészség legjobb szövetségesei és az emberi lakásoknak csúfolt oclvak lakóinak is alkalmat kell adni. hogy a természet ez ingyenes adományait élvezhessék. Legalább nyaranta, egyszer heten- kint ürüljenek ki a kocsmák. (Hollós doktor esküdt ellensége volt az alkoholnak, de nem úgy a polgármester; a kocsmárosok sokat számoltak az adókönyvekben, ezért azt mormogta magában: Hogyisne!) néptelenedjenek el a levegőtlen lakások és poros udvarok és a dolgozó tömegek kapjanak napfényt, levegőt, szórakozást — mindezekkel egy kis egészséget és életörömet. “Még az is bizonyos” — fejezte be beszédét, “hogy amikor az e<:ész család apraja nagyja így a vízparton együtt találja meg szórakozását, az sokkal szebb és erkölcsösebb lesz, mintha aháriyan csak vannak, annyifelé töltik vasárnapjukat. (Folytatjuk.)
