Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-09-22 / 38. szám

6

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

September 22, 1955.

TURISTÁK IS LEBOHTJÁKA “VASFÜGGÖNYT”

f AHOGYAN ÉN LÁTOM -'

\__________írja: EHN___________^

Miért örülünk Iharos sikerének?

Alig három hónappal ezelőtt Angliában két világrekordot döntött meg Iharos Sándor magyar sikfutó és ime, két hónappal később Helsinkiben ismét világrekordot állított fel'a kiváló atléta.

A magyar átléták szenzációs sikereit rendszerint vita követi, amely hivatott lenne annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy a testedző sportok alkalmasak-e a népek közötti barátság^foko- zására, a kultúra fejlesztésére, vagy csupán arra valók-e, hogy a nemzeti sovinizmust legyezges- sék, a militarizmust ápolják és főként a hazárdi- rozási szellem élesztősével egyének és csoportok profitjának szerzésére használják?

Kétségtelen, hogy bizonyos sportok álneve mögött szerte a világban vigan folyik a svindli és a profitszerzés. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az úgynevezett egyéni vállalkozások és a fokozott kizsákmányolás korszakában nemcsak, a sportot, hanem minden mást: va tudományt, művészetet, zenét is profitszerzésre használják.

Amikor egyes nemzetek tevékenységét és szereplését bíráljuk a sport terén, akkor — nézetünk szerint — feltétlenül figyelembe kell vennünk, hogy melyik nemzet, milyen indokkal és milyen célzattal szerepelteti ifjúságát a fizikai képességek versenyében. Nem meglepő, hogy amikor tavaly a nyugatnémetországi futball csapatnak átnyújtották a meg nem érdemelt bajnoki serleget, a zenekar a “Deutschland Uber Alles-t” játszotta és a jelenlévő 20 ezer német haptákba vágta magát. A 20 ezer német éveken át Hitler nevelést kapott és jelenleg a német nácik minden mozgási szabadságot és bátorití&t megkapnak a nyugati “demokráciáktól”, — mi mást lehet hát tőlük elvárni a sport, a zene, a tudomány, vagy akármilyen más téren?

Ezzel ellentétben vegyük szemügyre a Magyar Népi Demokráciában hatalmasan fellendült sport tevékenységet. A magyar tőkés és mágnás rendszer felszámolása után a munkásság és parasztság szunnyadó erőinek a felszabadítása következett az oktatás, a művészet, az alkotás és termelés terén. Minden téren, tehát a sport terén is. Az a magyar, aki az angol-magyar futballmérkőzés filmjét hurráh-val köszönti, a hozzá legközelebb álló sportolók győzelmének örül, de — ha tudtán kívül is, — egyben elismeri azt a letagadhatatlan tényt, hogy szülőhazájában a sport immár nem a kiváltságos osztályok privilégiuma, hanem a dolgozó nép tulajdona, mint ahogyan a zene, a tánc, a tudomány, a művészet is megszűnt a kiváltságosok tulajdona lenni.

'Az “ép testben ép lélek” nem állja meg a helyét, ahol az ép testet — és az ép lelket is — évszázadokon keresztül szántóföldeken, gyárakban, bányákban, hóditó háborúkban törték össze egyének és csoportok profitjának szerzése érdekében. Viszont a Szovjetekben és a népi demokráciákban az ország, a nemzet és a nép érdeke, hogy minél több ép test és ép lélek álljon annak a nagy munkának a szolgálatában, amelynek végcélja a szocialista társadalom megvalósítása.

Nem tartjuk tehát bűnnek az öröm kifejezését a magyar sportgyőzelmek felett, mint ahogyan nem vétek, ha magyar létünkre örülünk Erkel, Bartók vagy Kodály zenesikereinek, az orosz sakkozók győzelmének vagy az ukrán táncosok művészetének.

A népi demokráciákra céltudatosan szórt sok szennyet és rágalmat ezek a sikerek segítik megcáfolni a világ szine előtt.

GENERAL WILLIAM A. GORGAS, aki 35 évvel ezelőtt a hadsereg egészségügyi osztályának a főnöke volt a Panama-csatorna körüli területekre lett küldve, hogy az ott levő tisztátalanságot és az ez által okozott betegségeket föltisztitsa. Munkája olyan jó sikerrel járt, hogy a sajtóban óriási szenzációt keltett. Jelentéseit nagy érdeklődéssel olvasták. De a tárgyról az egyik nagyszerű beszédet, amelyet a Cincinnati Business Clubban tartott, csak a haladószellemti lapok közölték. Azt mondotta, hogy ha még egyszer ilyesmivel bíznák meg, a legelső ajánlata a munkabérek fölemelése volna. Mert Cuba, Panama, Puerto Rico, stb. területeken az egészségügyi állapotok azonnal nagy javulást mutattak, mihelyt a dolgozókat jobban kezdték fizetni.

“Magyarország egyes szállodái luxus tekintetében versenyezhetnek a világ legfényesebb szállodáival”, Írja a “N. Y. Times”-ban egy Magyar- országot járt amerikai újságíró.

“Budapest ma olyan, mint egy süppedő sírral telt temető”, Írja egy másik magyar újságíró az Amerikai Magyar Népszavában.

íme két hang, két egymásnak ellentmondó kijelentés, olyan emberek részéről, akik a saját szemükkel látták a dolgokat, ugyanazokat a dolgokat. Micsoda kaósza ez az emberi értelemnek! Micsoda rejtett indulatok lobognak a különféle néző szemek mögött!

De még igy sem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek látszik. Az ilyen természetű megállapításoknál mindig pontosan kell tudni ki az, aki ezeket a megállapításokat teszi és miért. Hadd magyarázzuk ezt meg egy-két szóval.

Kik nem hittek nekünk?

Mi itt, a Magyar Szóban, hosszú évek, a felszabadítás óta közlünk ismertetéseket a magyar- országi helyzetről. Az óhazából származó jelentések és levelek tömegét hoztuk és hozzuk is állandóan s e tekintetben egész magyar Amerikában az egyetlen sajtószerv vagyunk, amely rendszeresen beszámol azokról a változásokról, az országépités munkájáról és eredményeiről, amelyek jellemzőek az uj Magyarországra. Sok olvasónk ezt tartja lapunk legérdekesebb részének. A másik oldalhoz huzó emberektől viszont gyakran halljuk azt a megjegyzést, hogy mi elfogultak vagyunk az uj magyarországi dolgokkal szemben s csak a helyzet napfényes oldalát igyekszünk bemutatni. Ez az ellenséges kritika azért sem állja meg a helyét, mert mi nem csináltunk sohasem titkot a hiányosságokból sem. No de mindegy. Tisztában vagyunk azzal, hogy Magyarországon uj osztályok vették át a hatalmat s régi • osztályok tűntek le a történelem színpadáról. Hogy az előbbiek büszkék az elért eredményekre, az utóbbiak pedig telve vannak keserű panasszal, vádaskodással, gyűlölettel, ez természetes, és az is természetes, hogy másképpen látják és Ítélik meg az ország ügyeit. Ezért tehát mi most kikapcsoljuk magunkat a vitatott kérdésből és két olyan felfogást állítunk párhuzamba egymással, amely nem a mienk.

Az egyik felfogás az Amerikai Magyar Népszaváé, a másik a New York Times-é, mely utóbbiról senkisem feltételezheti, hogy magyarbarát rokonszenv mozgatja és színezi beállítását és megfigyeléseit.

A vámvizsgálat

Gyomai Imre, az A. M. Népszava “párisi tudósitója”, irt nemrég cikket “Ezt láttuk Budapesten ...” címmel. Gyomai, a magyar munkásmozgalomnak renegát újságírója, aki hangos szocialistából tajtékzó magyarfaló lett s ezért ir cikke-’ két a “Népszavába”. Egy Magyarországon járt francia ujságiró-házaspárral Párisban csinált interjújának részleteiből rakta össze cikkét. “Hegyeshalomtól a fővárosig — mondták neki a franciák — az ut egy teljes éjszaka. Ezt úgy értsd, hogy a vám és útlevél vizsgálat estétől-reggelig tart,”

Az olvasó persze ennek hallatára elbődül s azt képzeli, hogy a látogatók ruháinak még a szegélyeit is felfejtik, hogy behatolnak zárt testrészeikbe, csakhogy kikutathassák eldugott kincseiket és féltve őrzött titkaikat.

Erről az amerikai újságíró, Norman Moss, a N. Y. Times “Nyaralóhelyek” cimü mellékletének hasábjain, a következőket mondja: “Vonatunk az osztrák-magyar határ magyar oldalán közel öt óráig megállt, de a vám- és valutavizsgálatok oly felületesek és futólagosak voltak, hogy szinte már gondatlannak mondhatók.”

A kísérő tolmács

Gyomai aztán a külügyminisztérium által a francia ujságiró-házaspár mellé kirendelt “megbi- zott”-ról beszél, aki “oroszul beszélt”, de egy sorral lejjebb már azt Írja, hogy ösztöndíjas magyar diáklány, aki négy évet töltött Moszkvában. A vak is látja, hogy a, franciák — ha igaz -r- orosznak nézhették a magyar nyelvet, amikor a diáklány felhívta őket telefonon, és nem győztek elég maró gúnnyal beszélni róla, noha még igy sem hallgatták el, hogy “szimpatikus, kedves valaki” volt, akit három ízben valami hazugsággal ráztak le magukról, hogy “egy mellékki járaton távozzunk a szállodából és siessünk egy-egy

magyar barátunkhoz. A zárt ajtók mögött azután kiderült a szomorú igazság. .. mindenki szenved, mindenki boldogtalan.”

Ezzel szemben az amerikai újságíró erről tárgyilagosan a következőket Írja: “Kísérőnk egy angolul beszélő magyar nő, igazán képesített és tapintatos személy volt. Akik külön látogatásokat akartak tenni, azokra elvitte őket. A magyarok nemzetközi szellemű, barátságos emberek és nekem nem volt nehéz szóba elegyednem velük. Csak kevés ember nyilatkozott tartózkodóan. Még olyanokkal is könnyű volt találkoznom, akik angolul vagy franciául tudtak beszélni, bár a német nyelvvel többre mentem volna.”

Itt az amerikai újságíró a levitézlett osztályok tagjaira céloz, mert főleg azok tudnak Magyar- országon angolul és franciául. Ezek tehát panaszkodhattak volna nyugodtan és szabadon, de ezek sem panaszkodtak.

Szabad mozgás

A franciák azt mesélték Gyomai Imrének, hogy “A Pestre érkező idegen, legyen újságíró vagy más, a jelenlegi élet valódi képét csak akkor láthatja, ha titkos utón, nem párthivatalnokokkal, hanem munkással, paraszttal, értelmiségivel négyszemközt beszélget.” Majd azt mondták, hogy ‘kijelölték” nekik azokat a személyeket, akiket meg akartak interjuolni, azok viszont gramofonlemezként mindig ugyanazt a szöveget szajkózták.

Egész mást mond a N. Y. Times tudósítója: “Időm nagyrészét azzal töltöttem Budapesten, hogy az utcákon barangoltam vállaimon átvetett fényképezőgépemmel. A legtöbb kommunista országban a törvény előírja, hogy ha fényképfelvételeket készítenek, ott az országban kell előhívni és távozás előtt megvizsgáltatni. De ezzel oly keveset törődnek Magyarországon, hogy az előírásról is csak akkor szereztem tudomást, amikor már előhivatlan turistafilmtekercseimmel elhagytam az országot. . . Amik^’ a Balatonon voltam, hajókirándulásra mentünk Tihanyra az északi parton.Budapesten egy nyugati diplomata azt mondta nekem, hogy a tó egész északi partja zárva van nyugati diplomaták előtt, mert ott oroszok vannak. Hát én bizony nem láttam egy fia oroszt sem és senki sem törődött velem, hogy mit fényképeztem:”

Gyárak és munkások

Ha nem fárasztja az olvasókat, akkor tovább folytatjuk ezt a párhuzamosságot. Gyomainak azt mondták a franciák, hogy különféle cselfogásokkal és kifogásokkal megakadályozták őket abban, hogy a csepeli gyárat és Sztálinváros gyái'telepét megnézzék, nem engedték meg nekik azt sem, hogy Esztergomba és a Hortobágyra ellátogathassanak. Mindezt a gúny és csepülés tobzódó jelzői kíséretében mondták el neki.

Ezzel szemben Norman Moss a következőket Írja: “Meglátogattuk a gyárakat, ahonnan mindig ajándékokkal távoztunk. És a munkások minden alkalmat megragadtak, hogy hasonló foglalkozású magyarokkal jöhessünk össze beszélgetésre.”

“Az életnívó nagyon alacsony” — írja Gyomai a franciák nyomán.

Az amerikai újságíró sokkal elfogulatlanabbal nyúl ehhez a kérdéshez, amikor azt írja, hogy “Budapestet már többé nem lehet a Balkán Pá- risának nevezni. Kétlem, hogy akár Párisban, akár Budapesten az uralkodó csoportnak egyáltalán tetszik-e ez az elnevezés. A pezsgős csillogás már nincs meg többé a budapesti éjszakában. Budapest nem elegáns többé, mert a társadalmi rendszer nem tűri meg olyan osztály létezését, amelyet nyugati értelemben elegánsnak lehet nevezni.”

Igen, a tárgyilagos amerikai újságíró megérti

hogy más világ járja ma Magyarországon, de ugyanakkor nem vak az uj magyar élet kellemességeivel szemben sem: “Vannak szállodák, aho az étel jó és a cigány szépen huzza a nótát a füledbe. Vannak kellemes szabadtéri kávéházak es ténként Budapesten és a tóparti falvakban. Némelyikben táncolnak is a csillagok alatt. . .”

Mindezt nem mi mondtuk, hanem a N. Y Times cikkírója, de ez is elég a kételkedő lelkek meggyőzésére, hogy lássák, micsoda gyűlöletté torzítással, a tények mily kiforgatásával rágja csepüli a reakció az uj Magyarországot, de rne{ lehet érteni őket: az fáj nekik, hogy nem az övéi az ország s nem ők táncolhatnak a csillagol alatt. Dr. P. B.