Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-09-15 / 37. szám

September 15, 1955

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

13

Egy bihari községben élt Keserű József feleségével és hét gyermekével. Mari volt a legidősebb; már elmúlt tizennégy éves. Mari nagy segítség volt szüleinek a mezei munkában, de már a háznál is' elvégezte a dolgot, úgy, akár egy jó gazdaasszony, no meg a betűvetéshez is értett, így hát Keserű József harmadmagával ment aratni, kapálni, mikor milyen munkaalkalom akadt. A kisebb gyerekek a házra vigyáztak és megetették a malacot, mert az is volt egy. Hármat kaptak ugyan Eiróéktól, azt is csak azért, mert magkocájuk tizenkettőt fiadzott és féltek, hogy a koca még tulfiatal ahhoz, hogy mind felnevelje. Hármat tehát a selejteséből odáadtak Keserű Józsefnek. “Vidd el Józsei” — mondta Biró, — “neveld fel valahogy, hátha szerencséd lesz hozzá. Aztán pénz se kell érte, majd eljössz trágyát hordani egy nap, ha az idő engedi.”

Ebből á három malacból egy maradt meg, de az aztán szépen nevelődött, gömbölyödött, a család örömére. Csak azt nem tudták elhatározni, hogy mi történjen a jószággal? A gyöngébb nemhez tartozott és itt volt az idő, hogy dönteni kellett, mert már nagyon hegyezte a fülét, ha valaki közel ment hozzá. Keserüné, meg a gyerekek azon voltak, hogy hagyják meg magnak, legyen kis . malac, de Keserű József nem találta jónak, mert hát miből fogják felnevelni, mikor még ez az egy is olyan nagy gondot ád. Sokat vitatkoztak ezen. Hogy milyen nehéz ilyesmiben dönteni, azt csak az tudja, akinek már volt egyszer ilyen malaca. Meg aztán az is megnehezítette a döntést, hogy nyolcán voltak amellett, hogy szaporítsák az állatállományt. Még a legkisebbik, a Gabi gyerek — aki csak két éves volt — is azt mondta: “kis majacot atajot.”

Pártra szakad a család

Keserű József felismerte a helyzetet és ha azt akarta, hogy neki legyen igaza, a gyerekeket kellett az ő pártjára hódítani. El is kezdte mondani, mikor a felesége nem volt a közelben. . . “Karácsonyra lesz vagy 150 kiló. Mennyi hurka, kolbász, szalonna lesz ebből. ■ Mindenki anniyt ehe- tik, amennyit csak tud...”

Füleltek a gyerekek és bármennyire is szerették a kis.malacot, a hurka, kolbász, meg a többi jók csábosabbnak bizonyultak. így a malac sorsa meg lett pecsételve. Mikor Keserű észrevette, hogy a gyerekek az ő oldalán vannak, az anyjukomnál kezdte meg az ostromot, nagy diplomáciával készítette elő mondókáját.

Hárman se keresnek eleget

Elvégezték az őszi munkákat, beszorult a család. Napszám sem igen akadt, csak a ház körül tettek, vettek. Ápolták a hizót, ami közben szépen gyarapodott. A család minden tagja el volt vele ragadtatva.

Keserű Józsefnek nyomta valami a szivét. Szótlanul járt kelt a ház körül. Egy este, mikor a gyerekek már lefeküdtek plajbászt vett elő és számolni kezdett, olyan számjegyekkel, amiket csak ő ismert, mert bizony iskolába soha sem járhatott. Próbálta kiszámítani, hogy mennyi gabonát kerestek a nyáron és mennyi kell a családnak az uj termésig, mennyit tudna eladni, mert téliruha, lábbeli kell mindnyájuknak. Akárhogy számolt, sehogyse tudott annyit a piacra vinni, amennyire szükség lett volna. Odahívta az asz- szonyt is, magyarázta neki, hogy nem jön ki a számítás sehogy sem. Vagy kenyér lesz, vagy ruha, de nem tellik ám mindkettőre.

Azt a keserves mindenségit, ez mégsem járja, hárman dolgoztunk egész nyáron, mégsem tellik. Igaza van Csüllög Sándornak, hogy szervezkedjünk! Ne arassunk tizenketted részért, de a szegénység nem hallgat rá. Azt beszélik róla, hogy lázitó, meg szociálista. . . Még a tisizteletes ur is azt mondta, hogy neki nem fog aratni az az istentelen. . . Alig is kapott aratást, ha a zsidó bérlő nem ad neki, kenyér nélkül maradt volna avval a sok gyerekkel. Ronda egy világ ez!.. . Mink hárman dolgoztunk egész nyáron, még sem jut a legszükségesebbre sem. . . ezen csak egyféleképpen tudunk segíteni. Mán hetek óta töröm rajta fejemet, de még magam is megijedek tőle, ha rágondolok... Hogyan is mondjam el... Azt tudom, hogy te megérted,... de a gyerekek?”!'. .

Vásárra kerül a családi kincs . . .

“Mondd el, apjuk, mi a baj, tudom, hogy semmiségen nem bánkódol annyira?” ' A hizó, anyjuk! El kell adnunk a hizót!” Lassan, remegő hangon mondta ki a szót, mintha a saját halálos ítéletét hirdette volna ki. Az asszony tágra nyiMARIKA

tott szemekkel nézett az urára, mint aki nem jól hallott. Elhallgattak mind a ketten, Fis idő múlva egyszerre szaladt ki szájukon. . . “a gyerekek” és újra elhallgattak.

A Mari leány leszállt az ágyról, ahol a három kisebbel aludt együtt, és beleszólt a tanácskozásba. Elmondta, hogy mindent hallott. . . “Ne bántsa magukat, hogy mit szólnak a gyerekek, majd megértetem én velük. Meg aztán úgyis száraitok szolgálni menni a télen. Ha mást nem, a kosztomat, meg egy kis ruhára valót megkeresek”. A szülőknek a sírás fojtogatta a torkát, de a Mari leány rájuk szólt, hogy csak menjenek aludni, későre jár már az idő, holnap majd többet beszélnek róla.

Megtörtént az alku . . .

Karácsony előtt két héttel vitték a hizót a vásárra, egy kétkerekű talyigán. Négyen tették fel, mert igen nehéz volt, meg hát óvatosan kell ám vele bánni. A Mari leányt is magával vitte Keserű József, hogy segítségére legyen az eladásnál. Alig, hogy megálltak a disznókorlát mellett, odaszólt egy hentes. “Hogy adja a hizót, bátyám uram ?” “Hát csak úgy pénzért, mivel arra volna szükség, meg aztán az a szokás’”.. . “Na... na . . . mondja a mészáros, hát mégis mennyire tartja?” “Úgy 50 forint nem lesz sok”, “ötven forint ? Annyiért nagyobbat is adnak...” “Akkor Vegyen az ur nagyobbat. . . de ennél jobbat aztán nem kap!. . .” Tapogatja a mészáros. . . úgy tesz, mintha nem szeretné az állatot. El is akarna menni, de azért visszalép és belevág a gazda markába. “Negyvenötöt adok érte”. “Nekem csak ötvenet ád az ur, ha akarja a hizót!” Hosszú alkudozás után mégis megegyeztek, negyvenhét 50-ért, de csak úgy, ha ad 1 kg. hurkát, meg egy kiló kolbászt is, mert azt várják a gyerekek odahaza. Megadta a hentes, de neki is volt egy kikötése, mivel a disznó a talyigán volt és csak a sarkon lakott a hentes, hát vigyék el az udvarra és tegyék ott le a lihegő jószágot. Ebbe meg is egyeztek. A hentesné is kijött az udvarra megnézni, hogy mit vett az ura. A disznó helyett azonban Marin akadt meg a szeme és meg is kérdezte, hogy “Magáé ez a leány, bácsi?” “Nem éppen csak az enyém,” feleié Keserű — “az any- jukomé is.” “Nem adná ide szolgálni? Kéne egy jó leány, fizetünk öt forintot egy hónapra, de ha szorgalmas lesz, hatot is adok neki. Nos, mit szól hozzá?”

Marika szolgálni megy

“Az már az ö dolga”, — mondja Keserű. — “Menjünk be a szobába, ott jobban beszélhetünk róla”, indítványozta a hentesné. Be is mentek, megkínálták őket egy pohár borral. Keserű elfogadta, Mari nem. Széjjel néztek a házban, meg a hentesüzletbe is, Mari odasugta az apjának, hogy jónak látja a helyet, elfogadja a szolgálatot. Keserűnek könnyes lett a szeme és csak annyit mondott: “hát lányom, ha te úgy akarod”. így aztán Mari vette át a szót, hogy “hat forintért eljön.” Meg is egyeztek. A baj csak az volt, hogy a hentesné mindjárt ott akarta fogni. Mari ebbe nem ment bele, nem úgy jött el hazulról, ruha sincs vele más, mint ami rajta van, hanem vasárnap estére visszajön, és hétfőn reggel munkába áll, ebben meg is állapodtak.

Megkapták a disznó árát, Marinak is adott a hentesné egy forintot előlegnek, azzal a megjegyzéssel, “ha nem jössz' el, érted küldöm a csendőröket”, persze ezt csak úgy mondta félig tréfásan, de Mari már vasárnap este ott volt kis batyujával.

Megismerkedés Marival

Nagyhangú ember volt ez a Mániloki ur. Talán ez már a hentesmesterséggel járt együtt, de én szerettem. Volt egy lova és kocsija, amivel a vágóhidra járt. Sokszor megitattam, megkeféltem a jószágot. Mindig adott vagy egy hatost, vagy megkérdezte, hogy akarsz-e enni valamit. Volt disznósajt, szárazkolbász, tepertő, vagy hurka, egy darab kenyérrel. Mert kenyeret és péksüteményt is árult. Ez igen jól jött a silány inas koszthoz, tehát majdnem mindennapos voltam az üzletben.

A következő napon is átugrottam, hogy rendbe tegyem a lovat. Meglepetésemre ott találtam

Marikát; éppen a lovat itatta. Nem tudtam, mit mondjak, csak néztem rá, mig aztán ő megszólalt, hogy “kit keresel?”

Megint csak nem tudtam, hogy mit mondjak, mert nem kerestem én senkit, csak a vödröt, az meg az ő kezében volt. Nagy zavaromban aztán mégis kinyögtem, hogy “én szoktam a lovat itatni”. “Óh, hát te vagy a szomszéd inasa!? Mondta Mándoki ur. Mi a neved?” “Sanyi.” “Az enyém Mari”. Közben a ló kiitta a vizet. “Mondtam két vederrel szokott inni”, elvettem a vedret, “hozok én, Marika!” Azt mondja nem bánja, mert nagyon nehéz ebből a kerekes kutból vizet meríteni, a gémes kutból sokkal könnyebb. Felajánlottam neki, hogy átjövök minden este és meritek neki annyi vizet, amennyi egy napra elég lesz.

Úgy is történt, egészen összebaratkoztunk. Elmondtuk egymás minden buját, baját, ami sokáig tartott, mert csak esténként volt erre alkalmunk. Azt is megtudta tőlem, hogy ezelőtt kaptam egy kis" elemózsiát a ló itatásáért, de mióta ő végzi ezt, hát pénzért kell azt beszereznem, pénzben pedig nem igen bővelkedem. — “Miért nem szóltál előbb, hozok én neked. Van ott elég. így aztán minden este hozott kötényzsebébe egy kis harapnivalót. . .

Aztán megjött a tavasz, kezdtek nyílni a rózsák kertünkben. Le-lecsentem egyet-egyet, de úgy, hogy a hegye meg ne látszod jón, s Marikának vittem. Nagyon szerette, csak azt nem tudta megszokni, hogy magáztam őt és Marikának szólítottam, ha megtudják a felujába, kicsufolják, te hát csak akkor szólítsam úgy, ha senkise hallja.

Egy este váratlanul megkérdezte tőlem, “te, Sanyi, van szeretőd?” Zavarba jöttem, nem tudtam mit mondjak-, félten}, hogy elveszítem a vacsorapótlékot, ha megmondom az igazat, de mégiscsak bevallottam, hogy van. Nem lepődött meg, sőt rám mosolygott. Erre aztán bátorságot kaptam és megkérdeztem: “Hát magának?” “Nekem is van, csak az most katona. Nagyváradon szolgál, de azt nem tudja senki, csak ő meg én, meg most te. Te vagy az egyedüli, akinek elmondtam. Szőke Pistának hívják, a Szőke Mihály unokája. Nincsen senkije neki, apja nem is volt... csak úgy hívják, hogy zabi gyerek! Az anyja elemésztette magát, a nagyanyja négy éve, hogy meghalt. A nagyapját egy éve temették el. Mivel senkije se volt, mink mostunk rá, főztünk neki. Még csak 18 éves, de nagykorusittatta magát, beállt önként katonának, két évig lesz oda. Most őszhöz egy évre hazajön, akkor elvesz. A ház, meg három hold föld a nagyapjától rámaradt, hát oda asszony kell. Mire hazajön, én is otthagyom a szolgálatot, aztán megesküszünk.”

Akkor este, mikor elköszöntem tőle, megcsókolt. Szinte menekültem tőle, nem tudtam mire vélni a dolgot. Másnap igen sok hibát csináltam a műhelyben, amiért nyakon is ütött a mester. “Hol jár az eszed, te bitang?” igy a mester, de nem mondtam meg. Valahogy eljött az este. Láttam, hogy Marika ott van a hátulsó" udvaron. Átugrottam a kerítésen és meghúztam a szokott, mennyiségű vizet. Megitattuk a lovat és elültünk, beszélgetni. “Biztosan rosszat gondoltál rólam az este, amiért megcsókoltalak, de valakit muszáj szeretni, meg aztán olyan jő vagy hozzám, de azért el ne bizd magad, mert úgy jársz, mint a csizmadialegény a túlsó oldalról. Éppen a folyosót súroltam és ahogy hátra nézek, hát ott áll és csak elkap, ölel, csókol és nem is akart elengedni. Egyre azt hajtogatja, hogy mennyire szeret, meg kezdett kaparászni. is.. . Ejnye, mondom, valahogy ellöktem magamtól, felkaptam a szőnyegporolót, amúgy igazában kiporoltam a fején a micisipkáját. Ütöttem mindaddig, mig el nem szaladt. Azóta nem is jön tepertüért, csak az inast küldi.”

így töltöttük el a két évet Marikával, mig aztán eljött az idő, hogy felmondott és hazament, várta Szőke Pistát.

Sokáig nem hallottam róla. Én is közeledtem a felszabaduláshoz... Egy heti vásár alkalmával kiszaladtam a piacra, hátha látnék valakit falumból, üzenni akartam szüleimnek. Hát kivel találkoztam ! Marikával, elkapta nyakamat és megcsókolt, mint mikor két testvér találkozik. Jobban megnézem, látom, hogy áldott állapotban van. “Hát férjhez ment, Marika?” kérdem. “Férjhez, de nem a Szőke Pistához, az nem vett el. Akadt neki más leány a faluban, aki azelőtt fattyugye- reknek csúfolta, de volt neki másfél hold földje, meg 150 forintja. Szekeret, lovat vettek, most négy és félholdon gazdálkodnak. De már kétszer szétváltak, mert nem szerelemből házasodtak, A föld... a föld...” Zoitai Sándor