Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-20 / 3. szám
January 20, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZrt 15 Mb •icz 2ói<jnionil': A BETYÁR (9) — Jó vóna megcsípni a büdös betyárt, akkor a Juliskával nem sokat várnánk... He? — Édes egy lelkem fiam, — mondta nagy szeretettel. — Jó az Isten, majd csak a maga kezeibe adja még eccer. A csendőr nevetett és bólogatott. — Szét tudnám lőni a fejit, hogy az agyveleje a csárda falára ragadjon... Csak már jönne ez a Juliska. — Mingyán átszólok érte. Evvel az öregasszony egy ócska, feketével födött nagykendőt kerített a nyakába és sietve kibújt az ajtón a setéibe. A két ember ott maradt együtt, a gyerekek közt. Avar János nyugodtan szemlélte a csendőrt. — Háíiy éves vagy, öcsém? — mondta neki. — Huszonnégy vagyok, bátyám. Pünkösdkor «lettem nagykorú. — Benn maradtál csendőrnek. — Igen. Szakaszvezető vótam, felvettek. — Jó. JŐ a... Biztos állás... Kenyér... Mi az apád? — Szegény ember... Mi legyen... Él... — Hová való vagy? — Pest megye, Haraszt... Tudja hun van? — Haraszt? Pest megye? — Igen. .. Jó nagy község, nagyobb mint ez... Nálunk is sok a nádas... Ott történt most ez a rablás. Gombos kastély; haraszti határ. Ismerem még a grófot is, Áron gróf. A fia Antal gróf. Ha most otthon vónék, most megkeresném a kétezer •pengőt ?. . . — Mivel? — Mondom, hogy ez a Szörnyű Jóska... Ennek a fejivei... Avar János elgondolkozott. Maga elé nézett. Lassan megingatta a fejét: — Hogy gondolod? A mán nincs ott. — Ott van a. A nádásba. Ott nem lelik meg soha. Mifelénk olyan nádasok vannak még, átmegy az Nyáregyházára, meg ócsára. Vége sincs. Bogár Imre is ott tanyázott... Azt se fogják meg soha* ha a szeretője ki nem adja. . . Vótam abba a csárdába, Pótharasztyán, ahun megfogták... Kis ház, de a pincéje úgy van csinálva, hogy abbul rögtön a nádasba lehet kimenni. .. Olyan nagy a pince, mint egy ház. Ott mulatott. Táncolt. Tiszta arany rojt vót a gatyáján, meg az ingeujján. Ha megfogta a két gatyaszárát a feje fölé tudta emelni. Olyan bő volt... Sokat hallottam én róla gyerekkoromba. Meg azt is, hogy hol bujt meg. Fődalatti verme vót a nádasba. Nem lehetett megismerni. Van nekem egy bátyám, halász, az elvitt engem oda... Nincs annál jobb búvóhely... Legjobb is vóna jelentkezni, hogy elmegyek érte... Én elmennék... De Avar János csak csóválta a fejét. — Nem gondolom, — mondta. — Nem hiszem, hogy valaki, ha mán betvárságra adja magát, most is a nádasba lakjék... Kivált télen... A füst megmutatja... mer ha hideg van, csak kell tüzet rakni. Főzni is csak kell... — Hát hogy gondolja bátyám? — Én nem gondolom sehogy, — mosolyodott el Avar János — csak azt nem hiszem, hogy olyan bolond legyen valaki, hogy a kopók szájába maradjon... Te ottmaradnál? A csendőr jóízűen nevetett. — Nem tudom, én még nem gondoltam rá, hogy kell betyár lenni. Cigarettadobozt vett elő. Megkínálta Avart. — Sodorjon. — Köszönöm, én nem dohányzók. — Hogy lehet a? — Nem dohányozok, nem iszok, nem kártyázok. A csendőr rágyújtott: élvezettel szívta mellére a füstöt. — Mér? — Nekem spórolni kell a családnak. Hat éhest kell eltartani. . . Meg a húgomat, Juliskát. Hallom, Zsófi is gyereket vár. .. Megcsókolta az ölében a kisfiát. — Azelőtt dohányoztam, de azután arra gondoltam, hogy inkább a gyereknek kell kenyeret küldeni, hát leszoktam. —Maga akkor nagyon derék, ember, — mondta a csendőr. — Bert se? — Hát, ha ingyen megkínálnak csirkepaprikással és utána egy-két pohár borral, — mondta s erősen szemébe nézett a csendőrnek. A csendőr nevetett. — Magának éppen olyan kék szeme van, mint Bábinak... Nézz csak ide, Bábi... Juliskának barna szeme van. — Az apámnak is kék a szeme, — mondta közönyösen Avar János. — De az anyánknak barna szeme van. — Szörnyű Jóskának meg ződ. — Ződ? — A van a személyleirásba. Ződ... Nem is láttam még ződszemii embert. — Hát mi a személyleirás ? A csendőr a blúza felső zsebébe nyúlt s kivette a piros kis noteszét. — Mindenkinek le kellett írni. Avval felnyitotta a noteszt és felolvasta: — Személyleirása: középtermetű, kb. 170 cm magas, sovány, orra rendes, szája rendes, szeme ződ, haja barna, hosszú, bajusza barna, igen vastag. Betörésnél aranyrojtos inget, gatyát visel, cifraszürt, azonkívül valószínűleg polgári ruhát. Különös ismertető jele nincs. Szeret szociális kérdésekről vitatkozni, szélsőséges, urgyülölő. Avar János nyugodtan hallgatott: — Még ilyet nem hallottam. A szegény ember gyűlöli az urakat... Hát-lehet szeretni az olyan gazdákat, akik úgy elbánnak a szegény kis cselédekkel, ahogy ez a Kosa az én húgommal? — Azt bizony nem lehet, -— mondta a csendőr s a szegény teremtésre nézett. — Alig várom, hogy annak a gazembernek... Mit,csinált ebbül?... Tyuktetüvel etette ki a haját.. . Mégis csak borzasztó, hogy milyen barmokat tud teremteni az Isten. — Csak az nem ur. Paraszt... Nincs neki több tiz holdnál... Már én vótam nála, megmondtam neki a magamét... — Jól imádkozzon az istennek, hogy én ne találkozzak vele egyhamar, — morogta Avar János. — Ezt megértem, — szelídítette a csendőr. — De nagyszájú, még neki állott feljebb, hogy ilyen betyárivadékokkal nem lehet máskép bánni. — Betyárivadék? — hördült fel Avar János. — Úgy mondta. Hogy ismeri ő az öreg Avart. — Az apámat? — Nem akarom elmondani. Juliska végett. Avar János soká hallgatott. Akkor szelíden kérdezte: — Hogy vagytok evvel a Juliskával, öcsém? — Megvónánk, de ha nem adnak házasodási engedélyt... Kilépni meg nem lehet, mert neki sincs semmije, nekem se... Hát kezdjük ezt a kódus életet?... Maga se tudta semmire vinni... Avar János elgondolkozott: — Az igaz... Nem is ér ez, öcsém semmit. . . Kár vót megszületni. . . Akármit csinálunk, semmire se tudjuk vinni... Mán annál többet nem lehet dógozni, mint én... mégis, mikor hazajövök ,egy fej vereshagymánál egyebet nem tud az édesanyám elibem adni... De vannák, ahol minden este rakva van az asztal. .. Beszéd közben felemelte a kezét s ököllel ütött az asztalra. A csendőr nevetett: — Maga is könnyen tiizbe jön, mint Szörnyű Jóska. Az ember elhalgatott. Nyelt. Aztán morogva: — Affene de bánja a te szörnyű Jóskádat, de mondd meg, mit csináljak. . . Hogy tartom él itthon ezt a nagy családot?. . . — Jó az isten, — vigasztalta a csendőr. — A jó, az isten jó... — dörmögte Avar János. — Meg az urak is jók... Nem is tudom, mér lennének rosszak. . .-— No lássa, hát ez az. . . De mán gyünnek is, — állott fel a csendőr. Csakugyan nvilt az ajtó és Juliska sietett be rajta. 5 Avar János meglepetve nézett a húgára. Juliska olyan szép volt, hogy alig ismerte meg. Mint egy kivirágzott rózsabimbó. Most volt életének legszebb virágjában. Ragyogott az arca s milyen gyönyörű volt a bőre, hogy világított két nagy barna szeme. Gyönyörű fogai csillogtak és a bátyjának úgy omlott a nyakába, észre sem vette a csendőrt. Vagy csak úgy tett? — Jaj, csakhogy már itthon vagy, — csicser- gett és megcsókolta a bátyját. — Fontam Dará- éknál, ott mindig ég a lámpa. Oda szoktunk menni, fonni. Maga mit keres itt? — fordult kipirulva a csendőrhöz. — Szörnyű Jóskát, — nevetett a csendőr. — Maga a Szörnyű Jóska, — intett felé Julis-, ka s mingyárt hátat is fordított neki. — Az egész falu csak Szörnyű Jóskáról beszél, ezt mondják,' soha meg nem fogják ezek a mamlaszok. Na, megkapta amit keresett — biccentett a csendőr felé. — Jó vót? — Én megfogom, ha ezer lelke van is, — mondta a csendőr s kis bajuszát pedergette. — Kétezer pengőért megfogom még a belzebubot magát is. • — Maga csak ne fogdosson betyárokat... Van magának kit fogdosni. S Juliska nagyot nevetett, hogy elszólta magát. A csendőr is nevetett, mindenki nevetett, a három gyerek is nagyon ujjongott s kacagott az apjuk ölében. \ Juliska még kacagott, de a szeme már könnves lett. — Fene egye meg a büdös betyárokat, — s a csendőrre intett — mondom neki, hogy hagyja ezt a .kopómesterséget, álljon ki. Más szegény ember is megél a maga kenyerén. Itt meg mindenbe beleszólnak az urak... A csendőr jóízűen nevetett, de kényelmetlen volt azért neki egy kicsit a dolog, hogy Juliska ilyen leplezetlenül beszél az ő titkukról. Maga Juliska is megérezte: — Én nem bánom, kimondom a bátyám előtt. Úgy örülök, hogy itthon vagy. Nem akartam megírni, mert nem tudtam mit szólsz, hogy éppen egy csendőrrel. .. egy ilyen kakastollassal... Mér nem teszi le a kalapját? Nem szabad? • A csendőr fiúsán szemérmeskedve nevetett: — Szolgálatban vagyok. Járőrben. — Fene egye meg a maga szolgálatát. Mikor van annak vége? Se éjjel, se nappal? — Hát bizony, annak sosincs. Első a kötelesség. —Tudom én azt a kötelességet... Vidacs őrmester ur éppen most teljesiti a szép özvegynél. A csendőr nevetett s behúzta a nyakát. — Legalább sokára jön értem, — hunyorított. — Igen. Ilyenek maguk. Mindenütt szívesen látják.. . Ezzel felkapta a legkisebb gyermeket, a pici Évácskát és vitte a helyére aludni. Csak azért csinálta, hogy a serénységét és háziasságát mutassa. Avar János meghatottan nézte a lányt, aki pergett, mint az Orsó. Fájt neki a boldogság, aminek nem látta a végét... A kis Évi azonban visítani kezdett, hogy az apja térdéről elvették. — Hallgass, mert rádverek. Már ilyenkor aludni kell a gyerekeknek. .. De a kicsi annyira sikított, hogy jobbnak látszott visszatérni^ oda, ahonnan elvette. — Juliska, neked is hagytunk, — kiabált a kis Jani. — Egyél. Édesapám hozta a tarisznyába. A csendőr önkénytelenül felnézett a szögön lógó tarisznyára és kitalálta, hogy az a leendő sógoráé. Lehet, hogy valami motoszkált benne, hogy azt nem vizsgálta meg kötelességszerüen, de ügyet sem vetett a lapos tarisznyára. Ugyan mi lehet benne. Talán a pipája szúrja ki az oldalát. Avar János azonban mereven nézett maga elé. Egy pillanatra szinte elhagyta a lelkinyugalma, a kést az asztalon marokra fogta, aztán lassan megbékélt. — Nem kell mindent ma megenni, — mondta Juliska — hagyma lesz hónapra. Hagyma van a tarisznyába — s vígan fordult a csendőrhöz —• ó, olyan vígan vótak, alig tudtam elhozni, az a Feri.... — Feri is ott vót? — kérdezte a csendőr s már nem nézte a tarisznyát. — Felőlem lehetett, — kacagott Juliska — felőlem akár fel is akaszthatja magát, akár lábbal felfelé. A kisgyerekek erre hatalmasan elkezdtek sikítva kacagni. Mindenki nevetett. Mindenki vidám volt és boldog, vagy legalább úgy tett, mintha az lenne. Az öregasszony különösen jókedvvel és hangosan nevetett, ahogy csak az tud, aki ev- yel el akarja terelni a figyelmet. — Jaj, olyan bolondok ezek a mai fiatalok. Most is mit hallok, Komámé mondja, hogy Pap Józsi jött a tányérul hazafelé és a temető árkánál belehajolt a vizbe. Igen, igen. Ott az a kis hid, nem látta a szélét és úgy közölt, hogy a tőled lova mingyán az árokba szaladt, a szekér felfordult, a legény meg alá. Most ott vannak a népek, mindenki fut segíteni. Ez is a nagy sze- relmeskedéstül van, meg a nagy féltékenységtől, pedig Hobaj Irma nem is néz másra, csak ütet várja. (Folytatjuk)
