Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-06-23 / 25. szám
a Al»lEIUtt.Al MAGIAK SZ.O . June 23, 1955 A FEKETELISTAZÁSOK TITKAIT SZELLŐZTETIK Végre kipattant a csúnya botrány és a nyilvánosság elé került az a visszataszító helyzet, mely az AFL egyik terrorsujtóttá szakszervezetében, a televízió- és rádiómüvészek amerikai szövetségé ben, hosszú idő óta titokban fennállott. A színészekből és színésznőkből álló tagság nemrég fellázadt a vezetőség ellen. A lázadást abban formában hajtották végre, hogy bátran kiálltak az ellen a sötét háttérben űzött gyakorlat ellen, hogy színészeket és színésznőket feketelistára tesznek. A tagok ugyanis többségi határozatot hoztak, különösképpen az AWARE nevű szervezetet támadva, amely minden jogcím nélkül azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ő határozza meg, ki szerepelhet és ki nem a rádió és a televízió hullámain. Jelenleg enneg az AWARE nevű szervezetnek óriási befolyása van a rádió és televíziós leadó állomásokon. Ennek a gyanús társaságnak hét igazgatója — tagja az AFTRA-nak, (American Federation of Television and Radio Artists) vagyis a televíziós és rádiómüvészek amerikai szövetségének; ezek közül három tisztviselői tisztságet tölt be a szakszervezetben; elnöke pedig a szakszervezet egyik társtagja. Úgy néz ki a dolog, hogy ennek a feketelistázó társaságnak a vezérkara a szakszervezet egyes vezetőiből s tag jaiból magukból verbuválódott. Ezeknek van döntő szavuk, ezek a hangadók a szakszervezetben is, az AWARE-ben is. Klikk. Racket. Nos, azzal, hogy a tagság végre sikraszállt és elítélő határozatot hozott az AWARE ellen, egyszersmind a szakszervezet vezetőire is erélyes ököllel lesújtott. A klikk ellentámadásba megy Ez a klikk természetesen azonnal megértette, hogy hatalmi poziciója és zsíros üzletei veszélybe jutottak és haladéktalanul ellentámadásba ment át. Ezt az elitélő határozatot most hát meg akarják semmisíteni és úgy igyekszenek visszavonni, hogy az AFTRA-szakszer vezet egész tagságánál referendum alá bocsátják a kérdést. Posta utján személyenként szólitják fel a tagokat, hogy szavazzanak a megbélyegző határozat ellen s minthogy óriási terror-hatalommal rendelkeznek, minden kilátásuk megvan, sajnos, arra, hogy ezzel a mesterkedéssel győzni is fognak. A tagok lázadása azzal a beszéddel kezdődött, amelyet egy Leslie Barrett nevű színész mondott. Elmondta, mi történt vele s ez nagyon is jellemző az AWARE-társaság módszereire. Egy szép napon Barrett levelet kapott Vincent Harnett-től, aki a feketelistázó AWARE-klikk egyik vezető szelleme. Harnett azt irta néki a levélben, hogy birtokában van egy fénykép, amely Barrett-et ábrázolja, amint’az 1952-es május elsejei felvonuláson menetel és azt kérdezi tőle, vájjon ez a tény jelenlegi politikai rokonszenveinek is pontos jelzője-e. Barrett, aki sohasem vett részt május elsejei felvonulásokban és még csak “szimpatizánsnak” (rckonszenvezőnek) sem mondható, elcsodálkozott a levélen és elvitte a szakszervezet egyik vezetőjéhez megmutatni. Ez azt tanácsolta neki, hogy okosabban teszi, ha a levéllel nem szaladgál- fühöz-fához, mert Harnett igen hatalmas ember. Barrett azonban elment az FBI-hoz, hogy munkajogához valami védelmet kapjon, de az FBI azt felelte neki, hogy bár együttérez vele, nem tehet semmit az érdekében. Hogyan terrorizálnak? Harnett levele sima, kenetes szavakkal megfogalmazott figyelmeztetés volt, hogy ha nem ad választ rá, akkor ezt beismerésnek tekintik, hogy igenis résztvett a májusi felvonuláson és annak megfelelő politikai elveket vall. A rejtett következtetés világos: vagy hajlandó egy húron pen- dülni Harnett-el, akit Barrett megvet, vagy feketelistára kerül és nem dolgozhat többet. — A kényszerítésnek ezzel a formájával építették ki hatalmukat a feketelistázók s ez ellen a színészek egyénenként nem tehettek semmit. ördög tudja, hányféle feketelista létezik, de tucatjával lehetnek. Mindegyik más-más. valami amit a legteljesebb listának lehet tekinteni, ott van a legnagyobb hirdetővállalatok egyikének kezében. Ha illetékeseknek kételyeik vannak, felhívják a hirdetőügynökséget. De hagy kerül valaki a feketelistára? Ez aztán nagyon is jellemző e fasisztaizü módszerekkel dolgozó banda agytrösztjére. Ok lehet feketelistára kerülni az is, ha valakinek idegenhangzásu neve van. Ok lehet, ha valakinek a neve hasonlít olyan más színészek neveihez, akik egykor jutalomjátékokon léptek fel, amelyekről kiderült, hogy baloldali emberek védnöksége alatt rendezték. (Szóval nem ők léptek fel, hanem olyanok, akik csak hasonlítottak hozzájuk.)1 Olyan színművészeket is feketelistára tettek, akik Arthur Miller darabjaiban (Death of a Salesman) játszottak, mintha Miller politikai felfogásának köze volna ahhoz, hogy az illető színészek dolgoznak-e vagy sem. Olyan színészeket is feketelistáztak, akik felléptek a Phoenix-szin- házban, amely körül állítólag baloldali emberek találhatók. És olyanok is rákerültek a feketelistára, akik egyáltalán semmit sem csináltak, de sosem tudtak rájönni, tulajdonképpen miért nem akarnak seholsem szóba állni velük. Cifra dolgok Cifrább dolgok is történtek. Egy jólismert színésznő például hosszú ideig nyomorgott, mert nem kapott szerepet. A végén beadta derekát és alázatosan engedelmeskedett a klikk parancsainak, igy többek közt felszólította az AFTRA- szakszervezet tagjait, hogy ne Ítéljék el az AW- ARE-t. Ennek meg is lett az eredménye. Szerepet kapott olyan műsoron, amely azelőtt mindig zárva állt előtte. Másnap, hogy elsőizben felléphetett, az illető műsor rendezősége levelet kapott Laurence A. Johnsontól, egy syracuse-i fűszerestől, aki a színjátszó ipar egy emberből álló titkos- rendőrségévé tolta föl magát. S ez elég volt — másnap a művésznő ismét visszakerült a feketelistára. A feketelistázó bűnszövetkezet, amely a mozi- Jparban azóta egy kissé lejárta magát, a televízióban még mindig uralkodik és minden hálózat térdet hajt előtte, kivéve az NBC-t, amely feltűnő bátorsággal visszaveri a feketelistázók tolakodásait. A bűvös varázsige Visszatérve a szakszervezetre, a jelek szerint a lázadást újabb terror fogja elfojtani. A színészek és színésznők úgy meg vannak félemlitve, hogy félrenéznek és elhúzódnák, ha valamelyik kartársuknak a vezetőkkel meggyűlik a baja. Lehet, hogy egyesek tovább fognak harcolni, sokan azonbap hasra fekszenek, mások pedig némán tűrik a garázdálkodást. A klikk hangadói azt ismételgetik, hogy “ők a szórakoztató iparban bujkáló kommunista összeesküvés ellen harcolnak.” Ez a jelen kor bűvös varázsigéje. Ezzel a trükkel választották meg nemrég a szakszervezet országos vezetőségének tagjait, valamint a delegátusokat az országos konvenciójukra. Azok, akik ellenük voltak, minden helyet elvesztettek. A gengszterekkel nem könnyű dolog hadakozni. Nem szólva arról, hogy a müvésztagok fele már azért sem szavazhat, mert állandóan hátralékban van tagdijaival. Csaknem háromnegyede a többi tagnak pedig nem is töltötte ki a szavazócédulákat. Kevesen mernek eljárni a gyűlésekre. Nem egj: ilyen tag azzal magyarázza távolmaradását, hogj nem jár el a gyűlésekre, mert az ott tapasztaltak annyira felizgathatják őket, hogy a végén felszólalnának abból pedig csak bajuk támadna. Még az is kockázatos, hogy szavazniuk kell valamibe. A legtöbben nem is mernek egyáltalán beszélni a szakszervezet dolgairól. Rettegnek attól, hogy újságírókkal lássák beszélgetni őket nyilvános helyeken, mert tögtön gyanússá teszik magukat. A csöndes halál világa Hogy ez áldatlan állapot milyen felháborító, azt nemcsak a “N. Y. Post”, hanem még a “Herald Tribune” cikkei is mutatják, pedig más megközelítéssel szoktak szakszervezeti kérdésekhez nyúlni. John Crosby a Herald Tribune-ban, miközben arra buzdítja a tagokat, hogy a referendumnál ragaszkodjanak az AWARE-t elitélő határozataikhoz, “vigilante-hazafiak kis farkascsapatának” nevezi a feketelistázókat s kijelenti, hogy “nincs helyük ebben az országban”. Jay Nelson Tuck pedig a “N. Y. Post”-ban azt írja: “A tagokon múlik a döntés. Választhatják azt, hogy megtegyék az első lépést a sikraszállásra és a harcra. Vagy választhatják azt, hogy tovább vergődnek a félelem, a lealacsonyodás és a csöndes halál világában.” Hogyan lehet megmondani ki kommunista? A New Yorkban állomásozó Első Hadsereg kémelháritó osztálya egy füzetet adott ki az illetékes személyzet részére, amelyben leírták nekik, hogyan lehet megállapítani valakiről, hogy “kommunista” vagy legalább is “kommunista gyanús.” Az első dolog az, állítja a füzet Írója, hogy figyeljük a gyanús ember beszédmodorát. Ha egy olyan emberrel találkozunk, aki gyakran használ ilyen kifejezéseket mint: “sovinizmus”, “könyvégetés”, “gyarmati rendszer”, “demagógia”, “reakciós”, “progresszív”, akkor jó lesz vigyázni! Nem biztos ugyan, hogy az illető kommunista, azaz nem 100 százalékosan biztos, de gyanús az ipse, még pedig igen gyanús! No, de tegyük fel, hogy az illető nem beszél könyvégetésről, meg sem mukkan a gyarmati rendszer hátrányairól, halvány sejtelme sincs arról, hogy mi a progresszív és mi a reakciós, a demagógiát nem tudja megkülönböztetni a filagó- riától, biztosak lehetünk abban, hogy az illető nem egy veszedelmes felforgató? Nem, figyelmezteti az olvasót az Első Hadsereg füzete! Ha a fenti szavakat nem használja az illető, akkor füleljünk tovább és figyeljük meg, hogy használja-e ezeket a kifejezéseket: “mccarthyzmus”, “polgárjogok”, “faji vagy vallási megkülönböztetés”, BEVÁNDORLÁSI TÖRVÉNYEK” stb. stb. Ha az illető ilyen szavakat használ, vagy ilyen témáról beszél, akkor vigyázat, az illető felforgató lehet! ★ Ha a fentiek úgy hangzanak az olvasónak, mint egy rosszul sikerült szatíra a hisztériakeltőkről, akkor téved. Ismételjük, a fentiek, az amerikai hadsereg egy hatalmas egységének, a newyorki ELSŐ Hadsereg hivatalos kiadványából valók. A “N. Y. Times”, amelynek pedig igazán nem kell a szomszédba menni hisztériakeltésért s vö- rösfalásért, kénytelen volt elitélni ezt a példátlan támadást az amerikai nép szólásszabadsága ellen. Még a Times is kénytelen volt rámutatni arra, hogy “ha a hadseregünk, vagy rendőrhatóságaink valóban komolyan veszik az ilyen azonosítási jeleket a kommunizmussal kapcsolatban, akkor tökéletesen nyilvánvaló, hogy bármely polgár, aki ki meri nyitni a száját politikai vagy gazdasági életünk bármely ágazatának kritizáld- sára, kiteszi magát annak, hogy kommunistának könyveljék el. Eisenhower elnöktől kezdve nincs eg3retlen jól informált liberális amerikai, aki nem használta volna a fenti kifejezések valamelyikét, vagy vitatta volna azokat..” Eddig egyetértünk a “N. Y. Times”-al. De nem értünk egyet a konklúziójával. “Szerencsére — írja a Times, r.c.n vagyunk annyira ostobák, hogy feltételezzük, hogy csak kommunisták beszélnek a fenti kérdésekről és nincs kétségünk az iránt, hogy ezt a pampfletet hangos kacajjal fogják eltemetni.” No mi nem hisszük, hogy a hisztéria e legújabb irodalmi megnyilvánulását kinevetéssel meg lehet szüntetni. Nem addig, amig a hideg háború meg nem szűnik. Mert a demokrácia és szabadságjogok elleni támadás, amelynek rut ke- levénye a fenti füzet, abból a hisztériából táplálkozik, amely a hidegháború velejárója. Ami pedig a kacajt illeti, nem hisszük, hogy nagyon lehet hahotázni akkor, amikor hazánkban ma százával vannak bebörtönözve, deportálási eljárás alatt vagy a titkos rendőrség zaklatásának kitéve becsületes munkás polgárgok, férfiak, nők, akiknek egyedüli bűne az, hogy a fenti szavakat használták, a fenti kérdésekről írtak vagy beszéltek. Még csak azt fűzzük hozzá, hogy e két tőkés lap harci riadójának következményeit most még nem lehet előrelátni. Lehet, hogy az ügy nagy fontosságú kérdéssé növi ki magát, lehet, hogy eltussolják. De az a tény, hogy már két tőkéslap pedzi, mutatja talán azt is, hogy jelentős változások lépnek fel sok más olyan területen is, ahol eddig a reakciósok és fasiszták csatazaja és dollárcsör- getése még a tiltakozást is bűnnek bélyegezte. Uj szelek fujdogálnak — vidul a határ.
