Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1955-05-26 / 21. szám

10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ May 26, 1965, (25) Az futott át rajta: úgyis az volna a legjobb, ha ő itt most csendőrgolyót kapna. Megszűnne a szerencsétlenség... Keressék a betyárt az urak közt, a csillagok közt, a pokolban: mit ér az, élni, élni... Úgyse megy semmire... Úgyse kapja meg a grófnét, ha még ezerszer eldugta is a ga- tyája aranycsipkéjét. Senki sem értette gondolatát, csak az emberek egyszerre felismerték, hogy ott áll közöttük ki­tárt karokkal és várja a csendőrszuronyt... Et­től a közelállókban iszonyatos láng tört ki és mindannyian kitárták magukat, sokan letépték testükről a ruhát, s mezítelen fehér vagy szőrös mellüket tartották a szuronyok elé: — tide lőjj, az apád istenit... A rohamban valaki megütötte a csendőrfőhad­nagyot, aki kivont karddal állott, de még senkit sem érintett meg. Erre elvesztette a fejét s harsányan vezényelt: — Tűz! Nyolc csendőrfegyver csattant. De semmi sem látszott. Mindenki csak a csend­őrökre figyelt, senki sem látta, hogy néhányan elhullottak. — Adjátok ki a birót! — ordították — vagy most osztán mind megdöglötök. Avar Janiban eszeveszett öngyilkos láng lobo­gott. Csodálkozva érezte, hogy a lövés után, a sortüz után is él és sértetlen. Felvillant benne a betyárhalál, ami elkövetkezik, ha egymagát ül­dözi egy század csendőr és valamennyi puska csak őt keresi.. . Jobb lesz itt végezni. Meg kell halni. Nincs itt más segítség. A csendőrfőhadnagy újra kiáltott: —Távozzatok, mert újra lövetek! — Ne povedálj! — ordította a nép s rányomult, keresztül a hat elesetten. Észre sem vették, hogy már hullák feküsznek a lábuk alatt. — Tűz! Újra nyolc lövés. Sortüz. Egymás után ropog­tak a fegyverek. Haldoklók hörgése, sebesültek jajveszékelése. Egy pillanat alatt átfutott a bőszült tömegen, hogy ez nem tréfa s amilyen hősiesen nyomultak előre, oly állati pánikkal fordultak s rohantak a következő pillanatban vissza. Oly sürii tömeg­ben állottak, hogy néhány halottat magukkal ci­peltek. Nem tudtak elesni a szegények, r Percek alatt kiürült a nagy piactér s csak ak­* kor látszott, hogy testek borítják a csatatért. | Avar Jani az egyetlen, aki még mindig áll és f vár. Várja a megmentő golyót, mely a második . tűznél is elkerülte. Hat halott és tömérdek sebe­* sült. Kankos, vad erejével még hazarohant s csak otthon esett össze a kapuja előtt. Később a bon­colásnál derült ki, hogy szivlövést kapott. A főszolgabíró mély megdöbbenéssel szállott le a lépcsőkön a piacra. Összekulcsolta kezeit és imát mondott felettük. Csak néhány szónyi imát, akkor az egyetlen embernek, aki még mindig ott állott, mintha megfagyott volna benne az élet, in­tett és Avar Jani tétován hajolt le, hogy felemel­jen egy sebesültet. Imre volt a sebesült, a gyermekkori cimborája, akit legelőször látott a kerítésnél, mikor megér­kezett. Aki éppen utána akart jönni Budapestre, mert itt el kell veszni a semmitevésben. Lakatos Imre. A szolgabiró maga is segített. A csendőrök és az esküdtek behordták a sebesülteket a község­háza udvarára s orvosért vágtatott egyik csend­őr... A másik katonaságért ment lóhalálában a szék­városba. A többi s a'z elősereglő asszonyok a se­besülteket kezdték kötözni. Iszonyú sirás, jajgatás töltötte be a falut. Délután bevonult egy század gyalogság. A falu olyan lett, mint a harctér. Néma sir és kétségbeesett ravatal. Avar Jani egész idő alatt jelen volt és kötö­zött és vigasztalt. Határtalan bánatban volt. Itt kellett maradnia a nagy veszedelem után. Nem lehetett a falu hőse és áldozata, őt nehezebb vég­zet várja. — Jól van, fiam — mondta este neki a főszol- ga’oiró. — Most magad is beláthatod, hogy semmi értelme azoknak a cifra jelszavaknak. — Főbíró ur — hajtogatta le fejét Avar Ja­ni. — Hatan haltak meg, Kincses, Vekerdi, But- kovits, Vincz Péter, Vincz István, meg Marró Áron, gazdák. Tizenhármán súlyosan megsebesül­tek. De én szívesen feküdnék ott azok közt a hol­tak közt... akkor a lelkem megnyugodott volna. — Mért nem nyugszol meg? A törvénynek be kell töltve lenni. — Abba nyugodjak bele, főbíró ur, hogy az özvegyasszony a háromezer holdjához még öt­százat kap? Wóricz Ziicf mond: A BETYÁR — Ez nem a te dolgod!... Neked egy sirra- való földed sincs... — Hát ebbe nyugodjak én bele?... De azt nem mondta meg, amibe igazán nem le­het megnyugodnia: hogy neki rögtön mennie kell. Dea grófnő az ő rojtját nem íratta ki az újságba... NEGYEDIK ÉNEK 1 ANTAL gróf csodálkozó szemekkel hallgat­ta végig az inasa meséjét, mintha valami tün­dérmesét hallgatna. Az egész arca nagyra nyílt és élénk, figyelő áhitat volt benne. Néha megráz­ta kicsit a fejét, s szőke göndör haja libegett a búbján. Az állát előrenyujtóttá, hogy a borotvának jobban átengedje az arcát s közben cigarettázott. — És mondd, kérlek szépen, — állította meg munkájában az inast — az anyám milyen ruhá­ban volt? Az inas nagyon csodálkozott. Mindent várt, csak éppen ezt nem. Egyszerű elméjével nem tud­ta felfogni, hogy mikor ő elmondja, hogy Dea grófnőnél hogy. találták meg a betyár aranycsip­kéjét, akkor a gróf ur azt kérdi, hogy milyen ruhában volt a mamája. Hozzáfogott gondolkodni, de nem emlékezett rá, hogy milyen ruhában is volt a méltóságos grófné. — Alázatosan jelentem, ezt nem tudom. S olyan ijedelem volt az arcán, mintha a hét főbűn valamelyikében lenne ezzel bűnös. — Milyen egy marha vagy — mondta Antal gróf. Az inas sietve befejezte a borotválást. Lemosta a gróf ur arcát ezüsttálban, langyos illatos víz­zel, aztán timsószappannal szaporán dörzsölte meg a borotválási területet. Akkor fehér kendő­vel gondosan, feszesen hátralökte a már szépen megfésült haját, hogy a gróf úgy nézett ki, mint egy vesztaszüz. — Állat. Igazán barom vagy. Mondd, kérlek szépen, a te apád az nem volt valami kecskebak ? — Nem, méltóságos gróf ur — szólt megretten­ve az inas. — Hívd ide a Rózt. Az inas mélyen meghajolt és elsietett. Antal gróf uj cigarettát vett ki a dobozból, a félig el­égett cigarettáról rágyújtott s a másikat sem dobta el. Oly szórakozott volt, hogy észre sem Vette, hogy felváltva hol egyik cigarettából szip­pant, hol a másikból. Végre megérkezett a Róz. A kislány végtelenül üde volt. Fiatal arca olyan, mint a barackvirág, de apró kék szemei ijedten nyiladoztak. Látszott, hogy ki van sírva. Folyton hunyorítani kellett, mert a szemhéjjak picit gyulladtak voltak. — Gyere csak ide, na, egészen ide. A lánynak oda kellett tartani az arcát, oly •közel, hogy az orrocskája szinte érintette az An­tal gróf erős, éles orrát. Úgy hajlott előre, mint­ha attól rettegne, vagy azt remélné, hogy a gróf azonnal bekapja az egész fejét s ő ettől a világon a legboldogabb lenne. — Mondd csak, — súgta a gróf — milyen ruha volt a mamán? Róz ott abban' a különös odahajlásban egészen megdermedt. Nem merte a fejét visszakapni és halkan, mint valami titkot suttogta: — Fekete taftl — Sok csipkével? — Igen, sok fekete csipkével, és. i. — Nagy uszállyal? — Nem... Félhosszu szoknya, csak éppen a földig, és a derekán a rövidebbik vastag arany­lánc. — Nyakában? — A méltóságos nyakában egy kis fekete ke­reszt. — Aha. Látszott, hogy Antal gróf megerőlteti emléke­zetét s felismeri, melyik volt az a kereszt. — Mondd meg kérlek szépen a méltóságos asz- szonynak, hogy nagyon kéretem’ méltóztassék velem kilovagolni. — A méltóságos asszony? És Róz visszakapta a fejét és nagy álmélkodás- sal nézett. De Antal gróf egy ujjal intett neki s a lány­nak vissza kellett hajolni s ismét orrtól orrig haj­lott az Antal arcába. Antal szippantott. Belehellte a lány üde léleg­zetét. — Na igen, igen — mondta — Dea méltóságos asszonynak. Róz újra megrezzent, ismét el akarta kapni a fejét meglepetésében, de már uralkodott magán s csak maradt, megmerevedve, mint egy viasz­báb. Nagy, nyilt kék szemei rámeredtek az Antal homlokán levő fekete sebtapaszokra. — A nagyságos asszony, — rebegte — Dea nagyságos asszony úgy parancsolta, hogy ő nagy­ságos - asszony, hogy nagyságos asszonynak mu­száj szólítani. — Igen, te buta — az orrával megdörgölte a lány pici orrát. — Nem érted? Azt mondom! Dea méltóságos asszonynak! No mit mondasz neki? — Hogy a méltóságos ur azt üzeni a nagysá­gos asszonynak... Antal gróf kinyitotta a száját és kicsit meg­harapta a lány orrát. Sőt a fogai közt tartotta s meg is rázta egy kicsit. — Dea méltóságos asszonynak. — Dea méltóságos asszonynak — mondta Róz. Az inas mint láthatatlan árny mozgott a szo­bában, elrámolta a reggeli toaletthez való kész­letet. Antal hátravetette magát a székben és ciga­rettája után figyelt. Egyik cigaretta már egész a körméig égett, ezt eldobta a szőnyegre. Az inas abban a pillanatban felvette. Most a másikat a szájába vette és elfordult. Közönyös hangon: — Kéretem a méltóságos asszonyt, kegyesked­jék lovagláshoz öltözni. Azzal azTnas felé nézett: — A Cicát és a Violettet nyergeltesd. Róz egy pillanatig állott. El akart menni, ak­kor dideregve: — Dea nagys... méltóságos asszonynak nem szabad kimenni a szobájából... Antal gróf visszanézett. Egy kis türelmetlen­ség volt az arcán. — Maga orpinghtoni csirke... Jöjjön csak ide. A lány közeledett. Nem kellett mozdulnia, csak a fejét tolta közelebb. Antal gróf felemelte a tenyerét s kicsit pofon­csapta a leányt. Akkor sürii egymásutánban vagy tizenkét kis pofont adott neki. Róz a legnagyobb odaadással hagyta. — Menjen kérem s nekem ne renitenskedjen, mert levágatom a fejit — s úgy beszélt vele, mint egy kis babával, akit becéz. — No nem harag­szom, de hagyjon. Már megmondta Dea méltó­ságos asszonynak, hogy alázattal kérem, öltözzör lovagláshoz és a Cicát és a Violettet vezessél elő? — A vizsgálóbíró — dadogta Róz. Hogy Antal gróf nem szólt, gyorsan mondta — Itt van, méltóságos gróf ur, a vizsgálóbirí és azt parancsolta, hogy Dea. .. méltóságos asz szonynak nem szabad a szobát elhagyni. Most í vizsgálóbíró az inspektor urnái van, vallat. —Nem érti kérem? — s nyersen kiáltott rá i lányra. — Nem szeretem, ha olyan dolgokról be szélnek nekem, amit nem kérdeztem. Menjen már kérem. Türelmetlenül dobbantott s a lány szédelegvi elsietett. Antal gróf a nagy tükör elé állott s beleha jolva nézte az arcát. .A homlokán levő sebtapa szókhoz nyúlt finom ujjai hegyével. — Add azt a Leukoplastot. Az inas egy kis tekercs rózsaszínű sebtapasz adott a kezébe. Abból apró szeleteket vágott le s Antal gró saját körmeivel vájta le a fekete sebtapaszoka és maga ragasztotta fel a durva rózsaszínű flek keket helyére. Ezekkel a durva tapaszokkal sok kai csúnyább lett a folt, ahova csak felnyomot egyet, mert mivel vér már nem volt alattuk, ner akartak megragadni. De úgy látszik, neki éppé az tetszett, hogy olyan gorombán van teleragaszl va a homloka és, a halántéka. A ragaszok ‘szél körül felnyílt és elállóit. DEA szelíden nézett maga elé. Ez az érthete* len helyzet, melybe érzése szerint egészen okti tanul és fölöslegesen került, ha nem is rémitett meg, de nagyon és mélyen érintette. Alapjába véve nyugodt volt, tisztának és ártatlannak éréi ve magát, de félt a külső Ízetlenségektől s neí tudta, mennyire fog tudni uralkodni magán, b méltatlan dolgok érintik. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents