Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-05-19 / 20. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ May 19, 1955 (24) A főszolgabíró a telekkönyvvezetöt előtérbe állította. — A tegnapi eseményekért felelős a jegyző ur és a biró. Különösnek találom, hogy nem tudnak tekintélyt szerezni a törvénynek. A jegyző egészen elképedt. Hozzá volt ugyan szokva ahhoz, hogy ha baj van, mindig az ő hátán szántanak, de most igazán nem érezte magát felelősnek. Ha az egész falu fellázad, akkor nincs tovább tekintélye csak a szuronyos puskának. — A rendeleteket a legnagyobb eréllyel kell végrehajtani. A törvény csak jót akar. A belügyminiszter ur elrendelte, hogy az elbitangolt földeket az országban mindenütt vissza kell adni a telekkönyvi tulajdonosoknak. Ha azonban a község képviselőtestülete folyamodványt nyújt be a miniszterhez, a parcellákba kiszabott darabokat a mai tulajdonosok megtarthatják, a vételár lefizetése ellenében. A biró menjen ki és hirdesse ki ezt, A biró kicsit elmosolyodott. Oly öreg ember volt, hogy a Bach-korszak óta száz szolgabirót és ezernyi parancsot hallott, de ez különös volt, hogy a főbíró őt küldi ki, éppen most, mikor az egész falu éppen azt követeli, hogy menjen ki, hogy agyonverhessék. — Felsőbb parancsra vóna ittszükség, főbíró lírám — mondta. A szolgabiró az ellenszegüléstől megbőszült s hirtelen nem talált kifejezést az ellenszegülés megbélyegzésére. Mig emiatt egy percnyi csönd támadt, kintről behallatszott a tömeg üvöltése: — A bírót, hozzátok ki a bírót. A bírót kell agyonverni. A községháza az udvari helyiségben volt. Utcára a jegyzői lakás ablakai nyíltak. De azért most tisztán lehetett hallani, hogy a nép a bírót követeli. A főszolgabíró szörnyű indulatba jött. — Jól van, majd kihirdetem én magam. Gyáva kutyák. Ezzel kiment a folyosóra s ismét végig az utcai ajtóig. A kisbiró ott állott a becsukott ajtó mögött. Parancsot adott, hogy nyissák ki. Kilépett s végignézett a tömegen. Ezer ember állott egy tömbben. Cavalotti főbíró harsány hangon elkiáltotta:-— Csend legyen!. . . Le a kalappal. Ezer ember egy pillanat múlva hajadonfővel állott a főbíró előtt. Csak Avar Jani nem vette le a kalapját. Egyedül állott középen és szembenézett a főbíróval. — Ki ez a betyár? — rivallta el magát a főbíró. — Hozzátok be ezt a Szörnyű Jóskát. Avar Jani egy pillanatig még nézett, vadul és gyilkos dühvei, akkor körülpillantott s látva, hogy mindenki hajadonfővel áll körülötte, az egész falu minden gazdája, gazdagok és szegények, elnevette magát. Két csendőr leszállóit, előre jött, mindenki fél- rehuzódott és utat adott s megfogták az Avar Jani két kezét. Dambó Lukács csendesen mondta: — Gyüjjön, Jani bátyám. Avar Jani csodálkozva nézett körül. Senki sem jön segítségére. Hát igen. Mi köze is van neki ehhez az egészhez. Neki még egy félvékás hasznavehetetlen je sincs. Ezeknek van s engedik, hogy a csendőrök őt elcipeljék. Megrántotta a vállát s nevetve ballagott a főbíró elé. —— Hogy híjnak? Erre vér tódult a fejébe: — Magának. — Majd adok én neked magát... Mennyi főded van ? — Jussom van egy sírra. — Több nincs? Valaki azt kiáltotta: — Nincs ennek szegénynek. — Akkor mit ártod bele magadat, marha? Vigyétek be, zárjátok le, hogy kárt ne tegyen makában... Emberek... Nem azért jöttem, hogy magukat megharagitsam, hanem azért, hogy a törvénynek érvényt szerezzek. Jól tudják, hogy ami törvény, az törvény. Avar Janit már a községháza nagy kapujában vitték a csendőrök. Erre a szóra éles, messzehali- ható szóval kiáltotta vissza: — A föld azé, aki megmiveli... A falu földje a falué. Erre hallatlan üvöltés tört ki, minden száj azt kiáltotta: — A föld azé, aki megmiveli... Ami a falué az a falué. Avar Jani már el is tűnt a kapu megett. Dambó Lukács, meg az őrmester erősen fogták a két karját és Lukács szeretettel ordított rá: ^lijóncz ^5Í(jmonil: A BETYÁR — Haggya, az istenbe ,Jani bátyám. De Avar Jani mégegyszer elorditotta magát: — A főd... a főd. . . A hangpja az egész térségen végigharsogott, mint egy vészkiáltás, de nem tudott egyebet mondani, mert az őrmester iszonyatos tenyere betapasztotta a száját. Átölelték s becipelték a községházára, ott tele volt a tanácsterem emberekkel, esküdtekkel. A biró csodálkozva nézett a szegény emberre, aki ott verekedett a két erős csendőr karja közt, mig csak be nem lökték a belső kis ajtón egy kis szobába, amit hirtelen tömlőének neveztek ki. Rácsukták az ajtót s ezzel el volt intézve az Avar Jani sorsa. Kint azonban a község népe ettől az erőszakos tettől, hogy közülük egy embert ilyen kurtán elraboltak, egy semmitlen szegény embert, aki szemmelláthatóan csak a falu javáért ordított, egyszerre megveszekedett s mindenki felvágta a kalapját, süvegét, s ökölt emelve rázták az ég felé a dühüket. A főszolgabíró keményen nézett szembe velük. Fekete haja felborzolva lobogott a szélben: — Egy beszéljen!. .. — kiáltotta. Kankos, akinek leghatalmasabb hangja volt, előbbre furakodott s azt ordította: — Eresszék ki Avar Janit, hadd beszéljen. Eresszék ide Juhász bírót, hagy verjük agyon. S ezt mindenki utánabömbölte. A zajban, üvöltésben semmi szó nem hallatszott ki többet. A főbiró hiába akarta tulkiálta- ni, ez már nem sikerült. Visszament a tornácra s bezáratta az ajtót. Az izzadtságot törülgette magáról, mig bement a tanácsházba. Odakint azonban teljesen megvadult a nép. Zörgették a kaput és rögökkel dobálták meg a jegyzői házat s annak valamennyi ablakát beverték. A csendőrök hiába táncoltatták a lovaikat, többé nem lehetett a népet megfékezni. De az emberek még annyira vigyáztak magukra, hogy egy csendőr sem kapott ütést a legnagyobb hajigálásban sem. A főbiró tiz perc múlva újra kirohant: — Mit akartok Juhász bíróval? — Karóba húzzuk — ordította a nép. Pedig senki sem tudta mit vétett, csak fel voltak ellene dühödve, hogy nem áll szembe a főbíróval, a csendőrökkel, nem akarja agyonlövetni magát a faluért: áruló. — Legyetek csöndben — fogta kérlelésre a főbiró. — Nem akarom, hogy a főhadnagy ur közétek lövessen. ~ — Ne beszéljen ilyen ostobaságokat a főbiró ur, — orclitotta egy hatalmas ember. Butkovits András gazda — mi is voltunk katonák, tudjuk mink, hogy nem szabad lövetni. A főbiró tanácstalan volt a tömeggel szemben. Újra visszafordult és bezáratta az ajtót.* Mikor bement a tanácsházba, tajtékos volt az egész teste. Most mit csináljon evvel az őrült tömeggel ? — Hol van az az ember, akit becsuktak? —'Idebent e — szíveskedett egy ijedt esküdt. Kinyitotta a kisszoba ajtaját s a főbiró belépett. Legnagyobb meglepetésére ott találta az embert, Avar Jani a legnagyobb nyugalommal újságot olvasott. Ahogy ő belépett; összecsapta az újságot s felállott. — Hajja-e? Ha kieresztem magát, szól az embereknek ? Avar Jani fátyolos szemmel nézett rá s mogorván mondta: — Mit? — Mondja meg nekik, hogy a fődeket megkapják, ha megfizetik az árát. Avar Jani nevetett. — Nem akarják megfizetni. Az övék. — De értse meg, maga értelmesebb ember: nem az övék... A telekkönyvben a báróné Öméltóságának a nevén van... Avar Jani vállat vont. — Az övék. — Figyeljen ide... Ha lecsillapítja a népet, maga is kap a földből. Avar Jani nevetett: — Nem kell. . . Nekem na adjon... — Két holdat kapsz. — Nem kell. —- ötöt. —Nem kell nekem még huszonöt se... Nem látja, uram, hogy itt most végitélet van? Mér akar engem agyonveretni? —- Mentse meg a testvéreit, mert bizony mondom, nagy baj lesz. Jobban sajnálom én ezeket a derék magyarokat, mint maga. — Ha sajnálja főbiró ur, akkor hirdesse ki, hogy a nép pártjára áll és szabadon hagyja nekik azt, ami az ajáiknak is megvót. — őrület... — A főd azé, aki megmiveli. A főd a falué — mondta Avar Jani csökönyösen. — Vége már annak a világnak, hogy az egész határ egy özvegyasszonyé, az ezer család meg éhenhalásra van Ítélve. — Azt akarod, hogy a csendőrök összelőjjék az egész bandát? Avar Jani legyintett: — Lehet engem is... Tessék engem hagyni, örülök, hogy újságot olvashatok. Most kintről irtóztató zenebona hallatszott be. A nép nekirohant a kapunak és betörte a nagy kocsibejáró kaput és ordítva rohant be az udvarra. A főbíró kirohant, ellenben Avar Jani felkapta az újságot s tovább sillabizálta a betűket. Éppen azt olvasta, hogy a betyár visszaküldte az aranypoharat. Kimeredt szemmel nézte a betűket s újra meg újra elolvasta. Csak annyit Írnak, hogy visszaküldte a poharat “egy nemes gesztussal s ez is mutatja, hogy úri betörővel van a csendőrségnek dolga, mert hol lehet olyan paraszt betyárt kapni, áki gavallérságból egy aranyserleget vissza- kíildjön. A királyi ügyészség előtt most már az is nyilvánvaló, hogy milyen körökben kell keresni a “betyárt” és meg is indult a nyomozás a felsőbb körökben s remélhető, hogy ezek után a nyilván előkelő rabló, aki nem pénzéhségből csinálta a jukszot, vissza fogja küldeni az elrabolt harmincezer forintot is”. De hol van az aranyrojt?... Avar Jani csak ezt kereste, csak erre volt kiváncsi... A hosszú újságcikkben egy szó sem volt az aranyrojtról... Vér öntötte el a fejét. Dea nem árulta el, hogy az arany rój tot is megkapta, amit ő az ingéről és a gatyájáról hasított le. De ha ez igy van, akkor mi köze neki ehhez a földért való harchoz, mikor neki egy talpalatnyija sincs benne. Neki ott van a dolga: Dea nem árulta el, hogy az aranyrojt is megérkezett... Ezalatt a főbiró kiállott ismét a tornácra és értelmesen próbált beszélni a néppel. A nyolc csendőr töltött fegyverrel nézett szembe a tömeggel. Tiz csendőr szuronyos puskája volt nekiszegezve a tomboló, őrjöngő nép mellének. A csendőrfőhadnagy előrelépett és hidegen figyelmeztette őket, hogy joga van a betörő csőcseléket lövetni. Röhögve fogadták a fenyegetést. Még mindig nem volt megérve a dolog a lövésre. Ahogy a tíz csendőr felvont fegyverrel ráment a népre, ezekben a cséndőrtiszt szava megmozdult: azért lőhetik le őket, hogy betörték a kaput és bejöttek az udvarba. Hátráltak tehát és biztatták egymást, hogy ki kell menni a piacra, ott nem fog rajtuk a fegyver: —Gyertek ki! Odaki nem szabad nekik lőni. A csendőrök végre becsukhatták a kapuszárnyakat. Akkor a tanácsteremből is mindenki kijött, a birón kívül, aki a legnagyobb nyugalommal pipázott, bár az arca sárga volt, mint a hulláké. Nem vették észre, hogy Avar Jani is kilépett az ajtón, melyet a főbiró nyitva hagyott. Előbb az újságokat odabent rendberakta, aztán a legnagyobb nyugalommal jött előre s kint a menekülő tömeg közé vegyült s velük együtt ki az utcára. De már nem volt többé fellázadva. Már nagyobb izgalom volt benne, mint a földért megőrült népben. A maga lelkében rakott tüzet az újság hire. Körülötte vad üvöltés, káromkodás., botok csattogása. A csendőrök kivonultak a ház elé, rajvonalban s lassan előre. — Úristen, — mondta magában Avar Jani — hát ez a törvény? Egy asszonyért, akinek annyija van, hogy szerit-számát se tudja, ezek a csendőrök képesek lesznek lőni is? Kivágta a karját s szinte kitárta mellét: lőjje- tek le! * (Folytatjuk)
