Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-05-19 / 20. szám
May 19, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Interjú a nyomdával — LÁZASAN KÉSZÜL AZ AJÁNDÉKKÖNYV OLVASÓINKNAK — Befordulok a szedőterembe, ahol a kéziratokat szedik a nyomdászok rendszerint a “Magyar Szó” számára. Különös, nagyon szokatlan jeleneteknek vagyok néma tanúja, megdöbbent megfigyelője. A két szedőgép muzsikás csörrenések kiséreté- ben szakadatlanul kattog és- egyenletes ritmusával megtölti a levegőt. Két nyomdászunk, Horváth István, a művezető, és Rosner Sándor, elmerülve hajol nehéz munkája fölé és kezeik méla rebbenéssel úszkálnak a billentyűk felett, miközben ujjaik játszi suhanással érintgetik a villany betűket. Elmerülve ülnek ott, egyik az egyik gépnél, másik a távolabbinál, de — az egyiknek szeméből könnyek csurrannak, a másiknak szájából halk, csak önmagának szóló kacagás buggyan elő anélkül, hogy egymásról és a környező világról vagy akár jelenlétemről tudomást vennének. Mit jelent ez? Mi történt? Hamarosan kiderül a rejtély. Az egyik, Rosner, Tömörkény István “Förgeteg János mint közerő” cimii elbeszélését szedi, a másik, Horváth, Eötvös Károly “A Kettős Evangyélista története” cimü novelláját. — Maga, mester, min nevet ? — kérdezem Rosnertől. — Hát kérem, ez a Tömörkény-elbeszélés, amit éppen most szedek, egy igazi remekmű. Páratlan humorral tudja megrajzolni ezeket a szegedvidéki magyarokat. Ahogyan jellemzi, ahogyan beszélteti őket, az a tőzsgyökeres magyar nyelv — még ha nem is értem minden szavát — oly nagyszerű, hogy az ember nem tudja megállni nevetés nélkül... — Örülök, örülök, — mondom neki, — no és a többi elbeszélés ? — Egyik jobb, mint a másik, mondhatom. Be kell ismernem, hogy ezeket a történeteket pompásan összeválogatták. Erre igazán nem voltam elkészülve. Azt hittem, hogy amikor a rendes munkaidőn túl bejövünk, hogy kiszedjük a készülő könyvben megjelenő elbeszéléseket,. unalmas robot alakjában kell majd lerónunk kötelezettségünket, amelyet a lap javára vállaltunk. De kiderült, hogy több a szórakozás, mint a fáradság. Sőt bevallom azt is, hogy mivel még a nyár előtt akarjuk nyélbeütni a könyvet, az idő pedig rövid, ez a kitűnő anyag úgy feldoppingolja a kedvemet, hogy szinte ég a munka a kezem alatt. És ez jó, erre szükség is van, mert ha addig élünk is, ha még olyan kevés idő áll is rendelkezésünkre, ezt a könyvet kellő időre, tüneményes gyorsasággal előállítjuk, hogy olvasóink kezéhez juttassuk ajándékba. Izé... hogyismondjam. .. ez az anyag sajátmagának szolgál hajtóerőül... Jaj, hogy fognak élvezni az olvasóink! Előre örül a szivem az örömtől... Legalább ennyivel háláljuk meg bámulatos áldozatkészségüket... És ezzel már tol is félre és lázas hévvel veti .. magát a szedőgép karjaiba, az elbeszélés gyönyörűségébe. Én meg odalépek Horváth-hoz: — Mit busul, kenyeres? — kérdezem tőle. Éppen a zsebkendőjét gyürögeti vissza a zsebébe és szemét — talán hogy rejtse elérzékenyedését — mereven a kéziratra szegezi. — Épp most fejeztem be az Eötvös-novella szedését. .. — mondja Horváth. Ez a történet úgy megfogott, mint még soha semmiféle irás nem tette velem. .. Ezt nem lehet könnyek nélkül elolvasni... Nemcsak a magyar, hanem a világ- irodalomnak is gyöngyszeme ez.. . és nemcsak a témája gyönyörű, hanem valami oly tökéletes, magyaros, művészi stílusban van megírva, hogy nem találok megfelelő szavakat a dicséretére... Hogy egy iró micsoda mélységeket, mély emberi érzéseket tud ilyen tökéletes formába önteni, szinte meg sem lehet érteni... Csak a zsenikben van meg az errevaló képesség... Nagyon, nagyon helyeslem, hogy ilyen valóban remek irodalmi al- katásokkal megyünk az olvasók elé... ez kultúra, ez nevelés, ez minden... Az egész könyv roppant szerencsés ötlet... Már alig várom, hogy a könyv elkészüljön. . . szeretném, ha mások is osztoznának ebben a nagy élvezetben. . . — Milyennek találja a többi elbeszélést, amit kiszedett? — kérdeztem Horváthot. — Jobbnál jobbak... Nem ismerem valamenv- nyit, mert Rosnerrel megosztottuk a munkát. .. de azok, amiket eddig én szedtem ki, Heltai “A Tündérlaki lánvok”-ja meg a Móricz Zsigmond .és Veres Péter, a legmagasabb színvonalú és a legérdekesebb olvasmányok, irodalmunk csakugyan remekül összeválogatott remekei... Ezek, higyjék el, fontos és megszívlelendő vélemények, pedig még nem értékelhették Déry Tibor. a Kossuth-dijas nagy magyar iró kisregényét, amelynek szedéséhez még csak azután fogtak hozzá, hogy a nyomdászainkkal lefolytatott interjút abbahagytam, pedig Dérynék ez az egyik legsikerültebb Írása, tele izgalommal, feszültséggel, az uj Magyarország életének egy hőskölteménybe illő epizódjával. Nyomdászaink véleménye azért fontos és megszívlelendő számunkra, mert általában véve minden leadott kéziratnak első olvasói és bírálói a nyomdászok, akiknek véleményét minden más vonatkozásban is tekintetbe vesszük, lévén ők munkatársak és olvasók. Ha ők egy írást, cikket, akármit megelégedéssel fogadnak — a ők aránylag nehezen lelkesedő, megfontolt szavú emberek — azzal még mindig sikerünk volt. Megkockáztatni a lehetetlent Egy ilyen lenyűgöző kötetnek megjelentetése már régi törekvése lapunknak. Legutóbb május 8-án, vasárnap az országos lapkonferencia New Yorkban is tárgyalta ezt a kérdést és nagy tetszéssel jóváhagyta. Az ügyvezető bizottság azonnal megvitatta a megvalósítás részleteit, de arra a következtetésre jutott, hogy úgy anyagilag, mint idő tekintetében — megvalósíthatatlan, tekintve, hogy itt a nyár, megkezdődnek a nyári vakációra-menések, a rendelkezésünkre álló idő és eszközök pedig ahhoz kellenek, hogy a jelenleg folyó lapkampányt és körutat sikeresen lebonyolítsuk, valamint a nyárvégi országos losangelesi lapkonferenciát pontosan előkészítsük, ennélfogva erre a vállalkozásra nincs egyelőre lehetőség. S amikor mindezt a józan megállapítást kelletlenül leszegezték, túl minden mérlegelésen sem csillapodott le a lelkesedés, hogy mégis érdemes megkockáztatni a lehetetlent. És az, amire a “Magyar Szó” vállalkozott, hogy egy remek olvasnivalót tartalmazó kötetet ajándékozzon olvasóinknak a nyárra, nem kis vállalkozás. Minden eddigit felülmúló gondossággal készül a kötet, mert hiszen a könyv nem — újság, ahol a gyorsított iramban készült szövegben előfordulnak sajtóhibák és műszaki tévedések, ilyesminek azonban könyvben nem szabad történnie. Kevesen vagyunk, tehát több munka nehezedik mindenkire. Finom papírra nyomtatjuk .a kötetet, hogy még azzal is fokozzuk az olvasás élvezetét. Ezt a könyvet, ezeket a történeteket, amelyekben benne él, liheg, lüktet a régi és az uj Magyarország életének veleje, tragédiája, vidámsága és lélekemelő lendülete, nem csak egyszer fogják elolvasni az olvasók. Drága a papir, drága a nyomás és bizonyos, hogy a nyomda önkéntes felajánlása nélkül ezt a régi álmunkat nem valósíthattuk volna meg. Anyagilag sem állunk jól, de mégis úgy érezzük, hogy most vagy soha: ezt az értékes kötetet közkézre kell adnunk. Ezzel a cselekedettel is csak nyomatékosan fogjuk jelképezni, hogy szerény eszközeinkkel, minden erőnk megfeszítésével, mi vagyunk a kultúra hordozói és mi járunk elől az igazi kulturmunkában. Csak ne jöjjön közbe semmi. Csak meg ne tor- pantson semmi akadály a cél elérése előtt. S ha sikerül, akkor bebizonyosodik, hogy odaadással, lelkesedéssel és akaraterővel — csodákat lehet csinálni! dr. p. b. AZ AFL-CIO ALAPOKMÁNY ÉS AZ OSZTÁLYHARC A “N. Y. Times”, amely minden alkalmat megragad, hogy igazolja azt a svindlis állítást, hogy Amerikában nincs osztályharc, nagy fontosságot' tulajdonit annak, hogy a decemberben elinduló egységesített munkásmozgalom számára készített uj AFL—CIO-alapokmányban nincs benne az az osztályharcról szóló előszó, amely benne volt az AFL alapokmányában. A N. Y. Times már hosszú évek óta olyan szervezetnek tekinti az AFL-t, amely elveti az osztályharcot. Vezércikkeiben gyakran úgy hivatkozott erre a szakszervezeti munkásszövetségre, mint példaszerű munkásszervezetre a többiekkel szemben, különösen a CIO első tizévé alatti osztályharcos évek idején. A Times sose vett tudomást az AFL-alapokmány előszavának következő szakaszáról: “Harc folyik a civilizált világ nemzeteiben az elnyomók és az elnyomottak közt, harc a tőkés és a munkás közt, mely évről-évre hevesebbé válik és katasztrofális eredménnyel fog járni a dolgoók millióira, ha nem fognak össze kölcsönös védelmükre és előnyükre.” Ezek a szavak, amelyeket még Samuel Gom- pers, az AFL megalapítója szúrt bele az alapokmányba, szemébe ötlik annak, aki az alapszabályok és elvek könyvecskéjét kinyitja. Ezek még Gompers halála után 30 évvel is érintetlenül ottmaradtak, még akkor is, ha sem betűjét, sem szellemét nem vették figyelembe. Ezt az előszói azonban csakugyan kidobták, amikor az uj munkásszövetség uj alapokmányát megszövegezték. Ezért vette figyelembe ezt az előszót a Times most az első ízben és azt a következtetést vonja le belőle, hogy ez a kiküszöbölés bizonyítja a harc hevességének csökkenését munka és tőke közt, hogy most tehát olyan korba léptünk, amelyben az irányzat “ellenkező”: egy folytonosan gyarapodó munkásság osztozkodik a pecsenyén, amint a termelés növekedik. Ez a változás minden jelentőségétől “megrabolja” a marxizmust, Írja a Times. Ez az előszó, ezt nem is igen kell hangsúlyozni itt, csak maradvány az AFL-ben. Az AFL egyébként sem tartotta be. A CIO-nak nincs ilyen előszava, de kezdeti évei során sokkal jobban vívta az osztályharcot, még akkor is, amikor néhai Philip Murray gyakran kihirdette, hogy Amerikában nincsenek osztályellentétek. A CIO még ma is örvend a kezdeti évei alatt szerzett hírnevének. A kereskedelmi kamara elnöke például azt állítja, hogy a CIO. törvényhozási programja “marxista”. Ennélfogva az előszavaknak, vagy bevezetéseknek, nincs sok jelentőségük. **■■*! A 15 millió munkást magábanl'oglaló munkásszövetségnek jövőjét nem az előszó fogja eldönteni, hanem az a gyorsaság és eredményesség, amellyel kifejleszti az Ígért szervezkedést, végrehajtja a politikai akciót és egyebeket. A Times nem választhatott volna kevésbé alkalmas időpontot ahhoz a következtetéséhez, hogy az osztályharc leáldozóban van. A sztrájkharcok élessége az ország egész déli részeiben, a sztrájkok hosszú tartama, hónapok, mint például a 13 hónapos sztrájk Kohlernél, a munka és a tőke közt folyó politikai küzdelem élessége a “munkához való jog”-ról szóló törvény kérdésében, a polgári szabadságjogok és a polgári jogfrontok körül vívott harc hevessége, mindez, és még ennél is több, aligha bizonyítja, hogy az osztályharc leáldozóban volna. Miért határozta el magát az AFL és a CIO, hogy eggyéolvad? Annak.ellenére, amit a most megszövegezett alapokmányba raktak, az igazi ok, amint beismerik, az, hogy nagyobb erőre van szükségük a munkásság ellen intézett támadások leverésére. Még eredményesebb eszközre vau szükségük ahhoz a harchoz, hogy leverjék a szak- szervezetek ellen vezetett hadjáratot, hogy kibuktassák a nagytőke Eisenhower-kormányát 1956-ban, hogy megszervezzék délen a szervezetien munkásokat és hasonló célkitűzéseiket. A két szakszervezeti munkásszövetség 15 millió tagja bizonyára nem úgy értelmezi a fúziót, mint a váltatokkal való együttműködés még megfelelőbb eszközét. A gazdasági és társadalmi erők, melyek az osztályharc mögött tusakodnak, sokkal hatalmasabbak, mint mindaz az üres fecsegés, amely a “munkásság és a gyárvezetőség közti kooperációról” szól. Ennek bizonyítéka az az országban a közelmúltban folyt két legnehezebben vívott sztrájk — a telefon és vasutsztrájk —, amelyet olyan munkásvezérek vezettek, akiket leginkább arról ismertünk, hogy a munkaadókkal való együttműködést hirdették. A szakszervezeti élet valóságai sokkal erősebbek, mint ezeknek a munkásvezéreknek kelekótya elméletei. HÁTRALÉKBA SOH’SE LEGYEN, INKÁBB U.I OLYASÓT SZEREZZEN!
