Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1955-05-12 / 19. szám

ifi

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

May 12, 1955

(23) "* ;

— Ezt mártom meg a véribe. De legelőször a Juhász biróéba. Ü az oka mindennek, ü vót, aki megesküdött, hogy a régi időkbe az egész mocsárerdő az uraságé volt. Ezt tették Írásba, ezér akarja a törvény elvenni a faluiul.

Kijött Pásztor Béni gazda az udvarából, hogy ©tt állottak a kapu előtt.

— Azt kell agyonverni, — ordította ő is — a birót, az adott el bennünket. Gádmány András is ráfizetett, visszavette a pénzét, odaadta a já- gernak a száz forintot, akkor sült ki, a gazember a mocsárerdőt adta el neki. .A falu erdejét. A saját erdejét, mert ami a falué, abba része van neki is, mint birtokos gazdának. Most ordíthat a pénze után. A felesége, már ki is kergette a házból, mert a ház az asszonyé, ü csak beházasodott. Szegény András fődönfutó lett. Se födje se pénze se erdeje.

Avar Jani nagy megdöbbenéssel hallotta. Mintha őt magát rövidítették volna meg. Belesápadt ebbe a gazságba. Az a német jáger igy megrabolta a komáját. Düh és fájdalom öntötte el s képes lett volna agyonverni a németet, hogy igy elbánt velük.

Most. már benne érezte magát a falu nagy indulatában. Immár őt magát is érintette a szerencsétlenség.

— És még a biró, a mi falunk birája esküszik rá a falu ellen, hogy az uraságé az egész mocsárerdő.

— Hun a jáger? — kérdezte Avar.

— Annak ugyan ütheted bottal a nyomát. A már túl van a határon. Ahogy a száz forintot megkapta, rögtön befogatott urasági szekérbe és elment. Gádmány András ittmaradt, mint a szedett szőlő.-— Oooo, — hörgött fel Avar János — valahol egy gazember van a világon. ..

'■— És még ellenünk van a biró, — ordított Kankos — meg .még ez a vén barom is azt va- kogja, hogy itt minden az uraságé.

— Én nem mondom, hogy ma is az övé, — szólt fakón Hanyor — én csak azt mondom, hogy amikor én még gyerek vótam. ..

— Haggya el a gyerekségit, vén mocsok — emelte öklét az öregemberre Kankos. — Mit bánjuk mink, mi vót a kend gyerekségébe. Magának mán lábába száradt az esze. Mer ha egy csepp véna, nem beszélne 'ilyeneket, hanem azt mondaná, arait az egész falu. .Azt akarja, hogy elrabolják a fődiinket? Az uraságnak jár kedvibe? Mit akar tülle? Megfizették kendet is, mint a birót?... Vigyázzon, mert nem fog szépen meghalni. Nem fog az ágyába megdögleni, hanem itt a piacon, mint a disznó. Itt tiporjuk össze a csizmáinkkal, a sarkam alatt adja ki a lelkit.

Öreg Hanyor megszeppenve hallgatott s csak tátogott.

— Ti tudjátok, — mondta — nem is állok én többet ideki az utcán, mék be a házba, lefekszek a kucikba.

—Maga mint öregember jót is tehe, meg rosszat is — szólt rá Avar Jani, aki nem birt felocsúdni a Gádmány András szerencsétlenségén. — Magának nem az a dolga, hogy az urak igazát szolgálja, hanem az, hogy esküdjön meg rá a templomban, hogy az a legelő, meg erdő, meg mocsár, mindig a falu népéé volt.

— Arra nem esküdhetek, amit nem tudok — hátrált ijedten az öregember.

— De a teremtésit magának, — s Kankos István mellenragadta az öreget s megrázta — azt fogja mondani, amit kell. Nyissa ki a száját és ugasson, mig szusz van benne. Érti-e? Sohase volt urasági főd a mocsár! falufőd vót! érti kend ?

.. .Az istensigit, ennyit csak megtehet a faluér.

Az öreg Hanyoron az ócska ködmön elvásott, kettérepedt s úgy fordult ki belőle, mint sertés a szalonnájából. És csak nézte a támadót, aztán nézte a repedést a bunkóján és megsápadva hátrált.

— Mondja kend, vagy nem mondja kend? — öklözte Kankos az öreget s rúgta és dobálta, hogy forduljon, menjen visszafelé, a községházára esküdni.

Avar Jani megszédült. Megérezte, hogy ezeknek csak szót kell adni a szájukba, dolgoznak osztón. Már ő tisztán megértette a helyzetet s el volt szánva rá, hogy csak a falunak kell igazságot adni, mert a falu nagyon sok emberből áll, az uraság meg csak egy öreg báróné. Mi szüksége van egy öregasszonynak arra, hogy mikor oly teméntelen sok földje s erdeje van, még a falunak ezt a kis darab földjét is elvegye.

De meg az is eszébe jutott, hogy hiszen a legelőnek a java már fel is van osztva. Nadrágszij- forma keskeny darabokra van az már szabdosva ß kis családok termelnek rajta. Hasznavehetet*YFjóricz 2ói(jmonJ:

A BETYÁR

lennek is hijják az alsó részét, mert hajdan még vízállás volt, de most az a legjobb káposztatermő hely. Dinnyét és zöldséget termelnek ott. Senkinek sincs nagy darabja, csak olyan félvékás darabkák, de mégis kincset ér, sokszor többet terem egy-egy ilyen föld, mint a sivó határban egy hold vagy kettő.

Már fel volt gyulladva. Itt van a nagy alkalom, hogy a falu javára valamit meg lehet szerezni. Ha eddig nem volt az övék, most az lesz.

Az emberek megfordultak s az öreg Hanyort úgy kisérték vissza a községháza elé, mint a csendőrök.

— Itt van a vén Hanyor, — kiabált Kankos — kérdezzétek meg, hogy ez a föld mindig a falué vót.

Nagy mozgolódás lett. Az álldogáló és türelmetlenül vitatkozó nép feléjük fordult s az öreg Hanyor egész testében reszketve átkozta magát, hogy minek kellett neki kijönni a házából, ahol csendben és békességben élt s ahonnan nem is akarták az unokák kibocsátani a piacra.

— Mér nem beszél, öregapó? — kiáltott rá az öreg Hány orra Rendek Berti. — Keiíd tudja. Kend a Vinczeknél is öregebb.

Egy kis öregembert húztak elő a tömegből, Vincz Pétert, a Tarka Vinczet, akinek olyan volt az arca, mint a hörcsögé.

— Mit beszéljek? Péter is csak úgy tudja, mint én. Csak két esztendővel vagyok nála öregebb. Ő is vót mán tizennyolc esztendős vagy húsz, mikor az urak fődjét feladták a falubelieknek.

— Mán megint az uraknak javalja? — ordította Kankos.

— Hát akkor az uraké vót.

— Nem vót, vén bűnös. Sohase vót. Mindig a mienk vót. Az apáinké vót.

— Mi vót az apátoké? Amit az urak hattak.-— Agyon kell ezt verni, hiszen ez felad bennünket. A kend gyerekeinek má semmi se kell? Mindent'vissza akar adni az uraknak?

Az öreg Hanyor nagy lapisnyák ember volt, vastag lógó bajusza csak lógott és apró szürke szeme rettegve pislogott.

— Micsinájjak, az isten belétek — vakkantot- ta el magát, — Ha agyonvertek, akkor se mondhatok mást, csak ami vót. Itt ebbe a faluba minden az uraké vót, a szegény jobbágyoknak semmije se vót, csak ha földet kapott.valaki az úrtól, vagy egy telket, vagy félteiket, vagy egy fertályt. Ki-ki micsodásat. Az ojan világ vót. Tugy- gva aztat Juhász biró is.

Egyszerre mindenki elkezdett ordítani fékevesztetten, magából kikelve:

— Ez is a Juhász biró kompánistája. Agyon kell verni, aki Juhász bíróval tart. Eladták a falut: eladták a népet!...

Most Avar Jani éles, parancsoló hangja hasított:

— Szedjétek össze az öregeket. Hordjátok haza a szállásukra, tegyétek lakat alá őket. Itt csak a maibelieknek van helye. Az öregek csak elrontják a falu dolgát.

Mintha megjelent volna a vezér, abban a percben mozgás támadt s néhány öregembert kivonszoltak a tömegből és hurcolták őket a lakásuk felé.

Avar Jani egy pillanat alatt az élre került. Észre sem vette, már egy ferslóg tetején állott és beszélni kezdett:

— Az erdő a falué. A legelő a falué. Az osztott fődek, mind a falué.

— Úgy van — ordította a tömeg.

— Apáink megszerezték vérük hullásával. Ott szakadt a vérük a forradalomba a harcmezőn, azóta meg ott hullott a barázdákban.----Úgy van, úgy van!

— A főd nem egy emberé, a főd az istené. Az Úristen a fődeket azoknak adta, akik abban ölik magukat. A főd a. fődmiveseké.

Hallatlan ujjongás és tombolás tört ki.

— Éljen — kiáltották az emberek.

— Ötven esztendeig senki se merte megbolygatni az embereket a mocsárerdőben. Csak ti vagytok olyan puják, hogy haggyátok?

— Nem haggyuk!

— Ha nem haggyátok, nem is veszik el. Össze kell tartani. A falu úgy védelmezze a magáét, mint egy test. Akkor senki se fog merni hozzányúlni.

— Itt vannak a csendőrök! — kiáltotta valaki.

— Hiába vannak itt! A csendőröknek sem szabad a falut bántani, ha igazságos dolgot csinál.

Két csendőr, az őrmester és a Jani leendő sógora ott állottak a községháza előtt, de nem ezen volt most a felzúdulás, hanem azon, hogy nyolc lovascsendőr jött kettős sorokban az utca végéről. Az égen már nem voltak nehéz esőfelhők, rongy- gyá szakadozott felhők közül éles őszi napsütés ragyogott le és a csendőrök fényes kakastolla villogott a napsugárban. A lovak szépen voltak kikefélve, a legények hetykén ültek a nyeregben, a nép elhallgatott és utat adott nekik. A csendőrök minden szó nélkül felsorakoztak a faluháza előtt.

Mindenki megnémulva nézte a puskás vitézeket s a dühöt elfojtották. Sokan oszolni kezdtek, mielőtt a csendőrök kiadták volna a parancsot. Avar Jani még mindig ott állott a ládán, kiemelkedve a tömegből. Most harsányan elkiáltotta magát:

— Mindenki maradjon itt. Senki se menjen el.

Egy pillanatig még ottmaradt a helyén, akkor

többen megrántották és leszállították a magasból. Ezzel eltűnt a tömegben.

Egy csendőrőrmester a lovát előretáncoltatta s ezzel hátraszoritotta a tömeget: — Oszolni! — kiáltotta.

De a tömeg nem mozdult. Szorosan összezsúfolódva állottak, mintha kerítésbe lettek volna szőri tva.

Az őrmester szorgosan nézte őket, akkor odaintette a fiatal csendőrt, Dambó Lukácsot:

— Ki vót, aki ott ugatott?

Dambó Lukács nagyon jól tudta, de megijedt a leendő sógoráért s körülnézett, mintha most keresné meg, melyik is volt az?

Az őrmester nem firtatta, mert távolról kocsi közeledett, arra figyelt. A főszolgabíró érkezett. Kocsijába két pompás fekete ló volt fogva és a nép utat engedett neki, hogy felhajthasson a községháza kapujáig. Mire a kocsi odaért, a kapu már nyitva is volt s nyugodtan behajtott. Egyetlen hang sem hallatszott. Az emberek meg voltak döbbenve, várták mi lesz. A főbíró kemény fekete kis ember volt, Cavalottinak hívták s olasz őseinek temperamentuma égett benne. Különösen az izgatta a tömeget, hogy a főbíróval szemben ott ült a tegnap elűzött telekkönyvvezető és oldalán egy csendőrfőhadnagy. ..

Mikor a kocsiból kiszállott, azonnal megfordult és a tornác utcai ajtajához sietett anélkül, hogy valakinek szólott volna. Kinyitotta az ajtót, megállóit a három lépcső felett s hangosan kiáltotta:

— A falu végén egy fekete zászlót találtam kitűzve az ut közepén. Mit jelent ez?

Mély csönd volt. A nép meghunyászkodott. Senki sem merte kezdeni. Avar Jani semmit sem tudott a zászlóról, mely a falu másik végén lehetett, de megalázta a nép gyáva hallgatása s anélkül, hogy odanézett volna, éles hangján azt mondotta :

— Hívatlan vendégnek szólt biztosan.

A tömegben nem lehetett látni, ki szólalt meg, de a hangját tisztán lehetett hallani s a főbíró megértette.

— Majd meglátjuk kinek szólt, — kiáltotta —• ha igy fogadják a hivatalos vendéget... Fekete zászló akasztófát jelent.

Megfordult, bevágta az ajtót s bement. Mivel csönd volt, nem akart tovább provokálni. Bement a jegyzői irodába s jelentést kért a történtekről.

De az emberek a piacon egyszerre megzördültek.

— Akasztófa?! — kiabáltak — akasztófa?... Majd meglátjuk, kit fognak arra felhúzni.

— A birót! — harsogták számosán. — Akasztófára a bíróval!

Juhász biró nem hallotta bent az irodában. Sárgahaju öregember volt, már oly régen biró, hogy nem is tudja senki, mióta. Gőgös nyakú nagy ember volt, olyan peckesen jár, mintha a biróbotot végignyelte volna, de nagyon tudott az urakkal parolázni. Most komoran ült az asztal mögött. Érezte, hogy a nép dühe ellene van; már ő régen nem törődött a néppel. Most azt sejtette, hogy leszámolás készül vele a faluban. Nem félt, ahhoz már nagyon hozzászokott, hogy tekintélye előtt mindenki meghajol, vad indulatok fültek benne. A szolgabiróra alig nézett, magába merült s. marokra fogta a sima, fényesre csiszolódott botját, mely negyven éven át kisérte jóban,rosszban. A nehéz somfabotot, melyet trágyában két évig áztatott valamikor, feketepirosan emelkedett az arca előtt. Mint egy öreg kuruc meredt maga elé, bozontos szemöldöke alatt és némán hallgatta a sok beszédet.

■' * (Folytatjuk)