Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-13 / 2. szám
rgfii ‘<~;i XjBnuBf AMERIKAI MAGYAR SZÓ t ■S' . .... .4»-•*Yllóricz 2ói(j monel: A BETYÁR i!!ll!!lllllllllltlll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllll!llllllll (8) Ellenben a család úgy nekilátott az evésnek, mint akik valóban napok óta nem ettek. Mind falt, tömte magába, a gyerekeknek még a füle is csupa zsir lett. Mezítláb s kis ingben ültek az apjuk térdén és zabáltak. Jó ideig csönd volt, csak a csámcsogást lehetett hallani. Az ember nézte az evőket. — Hát még a rántottcsirkét, hogy tudnátok enni, — mondta. — Az a jó. . . Ha szép pirosra van sütve, mint a rózsa... He? Az öregember rábámult nedves kék szemeivel. Ugv nézett a fiára, mint egy bolond. Még az evés is megállóit. Kifordult a szájából a falat. Nem szólt, csak nézett a fiára s mintha valahol a lelke mélyén valamin gondolkozna. — Egészséges vagy, fiam ? — kérdezte az anyja és a szemébe könny szökött. — Megvagyok, édesanyám, még megvagyok egy darabba. ' — Jaj, ebbe a rossz időbe. Jaj, de rossz idő is van.— Haggyatok annak a szegény Juliskának is, megyek má érte. — Majd én elmegyek, — mondta az öreg — csak csizmát húzok. Rögtön hozzá is fogott felhúzni egy irtóztató rossz csizmát, ami tele volt tömve szalmával, hogy a repedéseket eldugaszolja. Az ember csak nézte a családját. Ez az ő családja. Ezek az övéi. Ezekhez sietett ő haza. Itt akar ő tovább élni, csendben és csendesen. Hogy még a kutyák se szagolják meg. Ez az a kis családi fészek, ami jobb, mint az egész világ minden gazdagsága... Sóhajtott és Bábira nézett, aki csak ül a maga szalmáján és lassan majszolja a húst, cibálja a fogaival és vigyorog hülyén. — Mit csináltak evvel a jánnyal? Az anyja .elkezdte mondani s csak beszélt, beszélt, s ő alig értett meg belőle valamit, hogy sokan voltak itthon, Bábit kiadták egy jó gazdához tanyára, Kosához, akinek a Feketezugba van a tanyája. A meg a lelketlen egy disznóólba há- latta, amellett ott vót a tyuktetüs tyúkól, a szegényt meglepte a tetü, elszijta a vérét, enni nem adtak neki, csak verték, aztán mikor nagybeteg lett, rá se néztek. Isten tudja mi lett vele, senki nem is látta, micsoda betegséget kapott, úgy hozták meg a szomszéd tanyából a hirt, hogy mi lett a szegény gyerekkel. Kovács István szekérrel vöt a Feketezugon, bornyut vett Kosától, azzal ő ment a legkisebb jányért, hogy hozza haza, de mán akkor semmi élet se vót benne... Hosszú történet volt, nem akart vége lenni, az ember csak hallgatta, hallgatta és a vére forrt s ölni tudott volna. De mit tehet. Szólani nem szabad... — Minek szegény valaki, — morogta — le kell nyelni... A gazdagoknak minden szabad. Elölheti az ember gyerekit, de egy csirkét se ad. .. Zsófinak sincs télirevalója biztosan. — Nem adott a lelkem semmit, még egy marék lisztet se. Még őneki állott feljebb, hogy aszongya, minek adtunk egy beteg elmebajost a nyakára, hogy megbüntettet bennünket amér nem gondoskodtunk rulla Az öregember közben egy szót sem szólt. Most készen volt az öltözködéssel, feltette a rettentően kopott báránybőrsüveget, aminek már majdcsak semmi szőre sem volt, azt lehúzta a szeméig s szó nélkül elment. — Hova megy? — szólt utána a fia. — Juliskáért, fiam, — mondta az anyja. Az öreg kiment, szó nélkül, oly busán és megrokkanva, mintha valami nagy elhatározás lenne benne. Az ember sokáig nézett az apja után. Akkor az öregasszony újra hozzáfogott elölről kezdeni a Bábi történetét, hogy mit Ígért fizetésül Kosa gazda, de nem adott meg abból semmit. .. Beszéd közben újra csak hozzásuttyant a fia tarisznyájához s elkezdte boncirálni. Az ember csak későn vette észre, mikor már a keze beszéd alatt benne járt. — Mit akar avval? — kiáltott rá. De az öregasszony nem vette ki a kezét. — Valami pecsétes üveg van benne, — mondta. Az ember elrántotta a tarisznyát. Magánkivül ordított rá: Ehhez ne merjen nyúlni... Érti?... Az Istennek hozzá ne merjen ehhez nyúlni... Az öregasszony ezt megértette s száját nyitva felejtette, agy húzta el a kezét. — Jó van, fiam, Jani fiam... dehogy nyúlok... De az ember látta, hogy az anyja még nagyobb kíváncsisággal bámul a tarisznyára. — Ezt többet ne mondassa magának. _— Értem, — mondta az asszony, — valami literes üveg van benne? Az ember egész kétségbeesve nézett az anyjára. Akkor körül a kis szobában. Milyen üres. Semmi sincsen. Egy szög. volt a falban, azon az óra lógott valaha. — Hol van az óra? — Nincs. , A kisfia lármásan kiáltotta: — Mán nincs óra. Botba van. Az Öregasszony rákiabált: — Mit tudod te, hallgass... A bábának adtam, hogy segítsen Zsófinkon, csinálja el, de csak azt mondta, má nem segít semmi, csak ha megtapossa az ura. Csendesen mondta, elárulta: — De Mihály nem akarta. Az ember érzéketlenül nézett, akkor fogta a* tarisznyát, kirakott belőle minden fölöslegest, igy uj ing volt benne, meg apróságok, ami az evéshez kell. Az öregasszony az inget rögtön a lóca fiókba, ő pedig felakasztotta a tarisznyát arra a szegre, ahol az óra volt valaha. Mikor visszaült a helyére, mégegyszer felnézett a tarisznyára, elég magasan van-e, hogy a gyerekek el ne érjék? A tarisznya még aí apjáé volt, rongyos régi szeredás. Éppen ki akarta adni a parancsot, hogy senki hozzá ne merjen nyúlni, akkor csak nyílt az ajtó s belépett rajta egy csendőr. Odanézett, lehunyta a szemét s az arca merev lett és mozdulatlanul várt. 4. A csendőrnek a fején volt a csendőrkalap a kakastoll bokrétával. Az álla alatt szijjal átkötve. A vállán ott volt á szuronyos fegyver, az oldalán derékszíj s a szuronytok. Jó csizmája volt s keményen és szigorúan állott s nézett. Az öregasszony háttal volt neki s előbb nem látta. Inkább a fia arcáról vette észre, hogy valami történt. A csendőr szigorúan nézett az emberre. Fekete szeme élesen vizsgálódott s csenclőrösen mereven tartotta a nyakát. De a gyerekek elkezdtek sivalkodni: — Pista bácsi, Pista bácsi! Az ember csodálkozva nézett a gyerekeiré. Most az anyja kiáltott fel boldogan: — Isten hozta csendőr ur. Hazajött a fiam. Lássa-e. A csendőr kicsit elmosolyodott s beljebb lépett és behúzta maga után az ajtót. Szalutált, de azért még mindig szigorú volt. — Avar Jani? — kérdezte. Az ember felállott: — Avar János vagyok. A csendőr barátságosan kinyújtotta a kezét: — Dambó Lukács. • Kezet fogtak. Akkor a csendőr laknyaritotta a fegyvert a válláról: — Világosságot láttam, hát bejöttem... Juliska hol van? — Mingyán jön, — nyájaskodott az öregasz- szony. — Átment Daráékhoz, fonni. De mán érte ment az öreg. Tessék lekalapolni, — s már tö- rülgette a széket. A csendőr nem is habozott, leült, két lába közé állította a szuronyos fegyvert, de a kalapot nem oldotta meg. — Átkozott sár van ebbe a kutya faluba, — mondta. — őrjáratot kell tartani, csak egy percre jöttem be, mig az őrmester ur be nem szól. . . Maga jött végig a falun? — Most jöttem. A csendőr hallgatott. Az ember is hallgatott. Csak a gyerekek nyüzsögtek és nem féltek a csendőrtől, a puskáját nézték, meg a kakastollát. Úgy ácsorogtak körülötte, mint a kis bocik. Vagy inkább a kis kutyák, mikor farkat csóválva lesik az ember mozdulatait. — Honnan gytin? — Most Nyíregyházáról gyövök, de tulajdonképpen Pestrül, mer elfogyott a munka, hát Schultz ur azt mondta, hogy ha hazajövök, elébb menjek a sógorához Nyíregyházára Wágner úrhoz, az most épit a luteránusoknak egy nagy házat, ott még talán kaphatok munkát. De Wagner ur azt mondta, hogy mán leállítja az építőt, ha 'Újra megkezdi, írni fog. így osztán a mask vonattal hazagyüttem. A csendőr bólintott. — Nehéz a csendőrélet, — mondta. — Táviratot kapott máma az őrs, hogy mindenkit, aki a faluba érkezik, igazoltatni kell. . . Az ember vállat vont. Tessék. — Bükk, — hökkentett rá a csendőr a kisfiúra aki nagyot kacagott erre. A csendőr megbizse- rélte a gyerek nyakát s azt mondta neki: — Ne legyél csendőr, öcskös. .. Mert taposhatod a sarat . .. — Mán az igaz, — mondta az ember — mig végigjöttem a falun, majd belefultam a sárba... Én azelőtt nem is vettem észre, micsoda sár van itt nálunk... Kivált ősszel... Mikor husvétkor elmenteni, még nem is vót ily borzasztó sár... Addig alig vótam kint a faluból... De hogy a feleségem meghalt, nem vót maradásom... Tudja, csendőr ur, itt a faluba nem érdemes szegény ember lenni... Most is kiszólt a kerítésen Lakatos Imre, ott a templomon túl... együtt iskoláztunk... mindig jó vótunk egymással... az is azt mondja, minek jöttem haza... itt semmi munka... még ő is éppen utánam akart jönni' Pestre... de hát nem biztatom, télén ott sincs munka... Meg nehéz is igy... az ember csak átkoplalja az életit, osztán hiába küldi haza a keresetit... most is hogy megjöttem, nem vót itthon még csak egy kis kenyér se... Csöndesen beszélt, szomorúan. Lehajtott fővel. — Még én adtam enni ezeknek, egy kis panzert, ami a zsebembe vót. .. meg egy kis kenyeret. .. Pedig ma egy hete is tiz forintot küldtem haza... De hát sokan vannak, elhiszem, hogy sok kell... — Hát itthon is nehéz,----mondta a csendőr — meg másutt is nehéz... Mi van a zsákba ? A zsák ott volt letéve az ember lába mellett. Most az ember ránézett a zsákra. Soká nézte, lassan szólalt meg: — Mi vóna benne ?. . . A ruhám. .. Tétova kézzel lenyúlt a zsákért, felemelte, kibontotta a madzagot, amivel be volt kötve és kiöntötte, ami benne volt, a földre. Egy öltözet jó uj ruha esett ki belőle, meg szennyes fehérnemű, meg zacskóba kötve valami élelmiszer, meg kőmüvesszerszám, kanál, kar lapács, collstok, simitólapocska vagy három és a végén egy egész kenyér, szép uj kendőbe belecsavarva. A csendőr nézegette a holmit, nem nyúlt semmihez, de nagyon megnézett mindent. — Uj ruha, — mondta — mibe kerül egy ilyen ruha Pesten? — Nem uj... Tizenkét forintért vettem az egészet a handlétól. . . Mer arra gondolok, hogy én mán többet nem megyek Pestre... Most is mi történt, mig ott voltam evvel a szegény Bá- bival... Az embernek mégis csak a gyerekeire kell gondolni. Ezeket nem akarom Pestre vinni, mer ott csak elkanászkodnak. . . utcán nő a pesti gyerek... meg nem is tudom mit kezdjek velük... Az anyám már nem arra való, hogy ükét odavigyem... meg az apám... én meg aludni se tudok miattuk... Nem élet ez igy... Hónap fel akarok menni a jegyző urhev...' hogyha valamit munkát adna a községházán. . . Nem tudom most ki a kisbiró. . . Annak beálianék. .. Inkább itt szegénykedni, mint abba a nagyvárosba . .. — No rakja el mama, — szólt rá az öregasz- szonyra a csendőr. Akkor odafordult az emberhez: — Ne haragudjon meg rám, Jani bácsi... hogy igy firtatom, de a kötelesség, kötelesség... Szörnyű Jóska miatt van ez. . . Elhallgatott. Mindenei hallgatott. — Az átkozott kutya, — folytatta a csendőr harag nélkül. — Amiatt kell nekünk a sarat taposni. . . Az országban minden csendőrörsöt értesítettek, táviratilag, hogy minden utonjáró embert meg kell állítani és igazoltatni... — Miféle Szörnyű Jóska? — kérdezte az öregasszony. — Mán megint csinált valami stiklit, — szólt a csendőr. — Nem .fér a bőribe. .. Pedig hamar megcsípik. . . Nem úgy van má, mint a régi időbe. .. Most má telegrafiroznak, még a határon se tud kibújni, hacsak egér nem lesz. . . Az egész ország fel van abajgatva... Kétezer forintot tűztek ki a fejére... Mán kétezer forintért még az édesapja is kiadja a gazembert... — Kétezer forint! — mondta az öregasszony, kezeit összecsapva. 7 A csendőr nevetett. (Folytatjuk) ____________________________15.
