Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-04-21 / 16. szám
MUNKÁS ÉS TÁRSADALOM _1Q------------------------------------AMERIKAI MAGYAR SZÓ April 21, 1955 Segítsenek az olvasók Irta: Geréb József Rovatirók gyakori panasza, hogy nehezen találnak témát, vagy hamár találnak, akkor meg nincs idejük a megírásra s azért időközönként egy-egy “vendég” valakit kérnek fel rovataik'kitöltésére. Sajnos, nekem semmiféle ilyen pihent (vagy pihent-agyú) iró sem áll rendelkezésemre, akinek segítségét igénybe vehetném, de miután több olyan kérdésre bukkantam, amelyek bővebb kidolgozásra szorulnak, amire azonban nincs időm, igy az olvasóra bízom, hogy töltse ki a rovat üresen maradt részeit. Nehogy félreértés legyen, nem azt kérem, hogy az olvasó mindjárt tollat ragadjon és megírja a rovat hiányzó részeit, hanem csupán azt ajánlom hogy az alább felvetett, de válasz nélkül maradt kérdések felett gondolkozzon és adja meg önmagának azt a választ, amit leghelyesebbnek tart. \ ★ Nézzük csak elsőnek mindjárt azt a szörnyű nagy hü-hót, amit a Yalta Konferencia jegyzőkönyvének nyilvánosságra való hozatalával kapcsolatban ütöttek. Mire kellett ez a szörnyű nagy rikoltozás? Hiszen valójában mindaz, amit most közreadtak már régen közismert dolog volt. Mindenki tudta, hogy a nagyon TITOKBAN tartott yaltai konferencián megegyeztek abban, hogy a Szovjetunió támogatni fogja szövetségeseit Japán leverésében és ezért bizonyos ellenértéket ígértek neki. Mindenki tudta, hogy Amerika, Anglia és a szövetségesei éppenugy követelték az ázsiai második frontot, mint előzőleg követelte a Szovjetunió az európai nyugati frontot. Az amerikai lapok leginkább arra fektetik a fő- sulyt, hogy azt a konferenciát rendkívül nagy titokban készítették elő és tartották. De hiszen azt még a gyerek is tudja, hogy háborús időkben az államfők és a vezérkar találkozását RENDKÍVÜL NAGY TITOKBAN TARTJÁK, nehogy az ellenség rajtuk üssön és másvilágra küldje az egész konferenciát. A hajsza igazi oka Nyilvánvaló, hogy ezen mesterségesen szitott nagy hü-hó igazi oka nem a Szovjetuniónak adott engedmények, hanem inkább az, hogy miként TUDNÁK MÉG JOBBAN BEMOCSKOLNI FRANKLIN D. ROOSEVELT EMLÉKÉT, amin a nagy elnök halála óta olyan nagy buzgalommal és olyan nagy kitartással dolgozik az amerikai tőkés sajtó. Az igazi kérdés tehát valójában az, hogy mivel sértette meg Roosevelt az amerikai iparbárókat, bankárokat, nagykereskedőket, — általában véve az amerikai gazdag embereket, — akiknek kezében van a sajtó, hogy még most, tiz évvel a halála után is szeretnék kiásni a sírjából, hogy végigtapossanak rajta? Vannak, akik szerint az amerikai munkáltató osztály haragját hívta ki maga ellen. Aligha, hiszen már akkor nyilvánvaló volt, hogy a munkáltató osztály meg fogja semmisíteni azon törvényeket, mihelyt alkalma nyílik, mert az amerikai munkásság nem részesült osztálytudatos nevelésben s igy a szervezett erejét képtelen teljes mértékben és teljes hatásosan felhasználni. Osztályárulás Én tehát azt tartom, hogy Roosevelt akkor lépett legerősebben az amerikai gazdagok lábára, amikor azt ajánlotta, hogy a háború alatt senkinek se legyen 25 ezer dollárnál magasabb évi jövedelme. Amikor látta, hogy ajánlata milyen ellenszenvet váltott ki még a saját adminisztrációjának tagjaiból is, a 25 ezer dollárt 75 ezerre emelte, de még igy sem kellett és mégcsak a törvényjavaslat formájához sem jutott el. De azért az amerikai gazdagoknak még ma is ludbőrös lesz a hátuk, ha arra gondolnak, hogy valaki korlátozni akarta a profitjukat, a kizsákmányolást. És méghozzá olyan valaki, aki máskülönben közéjük tartozott. Hiszen ez nyilvánvaló árulás! Méghozzá osztály árulás, a gazdagok osztálya elleni árulás. Márpedig az osztályárulást igen nagy bűnnek tartják, még a hazaárulásnál is nagyobbnak. Lám, még akkor is nagy bűnnek tartják, ha a nagytöbbség érdekét akarja szolgálni, hát még akkor milyen nagy bűn, ha egy kisebbség kedvéért. Melyik nagyobb? fis ha már a Yaltával kapcsolatos hü-hóról van szó, felvethetjük azt a kérdést is, hogy “melyik nagyobb, melyik dicsőbb?” A republikánus párt azon vezére-e, aki azt találta mondani, hogy az olyan okmányok, mint a yaltai jegyzőkönyv közzétételénél “ügyelni kell arra, hogy egyes emberek jóhirnevén csorbát ne üssünk”, vagy az a másik vezér, aki ezért nagyon vehemensen támadta az elnököt? Joe McCarthy, a nagyszájú hírhedt szenátor durva szavaival legalább elismeri, hogy ha rajta áll, akkor inkább száz ártatlan ember szenvedjen, mint csak egy bűnös is szabaduljon. Ezzel szemben Eisenhower úgy tesz, mintha az ő elve az lenne, hogy inkább száz bűnös szabaduljon, mint akár csak egy ártatlan ember is szenvedjen. De csak látszatra néz ki igy a dolog. Mert lám, — mint szenátor Lehman kimutatta, — Roosevelt éppen a MacArthur, Eisenhower és más hadvezérek és generálisok tanácsára sürgette az oroszokat, hogy jöjjenek segíteni Japán leverésében. Eisenhower azonban, jó keresztény, ezt igen sokszor kihangsúlyozza. És mint jó keresztény hajlandó megbocsájtani az elhalt Roosevelt elnöknek azt a tévedést, amit ő és generális társai követtek el, — ha volt egyáltalán ilyen tévedés. Ezért merült fel az a kérdés, hogy melyik dicsőbb, melyik nagyobb ? De már erre megint csak az olvasó feleljen! A fogorvos titka Joe McCarthyról meg az jut eszünkbe, hogy vájjon micsoda szörnyű nagy titkot féltettek attól a dr. Irving Peress nevű fogorvostól, akit a múlt évben Joe annyira meghurcolt s mint a lapok írják, most megint felszínre hozta ezt az ügyet. Mint ismeretes, ez a dr. Peress kapitányi rangban mint fogorvos szolgált a hadseregben s amikor a rezerva állományba helyezték, a szokásnak megfelelőleg előléptették őrnagyi rangra. Ekkor Peresst valaki feljelentette, hogy valamikor tagja volt a kommunista pártnak, amiért a Mc- Carthy-bizottság elé idézték, ahol a fogorvos alkotmányos jogaira hivatkozva megtagadta a választ. Egyéb se kellett Joe McCarthynak. Óriási bot. ránnyá fújta fel ezt a dolgot, csúnyán leszidta Zwicker generálist, sőt magát Army Secretary Stevenst is, hogy egy ilyen fene nagy biztonsági kockázatot meghagytak fogorvosnak. És az összes lapok kontráztak Joe McCarthy hadonászásához, úgy tüntették fel, mintha az a dr. Peress valami nagyon de nagyon nagy titkot árulhatott volna el. De kérdem én, hát MIFÉLE SZÖRNYŰ NAGY KATONAI TITKOT TUDHAT MEG EGY FOGORVOS? Én bizony, akárhogyan gondolkozom is ezen kérdés felett, nem tudok rá választ adni. Az egyetlen, amire gondolhatok az, hogy talán ez a dr. Peress meglátta, hogy valamelyik főgenerálisnak podvas foga van? Vagy rosszillatu a le- hellete? És ez lehet az a szörnyű nagy titok, amit esetleg elárulhat az oroszoknak? Hiszen tudvalevő, hogy az oroszok éppen ilyesmire kiváncsiak! És miután én nem tudok más választ, hát az olvasó “fundálja” ki, hogy micsoda nagy titkot szerezhet és árulhat el a fogorvos ? , > Az öreg néni válasza . Nehogy panaszkodjon az olvasó, hogy annyi kérdéssel terhelem, ime én magam is rájöttem egy ilyen fontos “nagyon nagy” titokra és megosztom azt az olvasókkal. Pár héttel ezelőtt megírtuk, hogy a szövetségi állam tulajdonát képező Smithsonian Institute nevű washingtoni világhírű múzeumból mint “biztonsági kockázatot” elbocsájtottak egy munkást, aki az ősállatok csontvázainak összerakásán dolgozott. Itt is felmerül az a kérdés, hogy vájjon az a munkás micsoda féltő titkokat tudhatott meg azon ősállatokról, amit elárulhatott volna az oroszoknak ? Nem hagyott nyugodni ez a dolog, sokat gondolkoztam rajta s egyszer csak rájöttem. Eszembejutott ugyanis, hogy amikor én abban a múzeumban jártam, hát ott járt egy öreg nénike is, aki nagy kegyelettel, valóságos áhítattal vizsgálta az óriási csontvázakat. Végre nem tudta megállni szó nélkül, elolvasta a táblácska feliratát és kérdezte a múzeumi őrtől: — Ennek a szörnyű állatnak igazán Brontosa- rus a neve? — Úgy van, — hagyta helyben az őr. — És igaz az, hogy ez az állat 100 millió esztendővel ezelőtt élt? — Úgy van, — bizonyította az őr. — De akkor még nem éltek emberek ugy-e? — folytatta tovább a nénike. — Nem, nem, — mondotta az őr, majd jóaka- ratulag hozzátette, — az emberek csak sok, nagyon sok millió évvel ezen állatok kiveszése után jelentek meg a földön. — De kérem, — szólt a nénike kétségbeesetten, — hát akkor HONNAN TUDJÁK, HOGY MI VOLT A NEVÜK? Nos, a Smithsonian Instituteből biztonsági okokból kifolyólag kidobott munkás biztosan ezt a nagyon-nagy titkot akarta elárulni. Végre egy biztonsági kérdést sikerült megoldani! Ezen tehát ne törje fejét az olvasó. Csákváry ur krokodilkönnyei A Pittsburghban megjelenő “Magyarság” c. hetilap április 8-iki számában egy Csákváry Zoltán nevű úriember hosszú cikkben foglalkozik Deák Zoltán márciusi beszédével, amely lapunk március 21-iki számában jelent meg. Csákváry ur nem csinál titkot abból, hogy “DP”-s, ami felől még lehet becsületes ember, de sejtteti azt is, hogy Szálasi katonája volt, ami már kétessé teszi. Ha Csákváry ur olyan ügyesen forgatta a fegyvert, mint amilyen ügyesen kiforgat egy cikket igazi értelméből, akkor bizonyára rászolgált Szálasi legmagasabb kitüntetésére. Szavak, mondatok kiszakitása egy cikkből és eredeti értelmükkel ellenkező sorrendben való feltálalása a csatornaujságirók régi, közismert módszere, amelyben Göbbelsék és Streicherék nagymesterek voltak. Tanítványok, úgy látszik ma is akadnak. Csákváry ur “kipellengérezi” a cikket, cime és tartalma miatt. Hogyan lehet az “ezeréves magyar álom megvalósulásáról” Írni, beszélni, amikor odahaza ma olyan helyzet van, hogy ő aknamezőn is átcsúszott volna csakhogy idejöhessen. Ebbéli szándékát dicsérni tudnánk, ha akkor jutott volna eszébe, amikor Szálasi katonája volt. De akkor, ugylátszik, mással volt elfoglalva. Esetleg a dunaparti tarkónlövésekkel vagy munkaszolgálatosok kínzásával. Csákváry ur talán maga sem tudja milyen önvallomást tett, amikor kijelentette, hogy inkább aknamezőn csúszna át, mintsem felelősséget vállaljon múltjáért. Becsületes, dolgozni kész magyaroknak nincs okuk Magyarországból menekülni. Csákváry ur megindultan kommentálja azt az állítólagos incidenst, hogy Bécsben egy menekült kislány .kezéből egy magyar rendőrnő kitépett egy banánt. Csákváry ur és hasonszőrű baj társai krokodil- könnyeinek akkor kellett volna hullania, amikor magyar gyermekek százezreinek nem volt meg a mindennapi tejük, kenyerük. Akkor kellett volna hullania, amikor gyermekek tízezreit vagoniroz- ták be és irányították az auschwitzi égetőkemencék felé. Amikor gyermekek tízezreit tépték el szüleiktől. A banánt valahogy már csak nélkülözni tudták volna úgy az éhező magyar gyermekek, mint a halálraítéltek. De kenyeret és a szülőt nem. És mindezekért Csákváry ur gazdái és felbujtói felelősek. Mi sajnáljuk azt a kislányt, akitől elvették a banánt (ha ugyan az egész hir nem koholmány elejétől végéig). De banán ide, banán oda, azt mondjuk, hogy verjen meg a magyarok istene minden álszenteskedő háborús uszitót, nyilast, wallstreeti bankárt vagy fafizeust, aki nem fér a bőrében, aki nem tanult a történelemből és az atomháború borzalmait segíti előidézni magyar gyermekek, a dolgos magyar nép és az egész emberiség feje fölött. HA NÉZÜNK egy férfit, aki előttünk megy, azt gondoljuk, hogy már ideje volna nyiratkoz- nia. Mikor közelebb érünk, látjuk, hogy egy nő, aki éppen most nyiratkozott.
