Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-04-07 / 14. szám
April 7, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 15 U8) — Nem kell én előlem szaladni, — szólt rájuk s mosolyogni próbált. Az asztalhoz ment és leült a székre. Hirtelen nagy éhség tört ki benne, a gyomra korgott, a belei csavarogtak. • — Mindent megettetek? — Nem én, Bábi, — árulkodott Janika. A tarisznya a szögről le volt véve, a lócán feküdt, laposan, nem volt abba semmi. — Gyere, mutasd a hasadat, kemény? Bábi kacagott: — Kemény. A kis Évi odasündörgött hozzá, mert megérezte a hangján, hogy csakugyan nem haragszik, nem bánt. Megfogta a gyereket, az ölébe ültette s megtapogatta a kis hasát. Olyan volt mint a dob. — Hajjaj, mingyán kipukkad. A kislány hangosan kacagott és az apjának nyakába csimpaszkodott s rátette a fejecskéjét annak a vállára. — Jaj, fiam, sáros leszel. Sáros az apátok. Megsimogatta a gyereket és sóhajtott. De kutyaélet. Milyen jó, hogy volt esze és magánál tartott valamennyi pénzt. Most mit csinálna evvel az élettel, ha csakugyan fillér se lenne a zsebében, meg a kalapba, a csizmába... Muszáj az embernek gondoskodni, hogy valamije legyen. Kétségbe kell esni, ha csupaszon kellene tovább élni: pénz nélkül. Mert akármilyen nehéz is lesz megmagyarázni, hogy honnan van a pénz a kezében, még mindig könnyebb, mintha csakugyan semmije se lenne... Lehet úgy élni?... Ha most vissza kellene zuhanni a nincstelenségbe, inkább agyonverni a kölykeit és felakasztani saját magát, mint abba az iszonyatos állapotba sülyedni. Minden gondolat nélkül, szórakozottan felemelte a láda fedelét _s belenézett. Csak akkor hökkent meg, mikor látta, hogy teljesen üres. A feleségének minden ruhája, fehérneműje, ami maradt, eltűnt. Düh tört ki benne. Ez mégis borzasztó. Hát ezek mindent megettek? Hát ő hiába küldte haza a rengeteg pénzt, annyit, amennyit a szülei soha életükben nem láttak, az mind kevés volt, még azt is elemésztették, ami ittmaradt. Ezekkel nem lehet élni. Ezekre nem lehet számítani. Mit csináltak volna, ha semmit sem küld ?. .. Akkor is megéltek volna, ha ő meghal . .. Koldultak volna s a gyerekeket is koldulni küldik: de megéltek volna. És azzal nem tudtak takarékoskodni, ami volt. Hiszen most hallja az anyjától, hogy a boltos nem ad többet hitelt. Hát már ma is megpróbálta az anyja vagy az apja, hogy hitelbe kérjenek és kitették magukat annak, hogy a boltos kidobta őket? A boltosnak igaza van, az ilyenféle népeknek, mint ők, zsellérházi szegény napszámosoknak még egy darab kenyeret sem adnak hitelbe, mert ezek húsz forint adósságot két esztendő alatt sem tudnak törleszteni. De ő titokban abban bízott, hogy még félre is tettek valamit. Hát hisz ezek nem képesek egyébre, csak hogy az utolsó falatig mindent megegyenek, amihez csak hozzájutnak. Ez valami olyan volt, hogy nem fért a fejébe, ő is meg bírta volna enni, nagyon könnyen el tudta volna költeni azt a kis napszámot, amit keresett: de ő annak nagyobb részét félretette, megspórolta, hogy hazaküldhesse. Körülnézett az üres házban. Még csuda, hogy az asztal, a két szék, meg a két ágy megvan. Hogy lehet, hogy ezt nem ették meg? Egyéb nincs a szobában. Még ágynemű is olyan kevés van. Biztos, hogy eladta az anyja még az ágyneműből is, amit csak nélkülözni lehetett. — Hun van nagyapátok? — Elment. Persze. Mit csináljon itthon. Akárhová megy, jobb dolga van, mintha itt ül. A gyerekekre rázárják az ajtót s azok itt nyomorognak, eszi őket a kosz. Eszik egymást. Mig ennivaló van, zabáinak, ha nincs, sírnak, vagy hancuroznak... Az éhséget folyton érezte, de nem az fájt. Az éhség, az semmi. Az ember három napig is meg tud lenni evés nélkül: az fájt, hogy nem bírta elképzelni, mihez kezdjen. Semmi segítség, csak ez az óriási teher. Apa, anya, Bábi és a három gyerek. Sajátmagán kívül Hat embernek kell enni adnia ezután. Hogy fogja ő ezt megcsinálni? Úristen, hisz ezek most pláne hozzászoktak a rendes havipénzhez, a bő koszthoz. És itt van még a mennyasszony húga. Nem is tudja, hogy az hol lakik? Biztosan itthon, akkor ez hetedik személy és ott a fiatal anya húga, az urával és most már az is három gyerekkel. Azoknak sincsen semmijük, annak az ura is csak napszámosember, akkor azt is neki kell eltartani... De miből? ötvenkrajcáros napszámból? Az egy hé11 járt ez 2iicjmond: A BETYÁR ten, még ha van is munka, három forint. Hogy fognak tizenketten megélni három forintból ?... Most már érti, mire kellett a sok pénz. Tiz forint is kevés, meg tizenöt, ennyi népnek. El kellett adni, amit csak lehetett... De még ha tudna is valami munkát szerezni, a sógorát talán beállíthatja, de az apja már öreg, nem szeret dolgozni. Mi lesz itt? Égi szerencse, hogy pénz van mégis a keze között, amihez óvatosan csak hezzá-hozzányulhat. Nem lehet pénz nélkül. Ez az egy bizonyos, hogy pénz nélkül nem lehet. A kis Évi elunta, hogy az apja nem szól hozzá, se nem játszik vele, lemászott az öléből s ő felszabadult. Felállott. Kiment a konyhába. Valami motozott benne, mit is mondott az anyja, hogy csináljon magának levest? Belenézett a kemencébe, nincsen-é benne valami. Nem volt semmi, csak a pernye. Még azt sem húzták ki belőle. Úgy van, ahogy reggel eltüzeltek benne valami szalmát vagy kórót. Micsoda könnyelműség. Még tüzelőről sem gondokoskodtak télire... Körülnézett az udvaron. Ennél sivárabb udvar már nem lehet. A falu kondásának is rendesebb udvara van, mint ez. Hogy rendbeszedte ő ezt már a feleségével. Kerítés volt, rőzsehalom volt, mikor elment. Néhány tyuk is volt, azok tojást adtak. Már azt is irta, hogy vegyenek malacot. Dehogy is vettek, inkább még a kerítést is eltüzelték. Olyan volt a ház, kitéve a szeleknek, mint valami mezei kunyhó. Csuda, hogy a gazda ki nem lódította őket belőle. Vájjon ledolgozták-e a robotot, mert a lakbért le kellett dolgozni. Kicsit állott a szélben s á'mélkodva a szülei életén, aztán lomhán megfordult s vissza bement a szobába. Utálatos ez a szag. Leült az ágy szélére s a dohos melegben le- rajta az álmosság. Felhajtotta a rendetlenül letakart ágyat. Még ágyat sem tudnak ezek vetni. Biztosan Bábi ágyazott meg. Mi ez? Nincs lepedő a szalmazsákon. A szeny- nves barna zsákhuzat látszik ki a rossz dunna alól. Ebből az ágyból vitte el az anyja a lepedőt Zsófinak... Biztos, a másik rongyos, ez volt a jobbik. .. Legyintett. Itt uj lelket kell teremteni. Lassan lehúzta a csizmáját; mennyi sár... A ruhát is ledobálta magáról, leszórt mindent, félkézzel feltúrta a dunnát s belefeküdt. Bánja is ő. Majd csak lesz valahogy. Elnyuj- tózkodott. Befelé fordult a falnak, a dunnát a fejére húzta és lehunyta a szemét. El kell aludni, mert irtózatosan fáradt. Megutálta az életet, annyira fáradt. Lehunyta a szemét és már aludt is. Két hete nem adhatta oda magát igy az álomnak. Ez is jó. Gyerekkora óta nem aludt ilyen alaposan. Megvolt azért nyugodva. A legnagyobb bajon túl van. A félelem megszűnt, pénze van... Alhat. 4 Mikor a szemét felnyitotta, kis ideig mosolygósán nézte a gyerekeket. Csak gyereknek lenni jó. Mint valami örökmozgó bogár, hogy tudják folytatni szakadatlan. Izegnek-mozognak, oly buzgóar. mintha kergetné őket valami. S milyen jókedvüek, ez az életben a legnagyobb öröm: gyereknek lenni, jóllakva és egészségesen. — Mi lesz belőletek? — mondta magában. — Mi legyen? Julis, ha megnő, anya lesz, uj gyerekeket fog szülni a nyomorult viskóban, hogy mindig legyen olcsó munkás az erdőbe. Janika? furcsa kölyök. Erőszakos, mint az ördög. Most is. Bábi elébe tartotta a lábát, ettől megvadult és mig áttépte magát, fekete-vörös lett a méregio! s az ordítástól. No, majd megtöri az idő. Könnyű most még ordítani, de aztán megtanul hallgatni az ember fia. Évi a földön kukoricacsutkával babrál, mint egy kis angyal. Terem a gyerek a porban, piszokban, mint a bolha. Nevetett. Csuda vidáman ébredt fel. Semmi fáradtság sem volt benne. Kin.vujtózkodott, megropogtatta a csontjait. Erősnek és egészségesnek érezte magát. Most újra el tudott volna indulni. Akármilyen is az otthon, igy nem aludta ki magát félesztendő óta. Innen el kell menni, az biztos. Itt nem lehet maradni. Ebben a faluban? Nem érdemes. Aki egyszer megkóstolta a várost, az többet nem tud megmaradni ebbe a sárba, szegénységbe, tehetetlenségbe. De mi a fenét csináljon? Az egész pereputtya t szedje a nyakába s vigye? Hát, a télen még nem lehet... Nem szabad. Okosnak kell lenni. Hála istennek, hogy a kopók rossz útra tévedtek, de a vadászkutya sokszor megteszi, hogy eltéveszti a nyomot: csakhogy sok a kutya. Valamelyik csak rátalál. Ha a vad meg van sebesülve, ritkán kerüli ki a sorsát... De ő nincs. Neki semmi baja. Egészséges, mint a makk és örül ennek a kis felszabadulásnak. Ez is jó, hogy egy időre mentesnek érzi magát. Ha valamit akar az életével, egy bizonyos: ilyen batyuval nem indulhat neki. Nem viheti, magával az apját, anyját, két húgát, meg a három gyerekét. Nem fogadhat szekeret, hogy felpakolja az egész retyerutyát. Hova a pokol fenekébe is menne velük. Egyedül kell elindulnia. Úri módon. Jó, hogy hazajött, látta. Ezek ittmaradnak. Majd küld nekik kis pénzeket. Hadd tengődjenek. Éhen ne vesszenek. Ezek már itt bele vannak szokva az éhezésbe, a nyomorúságba. Kár is volna nagyon felnyitni a szemüket. Sokba kerülne. De azért nem ez a legnagyobb. Akadály lenne. Az arca megkeményedett, csak bent érzett valami elmosolvodást. Neki még dolga van ebben az életben... Neki még látni kell egy szép asszonyt ebben a világban... Jól nézne ki, ha a pereputtyával együtt menne vizitbe Dea grófnőhöz. Hanyatt feküdt s a pókhálós mennyezetet nézte, a fagerendát, meg a vásott, fekete, szuvas padláskeszkákat, ahonnan lógott a pókháló. Valaki jött a szobába s a gyerekek egy kicsit elhallgattak. Akkor meghallotta az apja hangját: — Még alszik? — Alszik, alszik, alszik, — visították a gyerekei. — A fene a szemét. Tán meghalt. Odament az ágyhoz s megrázta a fia vállát: — Alszol? — Dehogy alszok. , Felnézett. — Mán fel is ébredhetsz! — Aludtam egy kicsit. Elfáradtam az erdőbe. — Kicsit? — kiáltott az apja. — Jó kicsit aludtál. Mint egy medve. Mán azt hittem, tavaszig fel se ébredsz? — Hát mennyit aludtam, hogy ennyire sokalja. —Mennyit aludtál? Tegnap reggel óta. Avar Jani ijedten felült. Csodálkozva nézett körül. Az ablakon besütött a délelőtti nap. Nagyon különös volt neki, hogy ő képes volt huszonnégy órát átaludni. — Mér nem kötöttek fel? — Minek... Aki aludni tud, hadd aludjék. Bár én tudnék, de én meg mán nem tudok. Hogy egy félórát alszok, már megint fel kell ébredni. Felült az ágyban. Ahogy körülnézett, meglátta, hogy a szalmazsák csak úgy van, mint mikor lefeküdt benne. Fájt az oldala, a deszka megnyomta. Mégis tudott aludni. —Jó lelkiismereted van, — mondta az apja. Mosolygott magában s hallgatott. — Egy egész napot átaludni. No, fiam, hát te is másnak születtél, nem szegényembernek, azt mondhatom. Grófnak. — Mér nem hagyott rám egy gi'ófságot? — Nekem se jutott... Ami rámmaradt, azt én mind rádhagyom: az egész szegénységet. Nem vesztettem én el abbul semmit. Megvan az úgy, ahogy testámentumba háttá rám a nagyapád... Pedig hamar rámhatta, még gyerek vótam mikor meghalt. — Hogy halt meg a nagyapám? — kérdezte tűnődve. — Hát beteg se vót, mégis meghótt. . . Híres ember vót... Nagy hire vót... Nem vót még egy olyan erős ember több, mint a vót. ... Nyomtatáskor fogadásbul egy másfélköbös zsákot felvetett a vállára és elvitte a templomig. De mikor letette, meg volt benne szakadva valami. Talicskán tolták haza. Három hónapig feküdt. Nem vót szabad neki megmozdulni. Akkor osztán el- kőtözött a másik kaszárnyába. Már hallotta valaha, gyerekkorába, hogy a nagyapja valami hires ember volt, de csak most értette meg, hogy virtusos ember lehetett... Annál gyávább volt az apja világéletében... Ő hát talán a nagyapára ütött... Tetszett neki, hogy ilyen hirt hall az öregapiáról. (Folytatjuk)
