Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-24 / 12. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 m.j — ' ■ — 111111 ' " ,MI "ny (17) Felállott s sok magyarázkodás mellett elbúcsúzott, hogy megy a pénzéi’t. Néha ódapislogott a kocsmárosra tud-e valamit a dologról? De az nem sokat törődött velük. Avar Jani csöndes mosoly- lyal nézte: vén zsivány, ha tudnád. .. akkor máskép néznél rám... Kétezerforintos fejem van, gazember... De csak. nevetett s mielőtt kilépett az utcára, eltette‘a második cigarettát... Nem gyújtott rá. Nem akar: hencegni. Már nem félt, de nem is akar mégegyszer: vigyázni kell. Drága feje van neki... Mikor Gádmánv András kifm t te a pálinkáért a huszonnégy krajcárt, a kocsmáros egyszerre nagyon szives lett hozzá. Dicsérte, hogy csak ^ vállalkozással lehet pénzt keresni. Persz aki húsz _embert akar egy bandába szedni, az a kocsmárosnak érő ember, ő meg csak annyi, kisérő, szegény szájatáti. Neki nem mondja, hogy: okosan gondolkozik, Avar ur, sokat fog keresni ezen a vállalaton.- _ Negyedóráig kellett állnia a,. ajtóban, mig Gád- mány András elköszönt. Mikor kimentek a kocsmából, András megállót * a rideg fal alatt s belenézett a Jani szemébe: — Ha nem adja ide, megfojtom. Avar János tudta, hogy a feleségéről beszél. ' — Nem akarja? — kérdezte. — Ilyenek az asszonyok. Eszi a fene a fődér. Pedig, ha énnekem ez bevág, nem olyan fődet veszek, mint az a rossz irtás, hanem jó fődet a falu- mellett. Hát nem gondolkodom én jól? Hát marha vagyok én? Hát egy asszonynak nem kell abba belenyugodni, amit az ura akar?... Mer nézz ide: igaz, hogy ő jussolta a pénzt, százhatvan forintot; mer a testvérek, mikor meghalt az anyjuk, eladtak mindent és a pénzen osztoztak. Hatan vótak, hát nem tudtak megegyezni, hogy mit csináljanak, igy osztán mindent eladtak. Ezer forinton felül vót, ami begyütt, de mikor az ügyvédet-meg a törvényt kifizették, csak százhatvan jutott egyre-egyre. Most az asszony mingyán azt mondta, hogy neki főd kell. hát azt az irtást meg vettük. Nem mondom, szép darab főd, két hold meg százharminchét öl. Mán jó darabot ki is ti-ztitottunk benne... E fáj neki, hogy ő ingyen - dcgozott a más fődjébe... hiába mondom neki, hogy: jó asszony, dögöjj meg,- nem eleget hoztunk be a fábul? Felibe nem vállaltuk vóna az irtást? így meg az egészet hazahoztuk, amit kiirtottunk. Ez is kereset, hiszen Sövényéket majd megöli a bánat, hogy csupaszon kapják vissza a fődjtiket. Erre is kell gondolni, de meg arra, hogy ilyen égi szerencse még nem vót, hogy ha én meg tudom kapni azt az erdővágást.. . Attul nem félek, hogy valaki a faluból elimbe ugrik, mert ki van ebbe a faluba, akinek száz forintja vóna?.. . Senki, még a legnagyobb gazda se... Bankba kellene menni neki, avval meg eltelik az idő, mig megkapja, meg osztán nem is olyan észbeli emberek ezek, hogy fel tudják fogni ököllel, hogy mennyit lehet keresni ezen a vágáson. . . így beszélt végnélkül, most már negyedszer vagy ötödször elmesélve az egészet, minden gondjával, gondolatjával. De Avar János hallotta is, nem is, mintha leragadt volna a sárba, csak azon tűnődött, hol láthatna egy magyarnyelvű újságot, amiből a dolgot elolvashassa. Volt egy óra is, mig itt állottak a kocsma előtt s Gádmány And- f rás sorolta a bánatát és a reményeit, ő pedig állott és hallgatott, mint egy darab fa. A falubeliek mind látták, hogy ott állanak egymással szemben és Gádmány András beszél, beszél, ő meg hallgat, hallgat. Mindenki tudta, mit mesél Gádmány András. A közelben levő udvarokon az asszonyok megállották, mig kiöntötték a dézsát vagy a szemetet és kíváncsian nézték, hogy ez a Gádmány András még most is a száz forintját meséli, mert a felesége nem akarja a fődet visz- szaadni. A kis szalmafedeles házakban mindenki tudta, hogy milyen nagy vállalatba akar fogni Gádmány András, de aki nem tudta volna, az most megtudta, mert a kerítésen átszólottak egymásnak a szomszéd asszonyok és megbeszélték, hogy Gádmánynénak igaza van, mert nehéz azt kockáztatni, ami megvan, mert az erdővágás vagy sikerül, vagy nem, ha a fát jól el tudják adni, akkor igen, de mi lesz, ha nem lehet eladni ? De ő örült, hogy itt áll, mint a szegénység dobosa. Még az éccaka úgy félt bejönni a faluba, mintha az arcára lenne írva minden bűn, most meg úgy mutogatta magát, a szegénységet, szinte dicsekedett vele. Milyen jó szegény, becsületes ember lenni. Azt nem bántja senki, attól nem vár senki semmit, annak lehet élni, ahogy akar. Nem kimélte még a csizmát sem, a legnagyobb sárba lépett, az ilyen szegény ember nem válogatja a lépést. Neki már csak az az egy kötelessége van, szegény lenni, hogy még a kutya se szagolja meg, hogy pénz van eldugva a nadrágja korcába.- " March 24, 1955__________ 1 Yjóricz 2ói anion cl: A BETYÁR Most jut eszébe, hogy a kalapjában is van egy tízforintos. Nagy volt a kalap, papír volt benne a bőrszalag mögött s ebbe a sziros papírba dugta el a tízest. Mulatott magában: ha jól meggondolja, minden ruhája ki van tömve pénzzel. Még-a csizmájában is van, a csizmaszárat felhasitotta belülről s abban is van néhány tizes. Meg se számolta mennyi, most el lehet róla mondani, -hogy pénz van a “bőre alatt is. Hála Istennek, hogy ilyen hamis útra szaladtak a kopók. Csak hadd keressék az úri betyárokat; minél tovább kutatják, annál biztosabb. Mig Gádmány András sírta a maga keresüségét, ő csak megállóit egyszer és hangosan, nevetni, kezdett. Jaj, nagyon jó érzés volt, hogy megszabadult a vszadelemtől. — Mit nevetsz? Kinevetsz? — Nem rajtad nevetek, te. — Hát min? — Azon, hogy itt mindenki olyan szegény, mint a kutya... Hogy még a nagygazdáknak sincs száz forintja? Gádmány András megértette,, nem felelt, elölről kezdte a gondját. Száz forint az kincs. Száz forintért fel is akasztják az embert, morogta. — A még messze van, —„nevetett rá Avar Jani és huncutul nézett a komájára. Csak egy magyarnyelvű újságot tudna keríteni. Hogy a saját szemével olvashassa az örömhírt! Olyan boldog volt most, hogy szeretné a kalapját felhajtani az égig és kitátani a száját, hogy teleszijja magát evvel a jó falusi levegővel. Ej, ez a sok büdös szegény, de nagy baromnép is, hogy itt kotlik ezekben a nyomorult kis házakban, ahelyett, hogy utánanézne az életnek. . . A jegyző háza előtt ment el. Ez a községháza is. Ennek van újságja. De „mi köze neki a jegyzőhöz. A jegyző most dühös lehet, hogy az urakra terítik rá a vizeslepedőt. Felőle már mesélhet Gádmány, amennyit akar, neki az jut eszébe, hogy hallotta egyszer, hogy egy segéd jegyző betörőbandát csinált és addig járt a korsó a kútra, mig el nem fogták... Nem értenek az urak az efféle nehéz mesterséghez, mert nem tudnak elbújni... Ott vannak a szem előtt és elébb-utóbb kisül... Mégis csak jobb, hogy ő ilyen átokverte szegény, ki gondolná, hogy aranyrojtos gatyában sétált a minap. .. Mégis jó lenne bemenni. Meg is állott: — Bemegyek. De Gádmány András megijedt: — Ne hagyj el, testvér, az Isten áldjon meg. Te vagy az én jó komám. Téged veszlek be társnak. Minek hagyol el, mig a feleségemmel éppen bajba vagyok. Hát neki mindegy. Mán úgyis tudja, ami kell. A többit majd megtudja, ha annak is itt lesz az ideje. Tovább kisértie hát szegény kétségbeesett komáját, aki lehajtott fejjel cancékolt mellette a sárban, mintha rászakadt volna valami hegy- Kisérte, de mikor a Gádmányék kapuja elé ért, azt mondta: — Éhes vagyok, hazamegyek egy kicsit. Eszek, aztán visszajövök. Gádmány András megijedt, hogy ez most azt várja tőle, hogy behijja és megetesse, ő nem bánná, szívesen adna neki egy kis ^kenyeret, szalonnát, de nem teheti, mert ez az asszony dolga... Az asszony meg nem lesz olyan kedvében, hogy ingyenélőket etessen. Fénytelenségből elengedte tehát Avar Jánost, hogy menjen haza és lakjon jól a maga kenyéréből. — De gyere vissza, testvérem, a jó Isten áldjon meg, ne hagyj magamra. Ö aztán ment hazafelé. Ment az ut sarában, egyenesen és vidáman. A kis falu bele volt fulladva az őszi sárba. Nem is érdemes kimozdulni a házból. Csak az megy ki, akinek muszáj: ingyen senki. Aki valamiért megy ... Már egy szál kóróért érdemes... de üresen? céltalanul?... No, majd lesz még neki célja is, csak egy kicsit megnyugodjon a világ. Ez a Gádmány, ez egy durva ember, nem fog semmit se csinálni.. . Neki mindegy, ő már nem törődik az egésszel, csak kialhassa magát. Olyan rettenetesen fáradt, hogy képes lenne itt lefeküdni az utcán a sárba. Valaki köszönt. Odanézett. Máté Julcsa... Jól megvastagodott. Mikor házasodott, ez is szóba került... Hogy közelebb értek, az asszony rávetett egy pillantást. Csak éppen odanézett, biztosan ez is azt nézi, hogy ha máskép fordul.. . Nem szóltak egymáshoz. Máté Julcsa jobb házasságot csinált. Az urának van három holdja, abba dolgozik, meg állatot nevel. Tele van kacsával, libával, tyúkkal, malaccal, tehene is van, van elég dolga. Milyen sovány az arca és mégis "olyan széles lett, mint az öregasszonyok. . . Elnyövi magát.* Nem úgy van itt, mint a grófnőknél, itt embereknek kell lenni. Gyereket kell szülni, egyiket a másik után. Látásiul vakulásig munkába kell iparkodni. .. Már messze voltak egymástól, akkor vette észre, hogy nem is köszöntek. Akármilyen fáradt volt is, visszanézett-s az asszony is abban a pillanatban nézett vissza. Erre elnevették magukat s ó egy kicsit felfrissülve lépegetett tovább. Le kellett volna lepni az útról a kerítés mellé, átmenni a másik oldalra, de egyiknek sem volt rá kedve. Már annyira nem kívánták egymást.. . Ez még él. Az ő felesége meghalt. Ha ezt vette volna el, akkor minden máskép lenne. Akkor nem mehetett volna Pestre, itthon lett volna a nyáron, nem történt volna semmi. Nem lenne most gondja, nem kívánna újságot olvasni. .•. Ajjaj, a csizmája szortyogott a sárban. Sz®- moru egy falu. Egy lélek sincs a hosszú utcán. Lassan rátelepedett a falu csöndje. Az ég ólomból volt kalapálva. A szempillája is. Mikor odaért a házhoz, az anyja éppen kilépett az ajtón s valamit vitt a kötőjében. — Hova megy? — Fiam, Zsófi az éccaka lebabázott. Alig mentél el hazulról, jöttek értem. Oda kellett menni. Megdöbbent: gyermek született. — Lepedőt viszek, fiam, — s megmutatta a kötényében — lehúztam az ágyrul, — suttogva tette hozzá: — nincsen azoknak semmijük... Meglátta az anyja kötényében, a lepedő alatt, a t'yuk tollát. A szemét nagyra meresztette: a tyuk még most is tollában volt... Ha hajnalba el kellett menni, biztosan eszébe se jutott. Nagy baj lehetett szegény Zsófinál. Az anyja észrevette, hogy meglátta a tyúkot. — Nem vót időm, — motyogta s szemét rös- telkedve kapkodta jobbra-balra — lepedőt is azér viszek, mert majdnem elvérzett a lelkem. Majd náluk megfőzöm, hozok belőle délbe... Ha enni akarnál, bizony nincs otthon semmi, ezek a kutyák mind megzabálták, amit hoztál. Egész nap rágnak. Ojan a gyerek. Még egy kis kenyeret se hattaki — Hogyhogy ? Egész -kenyeret hoztam. — Igen, de azt elvittem Zsóíikáho, hogy meg ne egyék. Majd hozok én belőle... De már ezt úgy mondta, mintha azt ígérné, hogy lop neki belőle. Az édesanyja, aki gondoskodik a gyerekeiről. — Csinálj magadnak egy kis levest. Zsir nincs, mert a botba már nem adnak, mer azt mondta a botos, hogy ha hazajöttél, akkor mibiil fizeted meg a kontót? Nem vagy má Pesten, nem tudsz fizetni. No, szaladok, mert az egyetlen jányom csupa vérbe fekszik. Uh, de utálatos dolog a szegénység. Hogy ebbe rögtön bele kell iitődni. — Ott van a bába? — Még én olthattam, de már ketten is jöttek érte, a suszter, meg Pipa. Mindeniknél várandós. Farsangi gyerekek vannak most, mer aki farsangba házasodott, annak most potyog az áldás. Áztat tudnak, házasodni, de mi lesz a sok pújával. Jaj, nehéz szülése volt a lelkem gyémántomnak, jaj, az egyetlen virágom... A szemét elfutotta a könny és szaporán elsietett. Szegény, a rossz, dagadt lábaival csak úgy fröcskölte a sarat, ahogy az útra ért. Még utánakiáltott: — Fiú? — Kisjány a tubám, kisjány. . . Szinte megkönnyebbült, hogy nem fiú. Nem fog ilyen nyomorult életet élni. Asszonyféle mégis csak könnyebben tűri.. . Ottfelejtette magát, mint a kapufélfa, amiről már eltüzelték a szárnyakat, csak az oszlop áll magában. Majd erre is sor kerül... Lassan megmozdult s beljebb ment a kis házba. Benyitott s megcsapta az orrát a bűz. Vastag nehéz, levegőtlen volt a szag. Az ablakokat nem lehetett kinyitni, mert bele voltak épitve a falba az üvegek, azt megmozdítani nem, csak legfeljebb kiütni lehet. A gyerekek most is a Bábi nyakában lógtak s hancuroztak vele, mint a kiskutyák a nagyon. — Mija? — kiáltotta el magát. Nem volt haragos, de a gyerekek azért szétugrottak. Még nem felejtették el, hogy az este kikaptak a nagy apaembertől. Igazán, mint a kiskutyák, az ágy alá faroltak s lesték, mikor rúgja meg őket a nagy, sáros csizma. (Folytatjuk)
