Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-17 / 11. szám
Három “találkozásom“ Petőfi Sándorral Irta: ZOLTAI SÁNDOR Szülőhazánk e nagy halhatatlan fiáról, akkor hallottam először, amikor már vagy harmadéves inas voltam. Lehettem úgy tizenöt éves. Kossuth Lajosról is csak annyit hallottam apámtól, hogy “áz a világ még vissza jöhet”. És ezt várta is, mert sokat emlegette. Egyszer aztán édesanyám is mondta, hogy “de jó is volna, ha“visszajönne a Kossuth-világ, mert mi sem volnánk olyan szegények”. Persze kíváncsiskodtam, hogy miért, hogyan? Anyám aztán titoktartás terhe mellett elmondta, hogy van apámnak Kossuth bankója, ami most nem jó, nem adnak semmit érte, de ha visz- szajön az a világ, hát még talán földet is vehetünk érte.” Hej, olyan ráncos gatyát csinálok nektek, hogy a gazdag urfiknak se lesz olyan”. Többet nem igen tudott Kossuthról, meg aztán nem is nagyon érdekelt engem más, elég volt a ráncos gatya. Ez annyira felcsigázta képzeletemet. hogy már szinte láttam, hogy irigykednek rám a többiek. Meg is tudtam, hogy hol van az a kincs elrejtve. A padláson volt, apám katonaládájában. Ez a láda mindig zárva volt, apám csak akkor nyitotta ki, ha valamit keresett régiségei között. Egyszer sikerült kilesnem, hogy hova rejti el a kulcsot. Meg is találtam a bankókat, egy tejes köcsögbe nagy gonddal elrejtve. Szép, kék bankója voltak; de kívántam, hogy Kossuth visszajöjjön! Vájjon miért nem tanitotfák az iskolában 1848 igazi történelmét ? Sokat lehetne arról is beszélni, de én most nem azt akarom elmondani, hanem inkább azt, hogy hogyan ismerkedtem meg Petőfivel. Az én időmben a tanoneoknak hetenként kétszer kellett iskolába menniök, szerdán este általános iskola és vasárnap délelőtt rajzórára. Jól is jött volna, mert bizony iskoláztatásom nagyon hiányos volt. ősszel, mi szegény gyerekek, csak akkor mehettünk, mikor már fagyott és nem volt munkaalkalom. Úgy november derekán, mikor már a répa és krumpliszedés is megszűnt, sőt, már a jószágot se engedték kihajtani a gazdák. .Iskolába mentünk tehát, egészen a tavaszig, ha^ elég jó állapotban voltak a csizmáink. Amint a korai szántás elkezdődött, kellett a gazdáknak a szántógyerek. így aztán mégis sikerült három télen át iskolába járnom, úgy körülbelül három és fél hónapot egy-egy télen. Büszke is volt rá apám, mert sok szegény gyerek még annyit se járt. így bizony jól jött a tanonciskola. A szerda esti tanítást mesterem feleségének az apja végezte, Pálfi tanító ur. így, ha elengedett mesterem, csak akkor mehettem, de legtöbbször nem engedtek és az após-tanitó elnézte nekik. Vasárnap a rajzórára, már többször elmentem. Üröghy tanító ur volt a mesterünk. Ez az ember valami oknál fogva megszeretett, elég jól rajzoltam. Március 15-ike Március 15-re készülődtünk és a tanítóm kiosztott a fiuk között verseket, hogy tanuljuk be és aki legjobban szavalja, az fogja előadni az ünnepélyen. Dijak is voltak kitűzve, az első 10 korona, a 2-ik öt, a 3-ik, kettő otven. Nekem is ideadta a “Nemzeti Dalt”, Petőfi remekművét. Ez volt az első eset, hogy Petőfivel találkoztak. Megvallom: teljesen magával ragadott, mert ennél szebbet még sohase hallottam. Pár nap alatt minden szavát kívülről tudtam, de csak elmondani. Volt egy segédünk, aki megtanított arra, hogyan kell hangsúlyozni a szavakat, és hogyan gesztikuláljak, ami már sokkal nehezebb volt. Belém verte, addig ne mnyugodott, de sokszor ki is jött sodrából. Megszidott, leparasztozott, de előkészített. így aztán a rajzórán nagy sikert arattam a “Talpra Magyar”-ral. Március 15-re beneveztek engem is a szavalok közé, bár erre monopóliuma volt a Kusmit kovács és a Győri asztalosmester inas^iak. Nagy, erős inasok voltak, ők uralták az inasok társadalmát. Jaj volt annak, aki ezek ellen vétett, mert irgalmatlanul elpáholtak, mihelyt alkalom adódott erre. Tudtomra is adták, hogy vigyázzak! Ha már be is kerültem a versnybe, nehogy pályázzak a díjra, mert megtanítanak keztyübe dudálni. Szurkoltam is, bevallom, sőt már le is mondtam volna az egészről, de segédünk lebeszélt erről. Harmadiknak szólítottak fel a pódiumra. Égő arccal, dobogó szívvel léptem fel. A természet adta öblös hangommal, meg a segédünktől tanult technikával kivágtam a rezet. Olyan tapsot kaptam, hogy lehetetlen volt nem nekem adni az első dijat. Meg is fizettem érte keservesen, mert a következő rajzóra után, kegyetlenül kimeszeltek. Megspórolhattam volna azzal, hogy megosztom a tiz koronát, de erre nem voltam hajlandó. Haragudtam is érte még Petőfire is. Megismerkedtem a könyvtárral Felszabadulásom, után Debrecenbe kerültem. Beléptem a szakszervezetbe, ahol szép nagy könyvtárunk is volt. Ott akadtam rá Petőfi ösz- szes, költeményeire. Meg is tanultam majdnem minden versét. Sőt voltak köztünk olyanok is akik úgy próbáltunk öltözködni, mint Petőfi. Olyan nagy. csapzott hajat növesztettünk, ma már ez aligha sikerülne, mert bizony kopasz vagyok. Katonakoromban is bajba kerültem párszor Petőfiért. Egyszer egy negyvenöt kilométeres menet gyakorlatról jöttünk vissza, fáradtan, porosán, izzadtan és éhesen. Leraktuk szerelvényünket és megmosakodtunk, vártuk a vacsora- osztást. Felálltam a ládámra és szavalni kezdtem, a “Nép” cimü verset, hogy “Egyik kezében eke szarva, Másik kezében kard, így látni a szegény, jó népet, így önt majd vért, majd verítéket.” stb. Különösen nagy hangon mondtam az utolsó fejezetet, amit mindig nagyon szerettem: S ha jő az ellen, vért miért onta? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?... Valóban!..'.” Eddig körülállták a bajtársak, de hirtelen szétoszoltak. Gondoltam, hogy valami nincs rendben, de azért befejeztem az utolsó pár mondatot. “Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.” Háttal álltam az ajtó felé, megfordulok, hát ott látom Aszalós hadnagy, napos tisztet, szigorú tekintettel. Nem tudom, hogy mennyit hallott szavaimból, de rám ordított: “Hát maga mit pojácáskodik itt? Napos Írja fel ezt az embert holnap reggel kihallgatásra!” , Hat órai kurta vasat kaptam, a századparancsnoktól. Az első két óra még csak ment valahogy, de aztán már haragudtam Petőfire. Az Isonzó, meg a Doberdo . . . Ez is elmúlt. Kikerültem a frontra. Kétszer is megsebesültem, csak újra kivittek. Voltam az Isonzónál és dobredói csatáknál, az olasz fronton. Voltam Volhiniában az orosz fronton is. A 17-es őszi offenzivára újra Olaszországba összpontosítottak bennünket az Isonzó folyónál. Később átkelést kíséreltünk meg á Piáve folyónál. Akkor már a géppuskás rangjáig felvittem, a támadás nem sikerült. Nyíltan beszélték, hogy Zita királynő árult el bennünket. Nem tudom mi volt igaz ebből, de ki telhetett tőle. Majd leváltottak, pihenőt kaptunk, ami igen ránk fért. Megint erőt vett rajtam Petőfi. A fegyvereket tisztogattuk, közben az árulásról meg a veszteségről beszélgettünk. Ugv emberben, mint anyagban igen sokat veszítettünk. Felálltam egy nagy sziklára és szavalni kezdtem: “Akasszátok fel a királyokat!” cimü verset szavaltam el és nagyon megelégedett voltam magammal, nem vettem észre, hogy a szikla túlsó oldalán Keszeghy tábori lelkész őgye- leg, legényével és végighallgatta. Különösen megnyomtam az utolsó strófát, mert nagyon is aktuális volt. “Hiába Ömlik, Hősök Véretek, Ha a koronát el nem töritek. Fejét a szörny ismét felemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? — Akasszátok fel a királyokat!” “Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királynak nem, Sohasem! Lantom és kardom kezemből eldobom, A hóhérságot majd én folytatom. Ha kívülem rá ember nem akad — Akasszátok fel a királyokat!” A bajtársak kiabáltak is, “ügy -van komám! Igazad van!” Volt velünk.egy cigány fiú, odaszaladt hozzám, megölelt. “Ne félj komám, nem kell neked a kötéllel bajlódni! Majd én megkötöm! Hát halottál már ilyet, még a Bandi bátyám is elesett!” Bandi bácsi rokona volt, mindnyájan szerettük. Hozzám jött az őrmester és kérdi: “Tudja maga mit csinál?” “Hát hogyne tudnám!” “No csak vigyázzon! Baj lesz, ha meghallja valamelyik tiszt ur!” Igaza volt. Jött a napos, hogy készüljek másnapra kihallgatásra. Kérdem, hogy miért? ő nem tudta, parancs az irodától. Elkészültem. Sokan voltunk. Kérelem, panasz, gyengélkedés. Nem tudtam hová tartozom, hát csak sorba álltam. Végre rám került a sor, jelentkeztem annak rendje szerint. Kérdi a főhadnagy, hogy ki rendelt kihallgatásra és miért? Nem tudtam, de az írnok kisegített, hogy Keszeghi tiszteletes ur jelentette, hogy nem katonákhoz méltó szavalatot mondtam egy csomó katonánál:. — Igaz? — kérdi. . — Igaz — mondtam. — És mit szavalt? — Ha parancsolja a főhadnagy ur elmondom! — Halljuk! Elkezdtem: “Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél s utánuk több is jön talán, Hatalmas kezdesz lenni végre nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat — Akasszátok fel a királyokat! Tovább nem hagyta, hogy mondjam. “Kilenc- napi szobafogság!” — hangzott az Ítélet. Be is csuktak nyomban, de mivel szoba nem volt, csak sátorokba voltunk táborozva. A fogda egy földbeásott verem volt. Vigasztaltam magam, hogy legalább nem kell gyakorlatoznom, meg állásba mennem, de nem így volt. Gyakorlatozni nem kellett ugyan, de mikor négy nap múlva fel kellett menni osztagomnak a harcvonalba, engen is szépen kiengedtek. Mondtam is a géppuskások parancsnokának, mikor jelentkeztem nála. hogy ez nem helyes, mert még öt napom van hátra, ha esetleg kupán lőnek, hát ki fogja leülni helyettem? Nem hiszem, hogy a Keszeghi tiszteletes ur lesz majd olyan szives. .. Hét nap múlva újra pihenőre kerültünk, mindjárt a fogdába kellett vonulnom, a hátralévő 5 nap letöltésére. Újra kezdhettem a skorpió vadászatot, ekkor megint igen haragudtam Petőfire, De hát azóta újra jóba vagyunk... Különösen, ha olvasom “Egy gondolat bánt engemet” cimü remek müvét. Ez a költemény még ma is aktuális. Meg ebből is kell említenem pár sort: “Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva sikra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent Jelszóval: Világszabadság!.. . g ______________ '______________________AMERIKAI MAGYAR SZÓ _____________________________________March, 17. 1955
