Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-06 / 1. szám
c-gfil *9 fonniref ^l'^Jóricz 2óigmoncl: A BETYÁR 11IIIIIIIIIIIIIIII1M (7) No "mindegy: itt soha nem találják meg. Pestre többet nem megy. A volt cimborái sem tudnak róla semmit. Meg azok is félnek. Nem is gondolnak rá, hogy a hazában marad. Azt mondta nekik, Bécsbe utazik és Amerikába megy. Rendben volt, hogy mehet át a határon... Ő már akkor is tudta, hogy nem mehet máshova, csak haza. Ha lefogják, fogják meg itt a fészken, a gyerekei között. Pedig ez is rossz gondolat: ha elveszett volna valahol, mint Szörnyű Jóska, soha a gyermekei nem tudták volna meg, hogy az apjuk hova lett s most egy betyárnak a nevét kell majd viselni-, ök... De nem lesz baj... s komoran húzta össze a szemét... aztán újra mosolygott. A szépasszonyt látta, Geszterédi Pálné... így irta rá a nevét a postás a csomagra. . . Geszterédi Pálné. Pázmány Dea nagyságos asszony... ő diktálta, az újhelyi postahivatalnok irta... A jegyzőház előtt ment e pillanatban. Ez kivolt világítva. Az utcára négy ablak világos. Biztosan jól érzik magukat, vacsoráznak, utána kártyáznak... A jegyző adta neki azt a tanácsot, hogy menjen Pestre és próbáljon ott szerencsét, mert a jegyző többet tud az életről, mint egy szegény paraszt. Jó tanácsot adott, de ő avval sem volt megelégedve, hogy napszámos legyen az épülő palotáknál, ahol ő sohasem fog lakni. .. A szegény mindenütt szegény, a pokolban is. Kevés volt a kereset. Ahol lakott, egy volt korcs- máros is ott lakott. Nagyon komoly ember. Hitt neki> Ez tanította ki, ez maszkírozta ki vastag bajusszal, nagy hajjal... s járt vele fekete szűrben... Mi lesz, ha azt elfogják?... vallatják kivallja... Nem tudja ugyan, hogy ő hol lakik, soha nem mondta meg neki s az nem is kérdezte, ő maga mondta: magadról pedig ne beszélj, ha van eszed... Furcsa ember. Vidra ur. Holnap felmegy a jegyzőhöz, de előbb jól ki- alussza magát, mert rettenetesen fáradt. Alig bir a lábán állni. Csak aludni, aludni, három nap egyfolytában. Az akasztástól nem fél, csak attól, hogy hire lesz. Az egész ország meg fogja tudni, hogy ki ő, hogy három gyereke van, apja, anyja élnek. Egyik húga már asszony, a másik eladó lány. Rokonai vannak. . . Bár úgy leimt, ahogy a szép asszonyságnak mondta: Nincs senkim, Szörnyű Jóska vagyok, ez elég... De ha van... És ha valami úgy vezérelte a lépteit, hogy egyenesen hazajöjj j.? Az izzadtság egyszerre csak kiverte a homlokát. Eddig nem félt. Most sem magáért: a gyermekeit féltette. Ha ő meghal, ha megölik, soha semmi le nem mossa a gyermekei nevéről a szégyent. Meg az édesanyja. Hogy fog örülni, ha ő belép. .. S nem fogja tudni, hogy a betyár jött már vissza, hogy'nem a fia van itt, hanem annak a bőrében Szörnyű Jóska lakik... — Hé, hé, Jani komám!—kiáltott ki egy kerítés mögül valaki rá. Megállóit a sárban s odanézett. Lakatos Imre, a régi cimborája, az a. — Te vagy az, Imre? — Én.. . Hát te, te vagy, Jani? — Még én vagyok egy kicsit. Jóestét. Odament a kerítéshez s megállóit. — Hazagyüttél? — Haza... Tél van... Elfogyott a munka... Hallgatott. Gondolkozva felelt: —-*A sokat nem adják a szegény embernek... Nem akarják adni... Kezet fogtak. Úgy fogták meg egymás kezét a sötétben, mintha két külön világból nyúltak volna egymás felé. — Itt meg semmit se adnak... Minek jöttél haza... Nincs itt munka, komám, egy szikra se, semmi... Inkább én is azon gondolkodtam má, hogy elmegyek utánad. Vasárnap akartam megkérdezni apádat, hogy mi az átrecod, de ha mán te is hazagyüttél... — Látni kell a szegény gyerekeimet is. .. meg az öregeket... Hogy vannak? Nincs baj? — Bábit hazahozták a héten. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — A kis húgomat? — Bábira nem is gondolt, az még gyerek. Tizennégyéves. — Valami lelketlen gazdánál vót, tanyán. A meg csak dógoztatta, éheztette, beteg vót, nem ■gyógyittatta. Láttam, mikor hozták, olyan lett, mint egy kis féleszű. — A kis húgom? — Majd kiheveri tavaszra, akkor osztán lehet újra kiadni munkára. Mit akarsz, ez a szegényjá- nyok sorsa. Zsófi is gyereket vár. Má nagyon úgy van. Az ura meg úgy, mint én. Az ember hallgatva állott az utón. Rászakadt a szegény élet gondja. — Hát a te gyerekeid? — Most temettem el a legkisebbet. A legalább jól járt szegény. Nem kell neki ezt a keserves telet má többet átalszenvedni Két forint vót a kis koporsója, avval is adós maradtam a zsidónak. — No, jóéccakát. — Jóéccakát... De ha mégis arra gondolsz, hogy újra visszamégy Pestre, én is veled megyek. — Nem nagy öröm a se, Pesten is nehéz. — Nem bánnám én, ha még olyan nehéz volna is, mert itt meg semmi sincs, csak az eleven halál. . . Meg még meghalni se érdemes... Úgy el vagyok adósodva, tudod, ezt a kis temetést nem is álmodom, hogy fogom, valaha letörleszteni... — Jóéccakát. — Jóéccakát. 2 MIT gondolkozzon az ember a község dolgáról, mikor egyes ember ilyen rettenetes nyomorúságban van. Lecsüggesztette a fejét, csak még valaki rá ne ismerjen.. . Szorult a szive, mit fog otthon találni... Legjobb lenne, ha nem is menne haza, hanem továbbmenne, egyre tovább, míg csak ki nem ér a világból... A hátán vitte boton batyuját és, az oldalán a tarisznyáját. De a legnehezebb volt amit benn viselt a szivében. .. Erre még gondoln^ sem szabad: ez az elviselhetetlen... Hagyjük. .. Végre odaért a kis házhoz. Nem akarta megismerni, mert mikor elment, kerítése volt. Még ö kerítést csinált neki. Igaz, napraforgókóróból, de szépen volt vágva, kötve, egész rendes, csinos kerítés volt és most éppen olyan üres volt a kicsi porta, mint mikor ő beleköltözött. Eltüzelték a kerítést? Megállóit a pici ablak előtt s megpróbált benézni. Nem látott semmit. Az ablak be volt takarva párával és szennyel, nem látott át rajta. Odabent setét volt, de beszédet hallott, gyerekzsivaj szűrődött ki. Most az apja kurjantását hallotta, ahogy a gyerekekre rákiáltott. Megzörgette az ablakot, avval az ajtóhoz lépett s benyitott. 1. Az ajtó egy parányi konyhába nyílt, a pitvarba, akkor már nyitotta valaki a szobaajtót s az édesanyja szólott ki rá: — Ki az ?... Te vagy, Jani ? A szive összeszorult. Az édesanyja a setéiben is megismerte? Vagy mindig evvel szokott kinézni, hogy a fiát hívja? Könny futott a szemébe: — Én vagyok, édesanyám. — Jaj Istenem, itthon van a Jani... Gyújtsd' meg a lámpát... Felszívta a könnyeit^ Hát azért nem ég a lámpa, hogyha ő megjön, mindig, legyen egy kis látó.. . — Nahát én vagyok. Az anyja a sötétben is megtalálta a fia nyakát. Felkapaszkodott rá és megcsókolta a száját. Szegény, milyen füstszagu volt. — Hahó! — kiáltott bent az apja — itthon van apátok... Hé, gyerekek, ne nyizsegjetek, itthon van apátok. Mig ők a sötétben ölelgették egymást, odabent gyenge fény gyűlt ki. Elébb egy gyufa, azután egy kicsi lámpafényesség. * Belépett. Legelőször is örömmel látta, hogy mind a három gyereke él és ott ugrálnak a kemence padkáján. — Édesapám, édesapám! — csak ezt -visították torkuk szakadtából. Elébb az apjával fogott kezet. Az öreg apó, egész fehér volt a feje, nevetve állott előtte, mintha valami rettenetes nagy öröm érte volna. Milyen kicsi ember. Mezítláb áll a földön. Egy szál feketére érett ingben, gatyában. A nyaka kibontva s látni, hogy a nyaka egészen ki van apadva. De a nevetése elfeledtetett mindent. Ez ő, az édesapja, aki felnevelte, ő sem volt tulmagas ember, de mellette óriás volt. Most a gyerekei kapaszkodtak a nyakába. Felmásztak rá, mint a fára. Mind a három, ő csak leeresztette a hátáról á zsákot, s most a kölyköket szedte fel a két karjára, a legnagyobb a hátára mászott. Mindannyian torkuk szakadtából visítottak. — No, szánjatok le, sárosak lesztek. — rikkantott rájuk az öregapó, mint akinek régi megszokott dolga a gyerekek ráncbaszedése — nézd csak, milyenek, mint a vadmacskák. Sipirc. A három gyerek már sáros is volt, de a világért le nem szállottak volna a helyükről s az apjuk sem sietette, igy a visitás egyre boldogabb' lett. Az ember körülnézett: — Hát Juliska hol van? — Mingyán átszólok érte. Fonni ment át Da- ráékhoz, mert ott lámpa van. — Mér nem Zsófiho ment? — Ott sincs világ. Zsófinak tán az éccaka megjön a kicsinye. Egy ócska ingemet elhasitottam pelenkának. — Hát Bábi? — Az itt van. Ihun e. Az ágy előtt egy nagy köteg szalma volt lerakva, azon ült egy nyomorult lány s csak nézett hülyén és nevetett. Semmi haja se volt, mind kihullott és csak vigyorgott, mint egy hülye. — Jani bátyám, — visította folyton állati hangon. — Jani bátyám! Az anyja a fiának füléig bujt, úgy suttogta: — Az a pozdorjára való Kosa gazda igy elbánt vele... Az ember megdermedve nézett a kis húgára, ez volt a legkisebb tizenhat gyerek között, akiket az anyja a világra adott. Mindig olyan csendes kis máié lányka volt, de most rettenetes volt ránézni. Mit csináltak evvel? — No tedd le a tarisznyádat, üjj le... Hoztál valamit ? — Mér? Itthon nincs semmi? — Hagyma van. De kenyér bizony nincs. Mán ezek a szegény gyerekek is csak hagymát ettek vacsorára. Csakugyan az egész kis ház tele volt szörnyű erős hagymaszaggal. A kicsik, ahogy az arcá a dugták fejecskéjüket, csak úgy büzlött belőlük a hagymaszag. — Hiszen küldtem pénzt. — Igen, fiam, de hát mi az a kis pénz. Tiz forint csak úgy kimegy, mint a füst... No, tedd le a tarisznyádat. Vesd le a köpönyeget. Milyen jó gúnyád van, fiam. — Aj jó, hálistennek... — mondta a nagyapó. — No, rakd le már arrul a lócárul azt a sok ga- nét. S rögtön le is dúlta a lócáról a rajta levő ruhafélét a földre. Az öregasszony csak úgy kapkodta felfelé. — No ne legyél már olyan hirtelen. 3 MIT akar evvel a tarisznyával? Az ember egész ijedten kapta el az anyja elő!, aki folyton csak a tarisznyába kutatott volna. — Nézem, fiam, mi van benne. — Haggyon békén a tarisznyámnak. Evvel ő maga nyúlt bele és kivett belőle egy kendőt, amibe darab kenyér és nagy darab pari- zer volt belecsavarva. Mindenki a legnagyobb mohósággal nézte, mi az? Most senki sem őrá figyelt, csak arra, amit az asztalra kitett a tarisznyából. — Mi ez, fiam? — Vastag kolbász, — visítottak a gyerekek. — Hű az istókját, de vastag kolbász... — Menjetek odébb, mindenki kap, — hárította el az öreg a három gyereket s vette elő a kését és azonnal vágott is belőle. Minden gyerek kapott egy-egy darab kenyeret meg egy jó karaj parizert. Sose láttak még ilyet, de nem kellett őket tanítani rá, hogy ennivaló, meglelték az izét s nagyon tetszett nekik az újfajta kolbász. Bábi is kapott egy karét s vigyorogva kezdett hozzá majszolni. Az öreg magának is vágott s rossz fekete fogaival már rágta is. Csak az öregasszony biztatta elébb evésre a fiát, de az nem akart. Azt mondta, ő evett a vonatban. Csakugyan evett. Sátoraljaújhelyen, az átszállásnál, a vasúti étteremben vett meg egy egész rudat. Azon élt egy egész napig, mert olyan nagy kerplővel jött Budapestről, hogy azt el sem tudná mondani . . . Nem Debrecen felé, hanem Miskolc, Kassa, Ujhely, Szerencs, Nyíregyháza, össze-vissza, két napig folyton utazott, mig ideért... Ráparancsolt hát az anyjára, hogy egyen. Inkább ő maga is vágott egy darabkát magának. Jó éhes volt, csak most vette észre; de azért türtőztette magát s nem evett, csak néhány falatot. ___!JL
