Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-08-19 / 32. szám
August 19, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZŐ 5 Az amerikai magyarság nagy barátja Vito Marcantonio időelötti halálával az amerikai magyarság és az egész magyar nép is egyik legnagyobb, leghűségesebb barátját vesztette el. Ez a barátság nemcsak abban nyilvánult meg, hogy Marcantonio egész életén át kitartóan és következetesen hai'colt mindazokért a törvényekért, amelyek az amerikai magyarságnak, mint az amerikai dolgozó nép egy jelentékeny tömbjének érdekei voltak, mint például társadalmi biztosítás, munkanélküli biztosítás, olcsó állami bérházak, a faji és nemzetiségi megkülönböztetések megszüntetése, stb., hanem abban a szeretetben és támogatásban, amelyben Marcantonio az amerikai magyarság minden megmozdulását részesítette. Marcantonio őszinte tisztelője volt a magyar nép .nagy szabadsághagyományainak. A magyar történelem nagyjainak, Petőfinek, Kossuthnak életét jól ismerte. Gyakran és nagy előszeretettel hivatkozott Kossuth és Garibaldi pályafutásának párhuzamára. Mindig készséggel vett részt nagy nemzeti szabadságünnepélyeinken, március 15-iki megmozdulásainkon, éppúgy, mint népünnepélyeinken, amelyeken a szokásos alkalmi üdvözleteken kívül mindig alapos, tartalmas tájékozta- - tót adott napjaink legfontosabb politikai és gazdasági kérdéseiről és a nép jólétét célzó terveiről. A nagy halott barátainak és tisztelőinek tízezrei lepték el a First Avenue-i Giordano-gyász- kápolna környékét és azokat az utcákat, amelyeken a gyászmenetnek kellett végigvonulnia. Az óriási tömeghez képest csak aránylag keveseknek sikerült bejutni a ravatalhoz, a gyászszertartáshoz. Rév. dr. Nicola Notar, a Jefferson Park Methodist Church lelkésze, Marcantonio közeli barátja, dr. W. E. B. DuBois, a hires néger történettudós és Luigi Albarelli, Marcantynio gyermekkori jóbarátja, mondtak megrázó búcsúbeszédeket. A gyászszertartáson résztyett még egy episzkopális lelkész és egy liberális katolikus pap is, de, mint tudjuk, a katolikus egyház megtagadta az amerikai nép nagy fiától a hivatalos vallási szertartást, amiért halála előtt nem bé- kült meg az egyházzzal. “Azok a dolgok, amelyekért Marcantonio sikra- szállt és utolsó percéig harcolt, élni fognak,” mondta Rév. Notar. Amikor a gyászmenet elindult, még a háztetőkön is ültek emberek. A járdákon olyan hatalmas tömeg tolongott, hogy a rendőri kordon egykettőre felmondta a szolgálatot és a sokaság az egész utcát betöltve mély megilletődéssel bandukolt a halottaskocsi nyomában. Tizennyolc kocsi koszorúval "és virágokkal terhelve gördült a menetben- A járdákról bus karlangetéssel, “goodbye” -kiáltásokkal búcsúztak az emberek Mar- cantoniótól, mintha csak arról volna szó, hogy elutazik. Férfiak, nők felzokogtak, amint a halottaskocsi elvonult előttük s nem egyszer lehetett hallani, amikor emberek mondogatták: “Mit Az amerikai magyarság együtt gyászol minden bevándorolttal, akiknek Roosevelten és La Guardián kívül nem volt igazabb, jobb barátjuk az Egyesült Államok kormányzatában. Együtt gyászolunk az egész amerikai munkássággal, akiknek érdekét soha senki nem képviselte oda- adóbban, következetesebben, mint “Marc.” Együtt gyászolunk az egész amerikai néppel, amely egyik legmeszelátóbb, legnagyobb fiát vesztette el ép akkor, amidőn a legnagyobb szükség lett volna rá. Bár az ür, amelyet távozása hagy a amerikai politikai életben a gyász e sötét órájában pótolhatatlannak látszik, meg vágyónk győződve, hogy az amerikai nép a maga jó idejében az uj Mar- cantoniók — s ami azt illeti Rooseveltek, LaGuar- diák, uj nagy munkás és politikai vezérek harcos táborát fogja kinevelni és sorompóba állítani, akik dicsőséggel és diadallal fogják befejezni azt a nagy munkát, a haladószellemü, demokratikus, a világ minden népével testvéri egyetértésben, békében élő Amerika építését, amelyet a Mar- cantoniók és Rooseveltek megkezdték, amelynek elkerülhetetlen győzelméért egész életüket maradéktalanul a haza oltárára helyezték. fogunk most nélküle csinálni?!” A halottaskocsi meg-megállt azoknál az utcasarkoknál, ahol Marcantonio felejthetetlen beszédeit intézte a néphez. Megállt a 11. utca és Madison Avenue sarkán is, ahol a Marcantonio Politikai Szövetség egyik hadiszállása van: innen szokta Marcantonio üdvözlő beszédeit mondani választási győzelmei után. A tömegben soknyelvű és soknemzetiségű emberek gyászolták küzdelmeik halott szószólóját: olaszok, magyarok, írek, portorikóiak, négerek, zsidók, csehek és mások. Több mint száz autó, a becsles szerint 750 emberrel, kisérte ki a Woodland-temetőbe, ahol félkörben felsorakoztak a szélfutta lejtőn, amikor Marcantonio földi maradványait lebocsátották a virágerdővel körülvett sírba. Nem messze hantjaitól alussza örök álmát Fiorello LaGuardia, Marcantonio nagy barátja és politikai mentora. Magasztalások, értékelések Vito Marcantonio pályafutása a progresszív Amerika minden rétegét érintette. A megdöbbenés és a megrendülés kifejezései hangzottak fel, mihelyt halálhíre beszáguldozta az országot. A progresszív párt nevében Elmer Benson elnök és C. B. Baldwin titkár a következőket mondották : “A progresszív párt gyászolja a béke és testvériség egyik nagy harcosának elvesztését. Azok, akik vele együttdolgoztak, úgy ismerték őt, mint a becsület emberét, aki sohasem tért el elveitől.” A ALP 11 főtisztviselőjének aláírásával hivatalos nyilatkozatban mondotta: “Odaadása a nép ügyének Jefferson, Lincoln és Roosevelt nagy hagyományának felelt meg.” A kongresszus dicshimnusza New York városának három demokrata képviselője, akik Marcantonióval együtt szolgáltak a kongresszusban, hódolattal adóztak emlékének a képviselőházban. Muller képviselő azt mondta, hogy Marcantonio “valóban jó amerikai volt.” Celler képviselő: “(Marcantonio) mindig hévvel és igaz meggyőződéssel harcolt azért, amit igaznak hitt.” Klein képviselő kijelentette, hogy büszke, hogy Marcantoniót barátjának mondhatja és vannak mások is a képviselőházban, akik osztják véleményét, ámbár “talán nem mindegyik fogja bevallani.” A Mrs. Marcantoniónák küldött táviratában Paul Robeson a következőket irta: “Elmúlása nagy veszteség mindnyájunknak, nekem pedig nagy személyes veszteség.” Gilberto Concepcion de Gracia szenátor, Porto Rico függetlenségi pártjának vezére, ezt táviratozta: “Porto Rico elvesztette egy jóbarátját és függetlensége egyik bajnokát” Harry Bridges és a dokkmunkások szakszervezetének több főtisztviselő ja mondotta: “Hacsak 100 hozzá hasonló emberünk volna, népünk már régóta visszaverte volna a reakciósokat, akik gyűlöletükkel tisztelték meg. ő szei'etetével tisztelt meg bennünket és a közember iránti szere- tete lesz az ő legnagyobb emlyékmüve.” A szticsmunkások szakszervezete: “Marc halála pótolhatatlan űrt hagy maga után az amerikai életben.” William Z. Foster, a KP országos elnöke: “Marc egész aktiv élete fáradhatatlan tevékenység és véghetetlen odaadás volt a munkások, a néger nép és általában az elnyomottak ügyének.” Akiket nem idéznek Bírák, ügyvédek és politikusok, akik harcoltak ellene, szintén hódoltak emlékének, de csak kevesen engedték meg, hogy idézzék szavaikat, San- tangelo állami szenátor, aki Marcantonio kerületét képviseli, mondotta: “ő a legerőteljesebb jellemek egyike volt, akik valaha csak éltek New Yorkban.” ( 1 Választói siratják Amig ravatalon feküdt, tisztelőinek ezrei vonultak fel előtte, hogy örökre elbúcsúzzanak tőle. Ügyvédtársai, Tammany-politikusok, közismert progresszivek és több politikai előkelőség, köztük Arthur Klein newyorki képviselő, álltak meg koporsója előtt lehorgasztott fejjel. Mindamellett az egyszerű nép, az egykori 20-, a jelenlegi 18. kongresszusi választókerület lakói odaáramlása volt a legmeghatóbb. A nép hálája soha el nem múlik. Az olaszok szokása szerint könyvet fektettek fel a gyászkápolna előcsarnokában azok aláírásai számára, akik a temetés költségeinek fedezéséhez hozzá akartak járulni, hogy a család terheit megkönnyítsék. 1 dollártól kezdve történtek az adakozások. Közben a részvéttáviratok tömege érkezett Mrs. Miriam Marcantonióhoz, az özvegyhez és Mrs. Angelina Marcantonióhoz, a nagy halott édesanyjához, aki fájdalma alatt roskadozva kora reggeltől a zárásig ott zokogott fia holttesténél. Deák Zoltán Marcantonio temetése pénzen lakóházakat és szüntessék meg a gondo- latcenzurát. Egész pályafutása alatt azon volt, hogy lerántsa a maszkot a “vörösüldözésről”, amellyel a népet érintő igazi, súlyos kérdéseket leplezték. Egyik gyakran idézett mondása volt: “Még mindig azt vallom, hogy a világ e leggazdagabb országában a világkapitalizmus sikerrel járhat. Mindazonáltal ennek New Deal-féle kapitalizmusnak kell lennie széles kormányellenőrzés mellett.” 1949-ben, amikor polgármesterjelöltnek lépett fel, az ALP listáján, (az első polgármesteri választási kampányban, amelyet az ALP önállóan vívott,) az amerikai baloldali munkáslap Marcantoniót “a polgárjogok és a munkásság kiemelkedő bajnokának” nevezte “a modern kongresszusi történelemben.” 358,000 szavazatot kapott, mint polgármesterjelölt. Vele szembenállt a republikánus és liberális párt. jelöltje, Newbold Morris és a demokratapárti polgármester, William O’Dwyer. Egy munkásváros A kampány alatt Marcantonio kijelentette, hogy ha ő lesz a polgármester, “New Yorkból munkásváros lesz.” Majd hozzáfűzte: “Énnálam a dolgozó nép az első. Ha polgármester leszek, mellette foglalok állást. A dolgozó nép mellett fogok állást foglalni. A piketvonal szent vonal lesz.” És azt mondta, hogy O’Dwyer alatt rendőrök támadták meg a piketvonalakat a Brooklyn Trust Co. elleni sztrájkban, az AFL egyesült pénzügyi alkalmazottainak Wall-streeti sztrájkjában és a húsipari munkások sztrájkjában. Marcantonio éveken át volt az Jntl. Labor Defense (nemzetközi munkásvédelem) elnöke. 1953 novemberében Marcantonio leköszönt az American Labor Party elnökségéről a pártban keletkezett nézeteltérések következtében a választási taktika körül a polgármesteri kampány során. Váratlan halála idején a “jószomszéd-párt” jelöltlistáján lépett fel, hogy visszaszerezze régi kongresszusi mandátumát Éveken át szenvedett cukorbajban, de sohasem lassította le felfokozott munkatempóját. Idén is a régi bevált módszerrel kezdte meg a választási kampányt: beszédeket mondott utcai gyűléseken és fáradhatatlanul gondoskodott kerülete szükségleteiről. Még az alatt az idő alatt is, amig kerületét James C. Donovan képviselte a kongresszusban, Marcantonio nyitva tartotta First Avenue-i irodáját és a hét folyamán több estét töltött azzal, hogy szokásos személyes segítségét nyújtsa régi választóinak. Egyik este a másik után telt el azzal, hogy 100—200 ember, kerületének lakói, zsúfolásig megtöltötte hivatalát, elébe tárva ügyes-bajos, dolgaikat: kilakoltatásaikat, adóbevallási iveiket, a jóléti hivatal és a háziurak részéről szenvedett zaklatásaikat a megkülönböztetés miatt. Marcantonio száguldva, lobogva élt és pillanatok alatt halt meg élete virágában, aránylag fiatalon. A munka és a harc halottja. Magával vitte az amei’ikai munkásság legjobbjainak szere- tétét. Az ő számukra halhatatlan marad. .
