Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)

1954-12-09 / 48. szám

,|4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ December 23, 19.3-1 (5) ' - •■< ' ■ A betyár rábámult s nevetett. — Persze maga azt hiszi, hogyha már rabló­nak áll be valaki, — folytatta Dea — akkor min- gyár Bogár Imrének kell kimaszkiroznia magát, akkor majd rettegnek magától. .. Ne legyen na­gyon büszke, mert megfordul a dolog és nagyon rövid idő múlva valószínűleg maga fog rettegni minden' falevéltől... — A bizony meglehet,'— szólt kis fanyar mo­sollyal. — Magának is van apja, anyja, vannak test­vérei, rokonai... Tudják azok most, hogy maga mivel foglalkozik? Vagy magának az egész csa­ládja rablásból él? — Nagyon téved, kérem, — mondotta dacosan a betyár. — Nincsen nekem senkim a kerek vilá­gon... Szörnyű Jóska vagyok, elégedjék meg ennyivel, ebbe minden benne van. — Magának ez csak álneve. Ezt maga csak azért vette fel, vagy azért fogta magára, hogy ijesztgesse vele a világot. A betyár szeme kerekre nyílt. Nézte Deát. Ál- mélkodva és csodálkozva nézte, hogy ez ilyen nyugodtan tud vele beszélni. Úgy szól hozzá, fe­lülről és mégsem sértve, jóakarattal s mégis ide­genül. Bólogatott. — De jó tanitóné lett vóna magából... Mégis csak nagy dolog az az úri nevelés... Dea nem nevetett. A betyár bólogatott s maga elé: — Meg az, hogy valaki olyan biztosnak, urnák tudja magát. Maga csakugyan azt hiszi, hogy különb azoknál a fejércselédeknél, akikkel nekem eddig dógom vót?. . . Minden asszony meg tudja mosni az ember fej it. Újra elhallgatott s gondolkozott. Bizonyára küzdött magával.'Szeretett volna valaminek nyit­jára jönni, de nem tudta s nem látta a gondola­tot, csak homályosan kereste a szavakat s a sza­vakon keresztül az igazságot. — Ki mondja meg nekem, hogy mér van ez így ?••• — Azt megmondhatom, hogy nem jól van... — szólt Dea. — És ez szerencsére igen ritka do­log. .. Ha általános lenne, akkor nem volna töb­bet biztonság az életben. Nem volna érdemes él­ni, mert minden pillanatban felfordulhatna a tár­sadalmi rend... Maga nem tanyai, nem is volt soha urasági cseléd. —Nem. Én az isten cselédje vagyok. — Az ördögé, — kiáltott rá az öreg grófné.' — A mán nagyon mindegy, — mondta a be­tyár. — Én ugyan se egyikkel, se másikkal nem találkoztam szinről-szinre. . . Én nem láttam sem­mi mást, csak azt, hogy igy nem mehet tovább, ahogy megy: sokkal egyszerűbb meghalni... de elébb meg kell próbálni a szerencsét... Lássák, — s körülnézett — nem mondom én, maguk biz­tosan jó emberek... semmi okuk sincs rá, hogy rosszak legyenek. . . Mert csak az a rossz, aki elveszi a másét... Minek vennék el maguk, mi­kor annyijuk van, hogy avval se tudnak mit kez­deni?. .. Rémületes volt ez a sötét ember, ahogy most a nagy bánatára ébredve, elvesztette derült szí­neit s komorrá változott és éles zöld szemeivel baktatott rajtuk, mig a fejében kibontakozott valami világosság: — Maguk itt ülnek ebbe a szép házba... Itt minden szép. Szépek a falak, a pádimentuín, a bú­torok, a pokróc meg a ruha, meg az ingük, meg a testük. Biztosan a lelkűk is éppen olyan tiszta, mint az angyaloké a mennyországban. . . De mi- tíil ?. .. Csak attul, hogy annyi pénz van a zse­bükbe, meg a fiókjukba, meg mit tudom én hol, hogy semmi más dolguk nincs, csak magukat tisztába tenni és tisztán tartani... Még a vó­na a furcsa, ha egy ilyen urinépség piszkos lenne akár a testibe, akár a lelkibe... De hát a sze­gény ember ezt nem teheti... Én még egy fél­órával ezelőtt olyan voltam, mint a vidra. Csupa sár, ázott ürge. Muszály vót nekem gondoskod­ni róla, hogy ha mán begyüvök magukhoz, ne legyek olyan utálatos, hogy leokádjanak... Azér hozattam magammal ezt a gúnyát... Mer ha mán betyár is az ember, azér meg kell adni, ami a becsületes fellépéshez tartozik... Nem akarom én magukat a lelkűkbe bántani... Nem kell ne­kem maguktól semmi, csak az a kis pénz'... Én- felőlem élhetnek a legboldogabban tovább is... Mi az maguknak, amit én elveszek... Észre se veszik... — Magának nincs kifejlődve az erkölcsi élete. — Nem tudom mi a... — Megmondjam? — Mondja meg. , — Tegye- le- a pénzt az -asztalra és távozzék. Wo. 'icz 2áigmonJ: A BETYÁR iJllllllllllllllllllilllllllllllllillllllllllllllllllllllllililllliillllllllllll — Hogy?... Hogy gondolja? — És keressen más módot az életre. Valami tisztességes és becsületes módot. —Ezt nem tehetem. A pénz már nem az enyém... Ha a zsebemben van is... Nem csal­hatom meg a társaimat. . . Nem vagyok magam ... Nekem ezen testvériesen kell megosztozni... Meg nemcsak akik velem vannak: nagy sora van ennek a pénznek. Sok kétségbeesett család várja ezt a kis pénzt. . . még nem is tudom mennyi. .. Szörnyű Jóska nem rikathatja meg a szegény fe­leségeket és anyákat, akik számítanak erre a pénzre... — Ez borzasztó. Hol élnek maguk, hogy el tudják képzelni, hogy rablásból, zsiványságból, tolvajságból áldás származzon valakire? A betyár megingatta a fejét: — Ezt maga nem érti. . . E vállalat. . . Ez ép­pen olyan vállalkozás, mintha teszem, bandába állunk és aratást vállalunk. . . Ott is a bandagaz­da felel mindenért.. . Ha valaki a csapatból meg­A betyár ......2 ............2 ..........................22 betegszik, nem tud dolgozni azér annak ki kell adni a maga részét, nem halhat éhen... Az em­ber felelősséggel tartozik. .. — S meddig akarja ezt maga folytatni? A betyár gondterhelt arccal nézett rá: — Nem tudom megmondani. . . mer egyre több a szegény. .. úgy gyűlnek és oly rettenetes nyomorúságokat kell megismerni, hogy azt élő ember el nem mondhatja... Nézze csak. Itt kö­röskörül leeresztették a vizeket. Kiszáradtak^ nádasok.. . Mig megvót a sok nádas, addig a sze­gény ember télen elment csikászni, halászni és nádat vágni. .. Most -mind ott van, bent a fal­vakban és jön rá a nagy tél. Nincs tüzelő, nincs ennivaló. Ott kell nekik megrothadni... No de az urak előre tudják, hogyha a mocsárvizet ki- szárasztják, akkor itt milyen jó fődek lesznek. Hát nem megvették a lápokat a parasztoktul huszkrajcárjával, meg tizkrajcárjával holdját? . . . Még csak négy esztendeje, hogy száraz a főd, már a grófi földeken olyan kukorica van, hogy az ember elmész benne... De az ő kis ga- tyaszárföldjeiken meg még egy esti sem nőtt meg. . . Hát ez igazság?.. . e nem rablás?... — És maga most mind meg akarja ezeket vál­tani? Maga arra vállalkozik, hogy a világ min­den szegényét ellátja pénzzel, amit úgy szerez, hogy'betör a kastélyokba, gyilkol és fosztogat? — Nem adják máskép. Soká bólogatott. Úgy látszik, belátta a dolog reménytelenségét. Hirtelen az öreg grófnéra né­zett : — Mondja, asszonyság, maga főzte ezt a jó vacsorát?... Mer ha maga, akkor ne búsuljon, akármi lesz is, jó szakácsnéasszony lesz belőle. Tizenöt forintot mindig meg tud keresni egy hó­napba ... Ismerek egy szakácsnőt, ma ezerkét­száz pengője van a takarékba. — Arcátlan — nyögött fel az öreg grófné. A betyár hidegen mondta: —Én dicsérni akarom magát... — vállat vont. — Nem akarom megsérteni a becses sze­mélyét... Mán a gróf urat jobban sajnálnám, ha arra szorulna, hogy a maga kezével keresse meg a kenyerét, mer mán semmitérő öreg. . . Mi­re lehet az ilyent használni?... Bakternak?. .. Még arra se lenne valami jó... Körülnézett a társaságon: — Maradjanak itt a kastélyban, Legyenek urak tovább. Kérjenek a kis pohár helyett na­gyobbat a királytul. . . Dea érezte, hogy valamiképpen véget kell vet­ni ennek. — Nézze kérem, — szólott a betyárhoz okos nyugalommal — amit maga mond annak van alapja... Valóban igazságtalan, hogy a társada­lom úgy van berendezve, hogy egyik rétegnek vagyona van, a másiknak semmije sincs, csak a munkaereje... ele a megoldás nem az, hpgy azok akik kénytelenek a testi munkájuk jövedelméből megélni, egyszerűen a maguk tórájává legye­nek... hogy'föllázadjanak és megrohanják azo­kat, akikről ők azt hiszik, hogy mérhetetlen gaz­daságok... Mindenkinek megvan a maga baja... És ne gondolja, hogy a boldogság összefüggésben van a vagyonnal... — Nono. — A árja csak végig... Az a kis falu, a maga —W—B——»r* WMBWHWMf ITHIP'IHHB || bogárhátu házaival, valóságos paradicsomnak láaszik mielőttiink és mi, akik ezekben a kasté­lyokban élünk, sokszor gondolunk irigykedve a nép 'egyszerű gyermekeire, akik oly boldogan tudják a vasárnapot eltölteni... A költők, irók, angyali képeket festenek a népről, a világ min­den irodalmában. Ha nem volna alapja, nem Ír­hatnák meg. Hagyja abba maga ezt a szomorú vállalkozást és térjen vissza, ha lehet, a maga szép kis falujába... a kedves családi életbe... ott éljen a szerény keretek között... örüljön a gyermekei fejlődésének, mérsékelje az igényeit^., legyen boldog, ha nyugodtan tud aludni... csak rá kell magára nézni, le van fogyva, a szemei kifordulnak a lelki vivódástól... térjen eszére: irtóztató felelősséget vett magára... Hiszen ma­ga erkölcsi okokból indult ki; hogy képzeli, hogy az egész világgal szembeszállhat ?... Tragikus vállalkozás. Nem lesz jó vége... De mig beszélt, arra gondolt, hogy ez is re­ménytelen dolog, hogy ő naiv szavakkal meg ' akarja téríteni ezt az embert. Elhallgatott. A betyár hunyorítva nézte, mig beszélt, most azt vetette oda, kicsit megsértve, kicsit gőgösen: — Beszéljen csak, beszéljen... Szeretem, ha az asszony ugat. Dea felháborodva állott fel. Gyönyörű termetét kihúzta s arca a fényben elkeseredetten ragyo­gott. Egész különösen nem az urinő háborodott fel benne, hanem az asszony, aki látja, hogy hiá­ba beszél. Akit a férfi semmibe sem vesz. Mikor legjobban odaadja magát, az ő érdekeit akarja elősegíteni, egyszerűen goromba intést kap vála­szul. — Maga ostoba, — kiáltott még vissza felé­je — mit akar tulajdonképpen itt?.. . Mit habo­zik? mit tétovázik?... Mit vesztegeti az időt?... ahelyett, hogy már régen kereket oldott volna és futna a zsákmányával... A betyár csak nézte, egyre falánkabbuT és egyre izzóbban. Soha nem képzelte, hogy egy urinő éppen úgy gondolkodik, ahogy a felesége annak idején... Mintha csak Zsuzsit hallaná, akinek ő számtalanszor megmondta, hogy mást tenni nem lehet, csak erővel elvenni... Hogy fel volt háborodva. Milyen vad és veszekedett diihvel támadt rá, még akkor is, mikor betegen, falat nélkül feküdt az ágyon és a kicsijének nem volt mit rágni a tömlőn, mert- abban semmi sem volt. . . Hát igen. . . Az asszony meghalt s ő azt mondta: most szabad előtte az ut... S most itt van egy másik asszony, éppen olyan vékony és. kemény, mint a felesége volt. S meg mer szólalni egy betyár előtt... Az ő asszonya a hites ura előtt tálalta ki, ami a begyében Amit, de ez egy idegen rabló előtt mer ugyanazon a hangon szó­lam ... — Az asszony ne avatkozzon bele az emberek dolgába, — mondta — mert az asszony csak meg­állítja a világ kerekét. Az itt a baj, hogy ti sem­mi asszonyok okosabbnak akarjátok tudni maga­tokat: e miatt folyik a világ sora igy, mert az asszonyok nem akarják az igazságot. .. — Én magához többet nem szólok, — kiáltotta Dea .és indult, hogy elmegy. De a betyár felpattant s rákiáltott: — Leülni... Tessék rögtön visszaülni a helyé­re. Dea feldühödve nézett oda rá: Mi köze neki ehhez az ostoba paraszthoz. Mért áll vele szóba, mit vitatkozik vele? Antalra nézett# Antal még soha egyetlen szóval sem felelt neki vissza s ő Antalnak soha még ellenmondást nem tett. Most látta, hogy Antal gróf őrület rémségével van eltelve s embertelen gyötrelmeket áll ki őmiatta, hogy ő egy zsivánnyal, egy betörővel vitába bo­csátkozik ... Ha a vér oly gyorsan tudna alá­folyni, mint, az érzés, már régen biborpirosra gult volna, de ez'az egész csak egy villanás volt s látta, hogy a betyár ugrásra készen ragadja meg a revolverét. — Lőj jön le! —kiáltott fel. Az ember lihegve pattant fel a revolverrel: — Magát ? — károgta. — Magát nem... Halálos rémülettel sápadt el, visszavietett a helyére, iszonyú, hogy magára vonta ennek a fenevadnak a dühét s gyűlölettel és rettegve nézett annak a szemébe. A betyár a gyors engedelmességtől megcsilla­podott. Fújt és morgott, mint a vadak. — Maga már nem kislány... Lehetne esze... — mondta. Hosszú kínos szünet. Mindenki az őrültségig pattanó aggyal várta mi lesz. (Folytatjuk

Next

/
Thumbnails
Contents