Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-11-25 / 46. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ November 25, 1954 Pattersont ismét bebörtönözik William L. Pattersont, a Civil Rights Congress ügyvezető titkárát, ismét 90 napi börtönre ítélték, amiért nem tudta megmondani azok neveit, kik pénzadományokkal járultak hozzá a szervezet vagyonához. Patterson minden centről beszámolt, megmutatta a nyugtákat, de a neveket nem szolgáltathatta ki, mert ilyen lista nincs a birtokában, sem soha hozzá nem férhetett. A lista be nem mutatásáért nemrég töltötte ki Patterson 90 napi első büntetését. Edward Weinfeld szövetségi kerületi biró beismerte, hogy nem vádolják Pattersont, hogy a könyvek fizikai birtokában van, de arra szólította fel az esküdtszéket, döntsenek, vájjon szándékosan tagadja-e meg a feljegyzéseket. Az esküdtszék engedelmeskedve az igazságügyminiszter, az adóhivatal és a biró koholt vádjának, “tiszteletlenség” cimén mondta ki az elitélő verdiktet. “Biztosíthatom önöket, mondta Patterson az esküdteknek, hogy ha börtönbe küldenek és onnan visszatérek, továbbra is népem jogaiért fogok küzdeni.” 'Azzal, hogy Pattersont másodszor is egyugyanazon okért börtönbe vetették, előkészítették az utat, hogy ezt a minden jel szerint alkotmánybaütköző cselekedetet — élete végéig megismételhessék a törhetetlen meggyőződésű emberen, amig “eljöhet az a nap”, ahogy a biró mondta, amig a törvényszék meggyőződik, hogy a korábbi bebörtönözések igaztalanok voltak. — Erre a kijelentésre még a hallgatóság is felhördült, mert nyilvánvaló lett a hatóságok szándéka, hogy a Civil Rights Congress-t szét akarják zúzni. Érdemes megjegyezni Az amerikai talajvédelmi társaság legutóbbi konferenciáján az egyik előadó hangsúlyozta, hogy az amerikai kormány az utóbbi hét év alatt csaknem annyit költött ($1,730,000,000) talajvédelemre, vizszabályozás- ra és erőmüvekre külföldön mint amennyit saját országunk földjének javítására 1902 óta! ($2,400,000,000.) Métvtyi (evéí írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Mindennek eljö az ideje . ■ . Négy hosszú esztendeig vártam és reméltem, hogy az amerikai életnek az a gennyes kelevénye, aki valami borzalmas tévedés folytán az Egyesült Államok szenátusának a tagja lett, egyszer majd vádlottként fog a közvélemény ité- lőszéke előtt állni, ahelyett, hogy — mint azt tette éveken át — ő ítélne elevenek és holtak felett. A kerék fordulóban van. . . McCarthy förtelmes üzelmeit végre megsokallták a saját — nem túlságosan kényes ízlésű — kollégái is és egy tekintélyes szenátor szavai szerint igen sok kollégája “undorodik tőle”. Teljesen közömbös, milyen enyhén paskol- ]ák is meg a wisconsini szenátor ártatlan kacsóit, sőt az em számit, ha a hosszúra kinyújtott vita végén teljesen elejtik a megróvási javaslatot. A lényeges dolog az, hogy a szenátus jónak látta — egy külön e célra összehívott ülésszak keretében — napirendre tűzni és szellőztetni őkelme viselt dolgait és kétes üzelmeit. Ez a tény egymagában is hatalmas lépés abban az irányban, hogy ez a cézárómániá- kus karakter visszazsugorodjék azzá, aminél többre sohasem volt elhivatva: rövidlátó, egyoldalú, közepestehetségü vidéki prókátorrá. . . Hamis babéraitól megfosztva, alaposan megtépázott reputációval és a bizottsági elnöki tisztség nimbusza nélkül olyan senki lesz ebből az urból, amiből tizenkettő esik egy tucatra... Eljő az idő, hogy a jelenlegi barátai és támogatói restelni fogják, hogy valaha is mellette álltak; ellenlábasai pedig szégyenkezni fognak, hogy nem előbb és nem erőteljesebben léptek fel ellene. Mindennek eljő az ideje. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bizzunk mindent az időre, az majd orvosol minden bajt. Dehogy is! Nekünk, akik nem hiszünk abban, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van, eg^ kissé segíteni kell az időt ebben a tevékenységben. Az idő néha tulkényeh mesen sétál; nem árt, ha egy kissé sietősebb tempóra serkentjük. Eljő például annak is az ideje, hogy az amerikai magyarság úgy lefricskázza a testéről a befurakodott- vérszomjas szökevénybandát, mint a tetvet. Ezek az undorító férgek már eljutottak ahhoz a ponthoz, hogy egymást mar- ják-falják (jóétvágyat kívánok hozzá!), de sorsuk legközelebbi stációja az lesz, hogy a félrevezetett, kiábrándult amerikai magyarság könyörtelenül kiebrudalja ezt a fajtát a maga köréből. S velük együtt azokat az “öreg-amerikáso- kat”, akik ezekkel egyhuron pendiiltek... Te jó Isten, milyen ózondus lesz a levegő, amikor ettől a büzöß miazmától megtisztul az amerikai magyar közélet! Fogadott hazánk határain túl tekintve: egész bizonyosan eljő az ideje annak is — és fnár nem késhetik soká! —:, hogy-Ázsia vezető-népe: a kínai elfoglalhatja az Egyesült Nemzetek szervezetében az őt jogosan megillető helyet. Akár tetszik, akár nem tetszik a kolóniális-imperiálista beállítottságú nyugati hatalmak egyikének vagy másikának, a népi Kina előbb-utóbb be fog kerülni ebbe a testületbe; nem annyira azért, mert Kínának van szüksége rá, hanem ízért, mert a testületnek van szüksége Kínára, ha valóban “világszervezet” akar lenni. És Formóza? Ha a népi Kina 1 fegyveresen akarná birtokába venni, minden erkölcsi és történelmi joga megvan hozzá. De nekem az az érzésem, hogy a fegyveres visszafoglalásra nem fog sor kerülni, mert I nem lesz szükség rá. Eljő az ideje annak, hogy az a bandita-társaság, amely ma Wall Street jóvoltából bitorolja ezt a szigetet, kénytelen lesz onnan dicstelenül kikotródni, mert a nép, képtelen lévén tovább tűrni és elviselni korrupt garázdálkodásaikat, irgalmatlanul ki fogja seprüzni őket. (S menedéket vájjon hol fognak találni? Ugyanott, ahol a többi hasonló szemétje a világnak: Wall street árnyékában!) Eljő az ideje — talán meglepő gyorsasággal — annak is, hogy a nyugati német tömegek rájönnek, miszerint a keleti németekkel való egyesülés (ami minden éfíészü németnek a leghőbb vágya) teljességgel lehetetlen, ha a nyugati németség testestől-lelkestől elszegődik Dullesék lakájának. Minden józaneszü német tudja, hogy amilyen mértékben Németország leköti magát Washington-Wall Street kiszolgálására, ugyanolyan mértékben torlaszolja el a két oldal egyesüléséhez vezető utat. Már pedig a német agyban az egyesülés gondolata sokkal magasabb polcot foglal el, mint az a kérdés, hogy milyen kormányforma alatt valósulna meg az egyesülés. Az utóbbi a német számára másodrendű kérdés... Erős a hitem: eljő annak is az ideje, hogy a kereszténység és a szocializmus — ez a két hatalmas világtényező — felismeri egymásban a közeli rokonságot. Egyesek már régen felfe lezték ezt, de a tömegek — Pál apostol szavaival élve — “tükör által homályosan látnak” (I. Kor. 13.12). Kiváltképpen, ha a tükör, amit elébiik tartanak, torzítva vetíti vissza a világképet. A szocializmus hive tiszteli a természet törvényeit és hisz a történelmi fejlődésben. Mi keresztények a természet törvényei és a történelem fordulatai mögött Istent látjuk, mint szerzőt. A szocializmus elfogadja a természet törvényeit. de figyelmen kívül hagyja a Szerzőt; a kereszténység formailag elismeri ugyan a Szerzőt, de lábbal tapossa a törvényeit és útjában áll a történelmi fejlődésnek — vájjon a kettő közül melyik áll közelebb az Istenhez? A szocializmus hisz a minden fajt, minden szint és minden nyelvet megábafoglaló testvériségben, amit osztálynélküli társadalomnak nevez; vájjon lényegesen különbözik ez a tan attól az isteni elvtől, hogy mindannyian egy Atya gyermekei vagyunk — Isten nem személyválogató — és hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat?? Én nem vagyok képes felfedezni a különbséget, ha a gyakorlati oldalát szemlélem a két világnézetnek. A baj ott van, hogy a keresztyénnek csúfolt világ csak pérdikálja ezéket az elveket, de nem gyakorolja... A ma lehetetlensége: a holnap lehetősége. Ami ma fantasztikusnak tetszik, az holnap elfogadott és megszokott realitás lehet. Ma szinte lehetetlennek látszik, hogy a szocializmus és a keresztyén világszemlélet egymásra találjanak, holnap azonban mindkét oldalon rájöhetnek, hogy az ellentét csak látszólagos, a cél voltaképpen azonos, csak az eszközök és a “szak-kifejezések” különbözők... Javíthatatlan optimista lévén, szilárdan hiszem, eljő az ideje, amikor a szocializmus és a keresztyénség híveinek százmilliói együtt fognak munkálkodni egy uj világ megteremtésén. Az az uj világ, amely ebből a frigyből fog megszületni, nagyon közel fog járni az “Isten országának” fogalmához. Biztató jeleket játok mindenfelé. A különb világ híveinek minden okuk megvan arra, hogy figyelmezzenek az Apostol intésére: “Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon.” (Zsid. 12:12:13.) Fogyókúra a futószalag mellett Újabb gond szakadt a nagyvállalati igazgatók nyakába: a termelés gyorsaságát — mondják az ipari egészségügyi alapítvány kétnapos konferenciáján jelenvolt orvosi szakértők — nagy mértékben lelassítják a kövér munkások, akik kevesebbet .termelnek és azonkívül hajlamosabbak bizonyos súlyos betegségekre. Felmerült olyan javaslat is, hogy a kövér munkások olyasféle szervezet “kollektiv terápiájának” (együttes gyógymódjának) kellene alávetni, mint ahogyan az “Alcoho- licg Anonymous gyakorolja. A Texas Co. és az Inland Steel Corp. nagyvállalatok orvosigazgatói már tervezik is ennek a módszernek elfogadását. így vélekedik dr. Joseph T. Beardwood Jr. is, az amerikai cukorbetegségszövetség munkásalkalmazási bizottságának elnöke, aki a tervet indítványozta. Szerintük az a munkás hájas, akinek testsúlya 20 százalékkal több, mint a normális ember súlya. Ehhez nekünk is volna egy-két megjegyzésünk. Először is e munkásbaráti elgondolás azt a célt szolgálja, hogy elhitesse a világgal, a munkások közt oly sok a jólléttől elhízott ember, hogy már ideje orvosi beavatkozással fogyókúrát vétetni velük. Ez esetben ez a becstelen propaganda még érveket is szolgáltathat bérlevágásokra, mert ha a munkások nem talicskán szállítanák haza bérei- ít, kisebb fizetések nagyban hozzásegítenék két .és családtagjaikat a fogyáshoz. Mi nem igen ismerünk munkásokat, akik a munkatempó embertelen felgyorsítása mellett meghíztak volna. Nézzenek szét olvasóink a bányászok közt, vájjon akad-e köztük olyan nagyhasu, hájas ember, akinek kedvéért a tárnákat szélesebbre kell kivájni, hogy beférjenek a föld mélyébe. Vakság lenne azonban letagadni, hogy vannak kövér emberek. A munkások gondolkodása nem ennyire elfogult. Vannak, határozottan vannak elhízott emberek, de inkább a munkafelügyelők, az irodai személyek között, a gyári detektívek és igazgatók sorában, akik csakugyan meghíztak a munkások verejtékén és a profiton. Sok nagytőkés megfullad a saját zsírjába ns ezekeu — ha a gyárvezetőség jónak látja — talán lehet kollektiv terápiával segíteni. E célból tanácsos volna az ilyen urak fizetését levágni, akkor a káposzta magmaradna, a kecske is jóllakna. Ha pedig a munkások testsúlya valóban foglalkoztatja a gyárigazgatóságokat és az általuk szervezett munkásegészségügyi társaságokat, ne- a kövérség átkait vizsgálgassák, hanem a soványság és elcsenevészedettség hátrányait is. Bő tudományukat terjesszék ki a normális súly alatt szenvedők feltáplálására, ezzel még az üzemek termelékenységét is fokozhatják. Ha kenyérhez juttatnák azokat, akiknek szájából kivették a falatot és vérüket kiszipolyozták vagy mint munkanélkülit kiszórták az utcára, nemcsak a profit arányosabb elosztását, hanem az egész ország egészségügyi színvonalát is sikerülne a nox-mális életstandard mértékéhez igazítani. Mert ne felejtsük el, hogy az amerikai családok egyharmada nem keres évente 2,000 dollárt sem. Ezek közt még nagyitóüveggel sem lehet kövér embereket találni. És hány család van, amely az évi 1,000 dollárt sem tudja megkeresni, nemhogy a létminimumot. Ezeknek aztán különösképpen nincs szükségük a nagyvállalatok és derék doktorok fogyókúrájára. Nem tudja a jobbkéz mit csinál a bal (Folytatás a 9-ik oldalról) való tekintettel adományok küldésére szólít fel bennünket s hivatkozik arra a sok elkeseredett, boldogtalan, nyomorgó, reménytelen emberre, akinek még ilyenkor is csak szenvedés az osztályrésze. Nem vonjuk kétségbe az unitárius szervezet, nemes, emberbaráti munkáját, amelyet a múltban végzett. Csak csodálkozunk azon, hogy egyfelől ajtót tár egy háborús uszító előtt, aki újra rászabadítaná a borzalmakat oly sokat szenvedett országára és szomszédaira, még szörnyűbbé tenné nyomorukat, szenvedéseiket, boldogtalanságukat s a háborúval járó többi rettenetességet. Ugyanakkor jótékonysági adományokat kér az emberi nyomorúság enyhítésére. Mi nem igy értelmezzük azt a krisztusi tanítást, hogy ne tudja a jobbkéz, mit csinál a bal!
