Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-11-04 / 43. szám
November 4, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZŐ 2 Gellert Hugó a társadalmi harcok frontján Gellert Hugó művészetének és munkásmozgalmi szerepének méltatása Irta: Dr. Pogány Béla A 30-as évek teljesen megváltoztatták az amerikai élet arculatát. Ezek voltak a depresszió évei, amelyek a newyorki értéktőzsde krachját követték. Aki átvészelte, sose felejti el. A művészek életében, még azokéban is, akik műtermeik négy fala közt dolgoztak, elvonulva a világtól, előtérbe került a kenyérkérdés, a megélhetés gondja, nem mintha azelőtt gondtalanul éltek volna. Amint az egyik művész megjegyezte a későbbi harcok folyamán: “A művész nem a maga jószántából jött elő az elefántcsonttoronyból, hanem kirúgták onnan!” A művészek nagyrésze megértette, hogy ha magára marad, elpusztul, mert éhhalál vár rá s ha meg akarnak menekülni, akkor egysorba kell állni a munkásokkal és a munkások példáját követve szervezkedniük kell. A magánybavonulás ideje lejárt.. . Ámde hogyan lehet ezeket az elkülönített életet élő művészeket egy táborba terelni? Ezt a megoldhatatlannak látszó kérdést is a valóság segített megoldani. Akkor történt, hogy, a világhírű mexikói festőművész, Diego Rivera freskóját, amely a Rockefeller Center falait díszítette, felső utasításra lekaparták a falakról és megsemmisítették. A művészek körében óriási felhördülés hangzott el. Ez a botrány adta meg a lökést a művészek egybeverődésére, a tiltakozásuk adta meg a lendületet arra, hogy összejöjjenek, összekerüljenek —, és megindult a szervezkedés. Megalakult a művészek akcióbizottsága (az Artists’ Committee of Action) amelynek Gellért Hugó' lett az elnöke. Ez a bizottság indította meg a harcot, hogy New York városában is állítsanak fel egy művészeti központot (Municipal Art Center-t). Hangoztatták, hogy képtelenség az, hogy a világ leggazdagabb városában nincs ilyesmi, holott a világ sok más kisebb városában, kisebb világvárosokban, van ilyen. Később Ausztráliában jártában Gellértet meglepetésképpen érintette, amikor ilyen müvészházat talált. Mennyire igazuk volt, amikor ezt New York számára követelték. Ez Hobart városában, Tazmániában történt. A művészek egy napon elvitték székházukba s körülvezették. Ámult-bámult amikor látta kiállítási termüket, ahol ír művészek bemutathatták alkotásaikat. Ezt a görögstilusu épületet nem a művészek pénzén vásárolták, hanem a város, ez a 60,000 lelket számláló ausztráliai kisváros ajándékozta nekik. És akkor ott eszébe jutottak az amerikai művészek, akik a Washington Square-en szabad ég alatt állítják ki müveiket, ha nem esik az eső. hogy a város népe és a járókelők megnézhessék és egy-egy müvüket el tudják adni a nyílt utca színén.. . A newyorki művészek szóval végre megmozdultak. Elképzelhető, mi kellett ahhoz, hogy KÉTEZER művész felsorakozzon és kiáltozva, tüntetve forduljon a City Hall elé, hogy beterjessze követeléseit!... Ott mondott Gellért Hugó beszédet a City Hall előtt összegyűlt nép előtt. Ezzel indult meg az amerikai és newyorki művészek hatalmas Szervezkedése, párhuzamosan a munkások országos szervezkedésével. Ekkor sikerült a munkanélkülieknek olyan nyomást gyakorolni a kormányra, hogy megalakították a WPA-t, (a Works Progress Administration-t), amely alkalmazást és fizetést adott a munkanélkülieknek, köztük a művészeknek is. A WPA egyik eredménye lett az Artist Union megszületése. Ez. bona fide (igazi) szakszervezet, országos szervezet lett. Közös műtermeket szereltek fel vagyontalan művészek számára, ahol alkalmazójuk az állam volt. A harmincas évek a proietárirodalom és a pro- letármüvészet korszakot jelentő évtizede volt. Hogy mi történt az irók világában, azt Mike Gold remekül elmondta a “The Hollow Man” című munkájában. Ugyanez a fellendülés volt a művészek körében is. Az 1935-ös irókongresz- szussal párhuzamosan rendeztek a művészek is müvészkongresszust (Az American Artists’ Con- gress-t). Ezen a nagyszabású gyűlésen nemcsak művészeti kérdések, hanem politikai problémák is megvitatásra kerültek. A kongresszus a háború és a fasizmus veszélye ellen foglalt állást. Állandó szervezetté vált New Yorkban, 800 taggal. Az országban mindenütt helyi szervezetei voltak. A kongresszuson Gellért Hugó a “fasizmusról, a háborúról és a művészről” szóló beszédet mondott. A szervezet tagjai nem fogadtak el megbízásokat, meghívásokat reakciósszellemü munkák elvégzésére s minden alkalmat megragadtak a- fasiszta törekvések leleplezésére. Erélyes ellenpropagandát fejtettek ki. A politikai élettel való azonosságukat, helyesebben párhuzamosságukat mutatja, hogy a roosevelti jószomszédi viszony ápolására szoros kapcsolatokat létesítettek a délamerikai államok művészeivel, amint már a művészeti kongresszuson is jelenvoltak Peru, Mexikó delegációi, ott voltak Orozco, Signeiras és más hires délamerikai művészek. Itt alakították meg azt a bizottságot, amely művészeti alakulatokat képviselt, számszerjnt tizenötöt, ez volt az Artists Coordination Committee, a művészek szervező bizottsága, amelynek Gellért az elnöke volt. Ez a bizottság mozgósította és sorakoztatta fel a szervezeteket minden megmozdulásra, különösen. a WPA-t ért támadások kivédésére. Nagyjelentőségű esemény volt az a konferencia, amelyet a délamerikai államokkal való kulturális kapcsolatok kiépítésének szenteltek a roosevelti éra alatt. Művészek, múzeumok, egyetemek vezetői és más kultúrintézmények képviselői jelentek meg. Cordell Hull, akkori külügyminiszter nyitotta meg a konferenciát. Ilvmódon együttdolgozva a kormánnyal, csakugyan sok barátot szereztek US-nek a délamerikai államokban. A szervezkedés később a háború alatt hágott tetőfokára, amikor az Artists Coordination Committee kezdeményezésére megalakították az Artists for Victory-t, amelybe a USA összes államának 20,000 művésze tartozott bele. Ez egy tisztára egységfrontos szervezet volt, Gellért Hugó lett az egyik alelnöke, mig az elnöki tisztséget maga az Akadémia elnöke töltötte be. A reakció elképzelhetetlen ádáz dühvei igyekezett elpusztítani a WPA-t. Ennek részletei a kulturhistória egyik szomorú fejezetét teszik. (Folytatása következik) UNATKOZIK AZ ÚJSÁGÍRÓ Furcsa, torz képet igyekszik adni a kinai népköztársaságról James Cameron, a londoni “News Chronicle” munkatársa. Hogy e torzító szándék mögött a reakciós lapok kielégítésének vágya rejlik, azt felesleges is mondani. E távolkeleti nagy ország fővárosa untig elég különösséget és érdekességet tartogat európai újságírók számára ahhoz, hogy azok hű visszatükröztetésével is érdekesek lehetnének be-- számolőik és élményeik. Normális körülmények közt semmi szükség nem volna, hogy ellenséges érzéssel és gyűlölettel színezzék az irók az ott látottakat, a mai időknek azonban megvannak a maguk elszomorító követelményeik. De ugy- látszik az újságírók szabadsága ezeknél a reakciós lapoknál abból áll, hogy gazdáik óhaja szerint duhajkodjék ki magukat idegen népek rovására, ha ez a cél. James Cameron ennek alapján tehát ilyeténképpen kezdi “eredeti” karcolatét: “Olyan-város ez a Peking, ahol mindenkivel összeakadhat az ember, ahol a legközelebbi sarkon váratlanul felbukkanhat akárki. (Ez afféle humor akar lenni, amelynek se füle, se farka. — Szerk.) “Az ember megszokja, hogy egy fényes Buick-autón vörös zászlók lengenek, hogy ebédjei levessel fejeződnek be, hogy egy kommunista női szövetség társul egy keresztény női szervezettel. Itt van egy hárommillió lelket számláló város, de nincs egyetlenegy kocsmája sem, egy város, ahol található olyan furcsa szerzet, mint ‘a forradalmi tőkések szövetsége’ ...” stb., stb. Később igy folytatja: “Résztvettem egy fogadtatáson, amelyet Csu En-láj kinai miniszterelnök adott Jawaharlal Nehru, India miniszterelnökének búcsúztatására. Peking társadalmi élete., ha ezt társadalmi életnek lehet nevezni, ilyen tevékenységekből áll. Sűrű tömegek gyülekeznek össze komor termekben és ténfereghek' jóbbrá-bálra' kinái 'pezsgőt szürcsölve abban a kikerülhetetlen, megjutalmazott reményben, hogy láthatnak valamilyen hires személyiséget. “A fogadtatáson az unalom végső önkívületében voltam...” írja ez a szerencsétlen flótás abban a reményben, hogy e túlfokozott unalommal való kérkedéssel szórakoztathatja hidegvérű olvasóit. Pedig hát az olvasókat bizonyára nagyon érdekelte volna annak a nagyjelentőségű eseménynek találó kifejtése, amit Nehru és Csu En-láj találkozója jelent. Hiszen maga a “N. Y. Times” is azt irta erről a látogatásról, amelyet a 375 milliós ország vezetője egy hatszázmilliós ország vezető személyiségénél tett, hogy ez talán az “évtized legnagyobb eseményének fog bizonyulni.” Ha a magaunt újságíró nem győz eleget ásitozni, amikor a világ két legnagyobb, de minden esetre legnépesebb országa közeledésének szem- és föltanuja lehet, el tudjuk képzelni mekkorákat ásított volna, amikor a Bastille-t ostromolta meg a forradalmi francia polgárság és a fegyház igazgatóját felakasztották. A királyok reszkettek, de Cameron ur csak ásított volna, amikor a polgárság átvette a hatalmat a levitézlett feudalizmustól. Semmi kétség, hogy ásított volna akkor is, amikor a francia nők kenyeret követelve Párisból a versailles-i királyi kastély elé vonultak és megrázták a kastély ódon vasrácsát. Ásított volna akkor is, amikor az amerikai alkotmányt szövegezték Philadelphiában s az alkotmány megszerkesztésével elfoglalt ülésekről ki voltak rekesztve az újságírók és a közönség. Ha ő, James Cameron, egymaga, ott lehetett volna, talán még a körmeit is rágta volna unalmában. Hát még akkor mekkorát ásított volna, amikor 1917 októberében kitört az orosz forradalom, a cárizmus megbukott és megkezdődött a tanácsuralom. Arra meg még csak gondolni sem merünk, mennyire unatkozott volna a Pesten lezajlott március 15-iki forradalom alkalmával, de bizonyosra vesszük, hogy amikor Petőfi Sándor a Nemzeti Muzeum lépcsőinek oldalfalán állva elszavalta a “Nemzeti dal”-t. James Cameron a szitáló eső ellenére is elszundikált volna esernyője alatt, miközben a pesti ifjúság és polgárság ezrei kiáltották, hogy “Rabok tovább nem leszünk!” | 382 oldalas magyar könyv j‘Magyarok Amerikában’ i INGYEN | a Magyar Szót újságárusoknál vásárló olvasóinknak. Ha Ön újságárusnál veszi a Magyar Szót, ingyen kaphat egy rendkívül érdekes, tanulságos es hasznos magyar könyvet, a 383 j oldalas “Magyarok Amerikában’* c. évkönyvet, ha beküld hozzánk négy egymásután megjelenő Szelvényt. Az első szelvényt alant hozzuk. Gyűjtsön hát négy | egymásutáni szelvényt és aztán küidje be azokat hozzánk new- yorkiak 2(f cent, más városbeliek ! 27 centtől 40 centig (a távolság szerint) postaköltséggel együtt. , A nagyszerű, számos képpel díszített könyvet postafordultával elküldjük Önnek. Magyarok 1 Amerikában 7 MAGYAR SZÓ | AMERIKAI
