Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1954-05-13 / 18. szám

SZENZÁCIÓS RIPORTSOROZAT! AMERIKAI ÚJSÁGÍRÓ INDOKÍNÁBAN!

13-IK OLDAL

Vol. III. No. 18, Thursday, May 13, 1954 NEW YORK, N. Y.

Egyes szám ára 15c

Published Weekly by the Hungarian Word Inc., 130 East 16th Street, New York 3, N. Y. Entered as 2nd Class Matter Dec. 31, 1952 at the P.O. of N.Y., N.Y. under the Act of March, 2, 1879

ITT AZ IDO, MOST VAGY SOHA! Védjük meg hazánkat és az egész világot a H-bombás háború borzalmaitól, írjunk Eisenhower ,elnöknek, képviselő- inknek, helyi lapunknak és kérjük:

1. Nemzetközi konferenciát az atom- és hidrogénbombák betiltására

2. A világ minden politikai és gazdasági problémájának j BÉKÉS utón való megoldását.

Mi lesz Dienbienphu elfoglalása után?

Dienbienphu elfoglalásánál annak az elszomorító ténynek vagyunk tanúi az amerikai sajtóban, hogy dicshimnuszokat zengenek ez indokinai erődítmény “francia” védelmezői felett. Agyba-föbe magasztalják de Castries tábornokot, Dienbienphu parancsnokát, és a védelem hőseit, akik elestek a csatákban vagy fogságba kerültek.

Elszomorító ez két okból. Az egyik az, hogy az amerikai kufársajtó elfelejtkezni látszik arról, hogy Indokina népe a függetlenségéért és nemzeti létéért harcol, hogy lerázza magáról a gyarmatosító imperialisták jármát, akárcsak annak idején az amerikai gyarmatok tették, amikor szembeszálltak és háborút vívtak az angol birodalommal. Most pedig, ahelyett, hogy saját sorsuk újkori változatát látnák az indokinai nép szabadságharcában, az elnyomók oldalán sorakoznak fel. Nem a szabadság kivivőit, a gyarmati nép győzelmét ünnepük, hanem hősökként magasztalják a bukott zsarnok megvert zsoldosait.

És itt van a másik elszomorító ok. A francia “nép” hősiességét dicsérgetik zengő frázisokkal, holott szó sincs itt a francia népről. Dienbienphu védői zsoldos katonák, az idegen légió emberei, túlnyomórészt különféle nemzetiségű kalandorok, német náci és magyar nyilas fickók, kik a második világháború alatt elkövetteti tömérdek gaztett és bűncselekmény megbüntetése elől szöktek ki hazájukból, kalandorok, bűnözők s más sze- dett-vedett alakok, mindössze a tisztek, a vezérkar valóban francia, de nem a többi. Ezt a társaságot az egekig magasztalva látni a sajtóban a francia “gloire” nevében, igen, finoman szólva, elszomoritó.

A dienbienphui győzelem igazi nagy tanulsága azonban az, hogy a szabadságáért életét is feláldozni kész, minden erejét latba vető nép mindennél erősebb s a legtöbb esetben övé a győzelem. S az indokinai háborúban éppen az a lélegzetelállító, hogy azt lehet mondani: szinte puszta kézzel győzte le a szabadságáért harcoló nép a modern haditechnika minden eszközével ellátott imperialista hatalmat. Az indokínaiaknak még csak repülőgépjeik sem voltak. A csapatok egy része mezítláb hadakozott. A franciaországi tőkések nyolc éven keresztül sem bírtak felülkerekedni és csak azért nem adták fel a küzdelmet, mert az amerikai imperialisták támogatták őket; fedezték a háboruvezetés költségeinek túlnyomó részét, legutóbb már 85 százalékát, hiszen a jelenlegi kincstári évben 800 millió dollárt, közel 1 billiót, juttattak a franciák kezélie, küldtek muníciót. bombavetőgépeket, küldtek katonai és műszaki kiképzőket, mindent, kivéve szárázföldi csaA MAGYAR SZÓ ORSZÁGOS LAPBIZOTj'SÁGÁNAK NYILATKOZATA

. Miként lapunk multheti számában már hangsúlyoztuk, bizottságunk az elmúlt hetekben több rendkívüli gyűlésen foglalkozott lapunk egyre súlyosbodó anyagi helyzetével. Ez a bizottság úgy érzi, hogy bűnös mulasztást kö^tne el lapunk olvasótáborával szemben, ha bármilyen megfontolástól vezéreltetve is nem hozná teljes nyíltsággal olvasótáborunk tudomására azt a tényt, hogy lapunk további fennállását, de mindenesetre a jelen terjedelemben és színvonalon való megjelenését azonnali és súlyos veszély fenyegeti!

Amikor lapbizottságunk #s ügyvezető bizottságunk a 15,000 dolláros lapfenntartási kvótát megállapította, azt mint a minimális célkitűzést terjesztette olvasóink elé, amelynek három hónap alatti előteremtése feltétlenül szükséges sajtónk fenntartásához. Olvasóink egy jelentékeny része, mint mindig, most is áldozatkészen válaszolt, de egy jelentékeny csoportja, amelynek támogatása feltétlenül szükséges, sajnos nem tette ezt meg.

Olvasóink többsége 20, 30, 40 éve, vagy még annál is hosszabb idő óta olvasója lapunknak. Ezek számára, úgy érezzük, nem szükséges, hogy ismét részletekbe bocsátkozzunk a gyűjtési kampányok szükségességéről.

Ezért elég, ha egy dolgot említünk most meg.

A több millió dollárral rendelkező International Typograhical Union ép az elmúlt hetekben szüntette be öt lapját, annak hangoztatásával, hogy jelentékeny hirdetési jövedelem nélkül többé-ke- vésbbé lehetetlenség Amerikában munkásujságot kiadni.

A mi nagyszerű olvasótáborunk több mint 50 esztendő óta, minden esztendőben megcsinálja ezt a “lehetetlenséget”. Határtalan áldozatkészségével előteremti számunkra azokat a tetemes összegeket, amelyek az előfizetéseken felül szükségesek a mai világban egy munkáslap előállításához.

De amely pillanatban olvasótáborunk egy része megszűnik áldozni a lap érdekében, abban a pillanatban válságossá fordul lapunk helyzete.

Az őszinteség megköveteli, hogy rámutassunk arra a tényre, miszerint lapunk legszűkebb anyagi jövedelemmel rendelkező olvasói — kiadó- hivatalunk könyvei szerint — az idei kampányban is szinte megrendítő áldozatkészséggel járultak hozzá lapunk fenntartásához, ők a szó legteljesebb értelmében a szájuktól vonják meg a falat kenyeret, amikor 5—10 dolláros adományaikat beküldik hozzánk a havi SO-r-40 dolláros nyugdijaikból vagy más jövedelmükből.

De, ugyancsak a kiadóhivatalunk kimutatásaira támaszkodva, azon olvasóink, akiknek jövedelmei ennél sokkal hathatósabb hozzájárulást tehetnek lehetővé, azok jeletékeny része— tisztelet a kivételnek — sajnos nem vette ki a részét kampányunkból.

Tudjuk, nem közöny okozza azt, hanem' sok más érdemes ügyért való áldozatvállalásuk. Ezen munkástársainknak azonban meg kell érteni, hogy minden más megfontolás mellett egy ddog elvitathatatlan:

A BÉKÉÉRT ÉS SZABADSÁGÉRT, SŐT NÉPÜNK ÉLETÉÉRT VÍVOTT KÜZDELEMBEN MA NINCS HATHATÓSABB FEGYVERÜNK. MINT A SAJTÓ. AZ A TÉNY, HOGY AZ AMERIKAI REAKCIÓ AZ IDEGENNYELVü SAJTÓNAK EDDIG MÁR 17 SZERKESZTŐJÉT ÉS VEZETŐEMBERÉT TARTÓZTATTA LE. MUTATJA, HOGY MENNYIRE TUDATÁBAN VANNAK A SAJTÓ FONTOSSÁGÁNAK.

Azok az olvasóink, akik megengedhetik a hozzájárulást, de valamilyen okból nem teszik azt meg, akarva nem akarva hozzájárulnak ahhoz, hogy az, amit a reakció, a munkások ellenségei terrorral, üldözéssel, nem tudtak elérni, lapunk elnémulása, szavának meggyengülése most a saját közönyünk következtében bekövetkezzen!

Nem hisszük, hogy akad valaki olvasóink között, aki felismervén a tényeket, ne tenne meg mindent ennek megakadályozására.

A Magyar Szó ebben a sorsdöntő időben még mindig több mint 10,000 amerikai magyarhoz, szavazópolgárok, nehézipari munkások, értelmiségiek, kisüzletemberek ezreihez viszi el a béke és haladás felvilágosító, bátorító üzenetét.

Lapunk elnémulása, de még csak hangjának gyengülése is olyan roppant felelősség, következményei olyan messzire kihatóak, hogy a Lapbizottság úgy érzi nem térhet ki az elől, hogy az

(Folytatás a 8-ik oldalon)

patokat. Közben a francia reakciós politika odahaza az anyaországban pénz és egyebek híján nem tudott gondoskodni a francia nép legelemibb szükségleteiről, a nyomor fokozódott, a dolgozó nép kizsákmányolása fokozódott, a politikai élet káosza fokozódott. Két hatalmas ipari és tőkés imperialista ország együttes ereje sem bírta legyőzni a szabadságáért fegyvert fogó indokinai népet — és Dienbienphu felszabadult.

A dullesi külpolitika nemcsak a genfi konferencián, hanem Dienbienphunál is súlyos vereséget szenvedett az egész frázistömeggel együtt, amelyet generálszaftként rája akartak önteni, azzal a jelszóval, hogy még akkor is beleavatkozik USA az indokinai háborúba, ha a franciák feladnák a küzdelmet, mert Dullesék tovább vívják az amerikai katonákkal, hogy megakadályozzák a kommunizmus előtörését és elterjedését. Még csak nem is e rendkívül gazdag ország rizsére, búzájára, ónjára, gumijára és egyéb természeti kincseire fájt a foguk, (bár amig nem az övék mindaz, ami másnak birtokában van, addig nincs nyugvása a Wall-strceti világhódítóknak) hanem azért, hogy a háborút, a profitok legbővebb és legbiztosabb forrását, tovább kavarhassák. Indokina azért kellene nekik, amiért Koreára is szemet vetettek: hadibázisnak. Csak egy pillantást kell vetni a térképre, hogy lássa az ember, micsoda értékes és közeli hadi támaszpontokat jelentene Korea és Indokína — a kínai népköztársaság ellen. Természetesen a Kínával vívható háború egyet jelentene a Szovjetunió elleni háborúval, amire Pentagonék tüzzel-vassál készülődnek, mikor is ilyen hadibázisoknak kiszámithatatlan előnyeik lennének.

Ez azonban a harmadik világháború lenne, melyet pedig sem. a világ népei, sem Amerika népe nem akar, hiszen éppenséggel a világ népeinek békeakarata okozta a dullesi külpolitika keserves kudarcát Genfben is.

Dienbienphuval azonban még nincs vége a háborúnak és nincs vége a háborús veszélynek. A tőkés sajtó nem egyszer kikottyantja a népámi- tással titkolt terveket. A “Wall Street Journal” a napokban például a következőket irta: “A vörösök uralmának belülről való megdöntése az uj U^ S. titkos kínai politika célja. A State Department tervezői jó szemmel nézik azt a hosszúlejáratú erőfeszítést, hogy megbuktassák a vörös kínai rendszert. Az egyik nagy fegyver a következő: Ébren kell tartani (és hivatalos közegek beismerik, hogy csakis ezt akarják) a Formózáról jövő támadás veszélyét, amelyet U. S. fegyverek támogatnak. Indokina megmentése a kommunisták kezéből része ennek a tervnek.”

Hogy pedig meddig hajlandók menni terveikkel, arra meg az Alsop-fivéreknek a “N. Y. Tribünéiben megjelent egyik rovata világit rá, a- melyben többek között a következőket írják: “Repülőgépanyahajók már indulásra készen álltak a Tonkini-öbölben könnyű röptávolságban. Haditengerészeti anyahajókon állomásozó repülőgépek és az amerikai légierő okinawai támaszpontjairól felszálló hosszutávu repülőgépek dolga lett volna, hogy egyesüljenek s alig több, mint egy kalapravaló taktikai atombombákat dobjanak le Dienbienphu kommunista ostromlóira.”

Ilyesfélék voltak Dullesék és Pentagonék tervei és nem valószínű, hogy Dienbienphu, sőt akár Genf után is hajlandók lennének ténylegesen irányt változtatni. Végső soron azonban mégis a népek akarata dönt. A munkásság hangjának döntő szerepe, hogy kórusban követelje Dullesnek és vele együtt külpolitikájának távozását. Ez a politika eddig is csak bajt és kudarcot hozott országunkra. Éppenugy, amint Koreában is be kellett szüntetni a tüzet, az amerikai nép sürgetésére most Indokinában is békét lehet teremteni.

AMERIKAI