Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-04-22 / 15. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ April 22, 1954 AZ A Fő, AMI A FAZÉKBAN FŐ Hogyan döntött Truman a H- bomba mellett - tíz perc alatt Két szép nagy zsemlét vettem a napokban a péknél. A pék — ugv láttam — egy csinos barna papírzacskóba helyezte és én siettem haza vele szombat délutáni uzsonnára, hogy beapritsam saját készitményíi kávémba. Ahogy megyek hazafelé, kezemben lógatva a staniclit, egyszerre csak megdöbbenve észlelem, hogy a papírzacskó teljesen súlytalan. Mi az?—gondoltam.—A pék c^ak melléje dobta volna a zsemléket? Vágy talán lukas a zacskó, a két zsemle kicsúszott volna, miközben a lelki szemeim előtt párolgó nagy bögre kávé képzetén édelegtem? Kinyitom a zacskót, belenézek: ott látom a két zsémlét békésen szotyorodni egymás mellett! És már el is ment az étvágyam. Eszembe jutott, hogy hiszen éppen azért szoktam le a zsemleevésről, mert a pékek vagy a lisztgyárosok modern iparmüvészete eredményeképpen szinte semmiből készitik a zsemlét, valami anyagtalan anyagból, amely a kávéba aprítva, tökéletesen megpuhul s mint valami tengeri ázalag anyagtalanul hánykolódik benne. Ha behunyt szemmel két ujjal belenyúlnék, hogy egy darabot kiemeljek, nem is érezném a tapintóérzékemmel, vájjon ürgs kávét markolászok vagy a zsemle valamelyik foszlányát érintettem, annyira megpuhul, meghigul! Ez a zsemle — az ipar és a kereskedelem jóvoltából — már nem is zsemle. Csak a profit szilárd, amelyet üzletemberek húznak, nem is belőle, hanem a vevők zsebéből. Hogyan csinálják? Rejtély. Valami azonban nincs rendben. A kenyér is megszűnt kenyérnek lenni. Több lehet benne, a vegyszer, mint búza vagy rozs. Addig keverték, amig valami alig ehető copákás massza lett belőle, pedig a héja, a külseje milyen vonzó, milyen étvágygerjesztő! Ha arra a kenyérre gondolok, amit hajdanán édesanyám a maga két kezével dagasztott, vagy a régi magyar pékek árultak s amely oly rugalmas volt, hogy ha rákönyököltem, visszaugroft eredeti alakjába, elfog a keserűség és bánatosan gondolok a kenyérrel együtt a keszthelyi zsemlére, melynél izesebb,'ropogó- sabb nem volt a világon. Abból a régi kenyérből és vízből jobban meg lehetett őrizni a test egészségét, mint akárhány mai előételes és desszertes rabkoszttal, amelynek csak külseje étel, a belseje vegyszer, ételutánzat, hamisítvány. A zsemlék esete azt a víziót ébresztette bennem, hogy ha igy mennek a dolgok továbbra is, eljön az idő, amikor odáig fejlődik az ipar, a nagy- és kiskereskedelem, hogy az élelmiszer külsejét tökéletesen utánzó, de tartalmát illetően teljesen üres képzeteket, képeket árulnak súlyos pénzekért s az embereket merő érzékcsalódással fogják etetni. Mert a zsemle itt a mondanivalóimnak csak — jelképe. Egyre kevesebb élelmiszer az, aminek lennie kellene. A kémia, a tudomány, az élelmiszervegytan vívmányaival és egyéb, fantasztikus mesterkedésekkel, egyre több élelmicikkre tudnak átalakitó hatást gyakorolni az élelmiszer minőségének rovására és a profit erélyes fokozására. A sütőporok, pótanyagok, műanyagok, ételízesítők, ételszinezők, elő- rekészitett ételfélék, amelyeket csak fel kell melegíteni, legyen az főzelék, saláta, hús, tészta, akármi, percek alatt előállíthatok és a megtévesztésig úgy néznek ki, mint igazi ételek, csak izük nincs, csak táperejük nincs, csak a lényegüket tüntették-lopták el belőlük. Húst veszünk, de nem tudhatjuk, hány hónap óta rostokolt valami hütőházban, vagy deep-freezerben, ahol éltető alapanyaga szétment. Gyümölcsöt vásárolunk, főzeléket, amelyet talán még éretlen állapotban raktak jég közé, hogy sokáig elálljon és talár mint primeurt, az évad első termékét borsos áron sózzák rá hiszékeny vásárlókra, akiknek nyálában felrémlik igazi friss gyümölcsök s főzelékek ősi, üde zamáta, de kapnak helyette állott, málló, fonnyadt valamit, amelynek se ize, se bűze, se tartalma, s amely csak abban különbözik a kannázott élelmicikkektől, hogy nem konzervdobozokban kapják s az az illúzió lengi körül, hogy “friss”, most szedték, most vágták, most húzták ki a televényföldből. A többit elvégzik a vegyszerek és az élelmiszerkémia csodái. Böfögni és tévedni emberi dolog, de még ennyi böfögő embert egy rakáson nem láttam, mint errefelé. Még olykor a rádióbemondók is megeresztenek egyet, de senki sem veszi rossz néven. Társaságban urak, hölgyek nem egyszer odaböffentenek az ember orra alá, de elég, ha kezüket szájukhoz emelik és azt mondják: “Pardon!” és amiért annak idején anyám kupán vágott és azt mondta: “Disznó!”, — az manapság azonnal meg van bocsátva és természetesnek véve, mint a lélegzés, vagy a tüsszentés, mert hiszen mindenki azt csinálja, mintha ez mindig igy is lett volna, mintha “örök”, volna, mint az “emberi természet”, amelyen változtatni nem lehet. Nem tudom, nem volt időm statisztikai adatokkal ellenőrizni, de úgy tűnik előttem, hogy azelőtt nem volt annyi gyomorbajos ember, sőt a gyomorrák sem volt annyira elterjedve, mint manapság. Mondom, nem tudom, de gyakran eszembe ötlik, vájjon nem ennek a rettentő mennyiségű műanyagnak és vegyszernek kellene tulajdonítani ezeket a modern nyavalyákat? Nem egy cikket irtunk már arról, hogy miféle mérgező vegyi anyagokkal keverik a kenyeret és ki nem tudja, hogy mit müveinek a tejjel és a tejtermékekkel, amig a tehén tőgyéből gyönyörű csomagolással a fogyasztó asztalára kerül. Mindenki tudja, hogy a cigarettában a dohány a legkevesebb, a többi pác, vegyszer, ízesítő anyag, töltelék, kátrány és miegymás. Minden meg van hamisítva, amint az orvosi szakvélemények is, amelyekkel a fogyasztási cikkeket reklámozzák. És miért ne. árulnának egy gyékényen a véleményekért szép tiszteletdijakat huzó “orvosok” James Reston, a “N.Y.' Times” április 8-iki számában j érdekes cikkben számol be j arról a történelmi jelenetről,} amikor elhatározták a hidrogénbombák gyártását. Ez a beszámoló annyival is inkább érdekes, mert a napokban hangzott el egy újabb vád McCarthy szenátor szájából, amelyben azt állította az őrá jellemző, bizonyíték nélkül kinyilatkoztatott vádaskodással, hogy a kormányban meghúzódó “kommunistabarát elemek” tizennyolchónapig huz- ták-halasztották a H-bomba gyártását és ez elég hosszú idő ahhoz, sugalmazta a szenátor, hogy az Egyesült Államok sorsát veszélybe hozza. Reston cikke rácáfol a szenátor állításaira. Az 1949. szeptember 2-ika közt, amikor Washingtonban bejelentették, hogy a szovjet is kipróbálta az első atombombát, és 1950 január elseje közt, amikor a Fehér, Ház bejelentette, hogy megkezdik a, hidrogénbomba előállítását, 4 hónap és 8 nap telt) el és pedig azzal, hogy tanulmányozták a hidrogénbomba gyártásának lehetőségét és vitatták a célszerűségét. Harry S. Truman Az első találkozón Dean Acheson, akkori külügyminiszter, Louis Johnson, az akkori védelmi miniszter, és David E. Lilienthal, az atomenergiabizottság akkori elnöke vett részt. Mindhármukat Truman elnök jelölte ki, hogy határozzák el, mi legyen a hidrogénbombával. Jelen voltak még Omar Bradley, a közös vezérkari főnökök akkori elnöké, és még három nagyfej ü. Ámbár Acheson és Johnson abban az időben ellenséges viszonylatban voltak egymással, abban megegyeztek, hogy hozzá kell fogni a hidrogénbomba gyártásához. Ezek már előre elkészített szöveggel jöttek a megbeszélésekre, hogy ajánlják Tru- mannak a gyártás elrendelését. A két szöveget egybeolvasztották. Csak Lilienthal ajánlotta, hogy tegyék a kérdést újabb megfontolás tárgyává. Lilienthal véleménye a következő volt: Utasítsa az elnök a két minisztert, hogy vizsgálják át újra céljainkat békében és háborúban, vizsgálják meg e célok kihatását stratégiai terveinkre az amerikai és szovjet atomenergiagyártás megvilágításában. Lilienthal tervezete műszaki és bölcseleti szempontból vette sorra az érveket a bomba mellett és ellen s következtetéseit a következőkben lehet összefoglalni: Ha a szovjet atombombájával h id r o g é nbombával szállunk szembe, az nem növeli biztonságunkat, mert idővel fokozódik az atomfegyverkezés és biztonságunk csökken. A hidrogénbomba, továbbá, azt a tévhitet fogja állandósítani, hogy ez óriásfegyver fog nekünk védelmet is szolgáltatni és csak későn ébredünk rá, milyen gyengeségei vannak katonai berendezésünknek. Végül: ne hatáOppenhcimer professzor az illető cikket forgalomba hozó gyárosokkal, nagykereskedőkkel, monopóliumokkal, amikor az elburjánzó gyomorbetegségek áldozataiból is az ő pacienseik lesznek? És miért van az, hogy a megbízható háziasszonyok vacsorája után alig böfög a vendég, mig a vendéglői koszt után a legjobb desszert a szódabikarbónát? A sötét ipar titkai csak igen ritkán kerülnek napvilágra. Főzni és enni csak lassan és hosszasan érdemes. Abban az időben, amikor az 1936-os párisi világkiállításon kapható magyar szakácskönyvemet francia nyelven megírtam, olvastam egy francia szakácskönyvben egy négyoldalas leírást egy bizonyos káposztalevesről egy francia inyesmester könyvében. Órákon át tart az elkészítése és bár nem ettem belőle, úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha az izek mesterével együtt magam is kóstolgattam volna. Egy árva szó sem volt benne vegyszerekről. Bevallom, mind a mai napig imádom idősebb asszonyok főztjét, mert azok a régi receptek és tanácsok szerint főznek még ma is, ahogy anyáiktól és nagyanyáiktól tanulták és nem kelt bennem semmi any- nyira visszás érzést, mint az a fiatal “modern nő”, aki azzal dicsekszik, hogy ő nem tud főzni, mintha csak ezzel intellektuális fejlettségét kívánná fitogtatni, amelyhez különben is a legtöbb esetben igen súlyos kételyek férnek. Hiszen főzni én sem tudok, de még férfi létemre sem mernék dicsekedni vele. Asszonyom, ön a legdrágább és legrafináltabb ételízesítőkkel sem bir igazi jó izeket előállítani. Ehhez művészet, türelem, odaadás és szakértelem szükséges. És bármennyi ételt is rak a vendégei elé. az asztalra, az ember sohasem a porció mennyiségétől, hanem az íztől lakik jól. Egyetlen izes falat pótol egy nagy tányér kaját. És sose felejtse el, hogy ami időt megtakarít az ételek elkészítésénél a műanyagok felhasználásával, annyival növeli az élelmiszertrösztök profitját, mert azok telhetetlen gyomrába megy mindaz, amit in szerettei gyomrától megvon. dr. p. b. rozzuk el, hogy a hidrogén- I bombagyártást azonnal elkezdjük, hanem tökéletesítsük az atomfegyvert és vál- falait, fejlesszük légierőnket és közben fejtsünk ki újabb erőfeszítéseket szövetségeseinkkel és a Szovjetunióval az összes fegyvernemek ellenőrzése céljából. Bár a vita során és után Lilienthal egyet s mást változtatott felfogásán, dr. Oppenheimer, dr. James B. Co- nant és az általános tanácsbizottság más tagjainak támogatásával végső soron azon a véleményen volt, hogy a hidrogénbomba olyan légkört fog teremteni, amelyben lehetetlenség lesz az egész világra kiterjedő megállapodást kötni ez óriásfegyverek ellenőrzésére. Ezt a felfogást egy-két által á n o s, homályoscélzatu mondatba sűrítve belerakták a szövegbe és átmentek az ut túlsó oldalán fekvő Fehér Házba Trumanhoz. Az elnök meghallgatta mind a hármukat, majd az Acheson-John- son-ajánlat mellett döntött, a Lilienthal által javasolt revíziót vagy a H-bomba gyártás megkezdésére vonatkozó halasztást pedig elvetette. Ezzel a kézmozdulattal az elnök egyszersmind elvetette a Lilienthalnak a szovjettel való tárgyalásra vonatkozó ajánlatát is. És ez több volt, mint egyszerű “Nem.” Ez azt jelentete, hogy nemcsak a kívülről, a Szovjetunió részéről tett tárgyalási ajánlatokat veti el, hanem még azokat is, amelyeket belülről saját tanácsadói és bizalm: emberei tesznek. Mindez rö vid tiz percig tartott és a: elnök még aznap délután b< jelentette az országnak, ho£j elrendelte a H-bomba gyártá sát. Azóta több mint négy esz tendő telt el és a két szem benálló felfogás vallói rá: sem változtatták meg meg győződésüket: akik melletti voltak, úgy vélik, hogy sedi tették megmenteni a köztár saságot; azok, akik várni é tárgyalni akartak, azt álljt ják, hogy éppen ott vagy unt ahol 1949-ben voltunk e szükségünk -van nemzetkqz megállapodásra. AHirnniimiiiHiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiifiiiiiiiini KIOLVASTAD MÁS IS TANULHAT BELŐLE
