Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1954-04-08 / 13. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

April 8, 1954

Jt

A SZÁMOK BESZÉLNEK

írja: Eörsi Béla

K-------------------------------------------r

Federal Bank időnként kiad számításokat, főként a nagytőke részére. Ezekben közli, milyen a nemzeti jövedelem elosztása és mily lehetőségek állnak fenn a takarékosságra, ház, vagy autó vételére, bútorok beszerzésére. Ezek a számok igen érdekesen beszélnek, hallgassuk csak meg őket.

1954-ben az amerikai lakosság több, mint egyharmad része a megélhetési minimum alatt él.

10 százaléknak nincs évi 1,000 dollár jövedelme, heti fcb. 20 dollár.

13 százaléknak csak $1,000—1,999 jövedelme van, heti kb. 30 dollár.

14 százaléknak csak $2,000—,2999 jövedelme van, heti kb, 50 dollár.

Összesen 37 százalék szűkén él, vagy nyomorog.

Közepesen él:

16 százalék ($3,000—3,999) heti jövedelem $70,

16 százalék ($4,000—4,999) heti jövedelem $90.

Összesen 32 százalék él oly módon, hogy ha a jövedelme, ypgy munkája tovább megmarad — a családját takarékosan eltarthatja.

A jómódú közép jövedelem csoportjába (a tanult munkások, intelligencia, és polgárság jó része) a lakosság egyötöd része (20 százalék) sorolható, ezeknek átlag $120 heti jövedelmük van.

A megmaradt 11 százalékból 6-nak $10,000 alatti jövedelme van és a lakosság minden 20-ik családjának van 10 ezer dolláron felüli jövedelme, amely már fényűző életet is lehetővé tesz.

Röviden szólva — a családok egyharmadrésze nélkülöz, második harmadrésze szerényen él, de gondtalanul, mig az első nagy betegség, vagy a munkanélküliség el nem söpri az ál biztonság érzését. Csak a lakosság egyharmada él úgy, ahogy az amerikai filmipar lerajzolja naiv külföldiek részére.

A munkanélküliség réme a küszöbön áll ma, s az éhezés és mindennapi kenyér közötti űrt a munkanélküli segély (amely alig elég az életre, hát még a hitelre vásárolt bútor, autó, vagy ház törlesztésére!) és a megtakarított pénzünk tölti be. Ezért érdemes foglalkozni, mily megtakarított tőke áll az emberek rendelkezésére. (Ebben a hadikötvény,^bankban, vagy Federal takarékpénztárban tartott pénz és részvények vannak összesítve.)

Semmiféle megtakarított pénze nincs a családok 26 százalékának;

$1—199 megtakarított pénze van a családok 15 százalékának ;

$200—499 13 százaléknak,

és $500—999 pedig 13 százaléknak.

Ezer dolláron aluli megtakarítás 67 százaléknak.

Vagyis munkanélküliség esetén minden 8 családból két család 6 hónap multva éhezni fog, mert a legnagyobb részének alig van megtakarított tőkéje.

$1,000—1,999 megtakarított pénze van a jobbmódu családok 11 százalékának;

$2.000—4,999 13 százaléknak;

$5.000—9,999 5 százaléknak;

és $10,000 felül 4 százaléknak. Ez összesen 33 százalék.

Egy komoly gazdasági válságot csak a családok 10 százaléka tudna megrázkódás nélkül keresztül élni. Az, hogy a szegény emberek bírják részvények alakjában a nagyvállalatokat, csak gyermekmese, hiszen a munkásosztály kétharmad részének alig van megtakarított tőkéje.

McCarthy és a newyorki rendőrök

A newyorki rendőrség római katolikus vallásu tagjai hatalmas ovációban részesítették McCarthy szenátort, amidőn az megjelent a “Szent Név” nevű vallási egyletük évi összejövetelén.

Több mint 6,000 rendőr tapsolta tenyereit vörösre úgy McCarthy, mint az őt megelőző Msgr. McCaffrey rendőrpap beszéde folyamán.

Msgr. McCaffrey kijelentette, hogy csak baloldali és íéh evezetett amerikaiak kritizálják McCarthyt. Ha voltak is kisebb hibái, azokat eltúlozták. A rendőrök a kijelentésnél nagy kiabálásba törtek ki: “Nem, nem” ezzel jelezve, hogy szerintük McCarthy sohasem követ el hibát.

Beszédében a wisconsini szenátor kijelentette, hogy Amerika már 1848 óta hadiállapotban van a kommunizmussal, mert Marx Károly abban az évben adta ki a “Kommunista Kiáltványt” és ezzel hadat üzent a tőkés társadalomnak. A rendőrök ezt is megtapsolták.

Mozgalom McCarthy visszahívására

Szűk Cityben (Wis.) gyűlést tartottak. A gyűlésen a városka lakosságának egyharmada vett részt. A megmozdulást egy helyi klub szervezte, amely céljául tűzte ki, hogy McCarthyt lemondásra kényszerítse. A gyűlés jelszava a következő volt:

‘ JoenaK távoznia kell!”

A McCarthy-ellenes Mozgalmat Leroy Gore, a “Sauk-Prai- rie Star” című hetilap főszerkesztője kezdeményezte. Az újságíró eddig 125,000 aláírást gyűjtött azokra a petíciókra, a- melyek azt követelik, hogy Mc Carthyt fosszák meg mandátumától és írjanak ki uj választásokat.

Botból nem lesz borotva...

(Történelmi tanulmány a gazdasági jósok tévedéseiről)

Nem valami megnyugtató dolog volt a napokban, amikor Herbert Hoover egy washingtoni hallgatóság előtt kijelentette, hogy sehol sem látja ezen a tájon semmi jelét egy újabb depressziónak. Amint riportjában egy újságíró megjegyezte: “Erre a kijelentésre nem lehetett hallani tapsot, mert tulharsogta az összeverődő térdkalácsok zörgése.”

Az, amin most keresztülmegyünk, fejtegette nagy pöf feszkedés közben, az “mindössze egy mulékony süllyedés. Oka: termésfelesleg és csökkentett derűlátás.”

Tegnap és ma

Ez bennünket egy kissé azokra a hoover! mutatvány számokra emlékeztet, amelyekkel az 1929-1932-es években csillogtatta magát. Ez volt a tőkésrendszer történelmében a legkiterjedtebb és legpusztítóbb válság. Az 1929 októberi értéktőzsdei krach csupán egy állomása volt a korszak gazdasági összeomlásának. Már ennek az évnek júniusában megkezdődött a visszaesés, de a polgári köz- gazdasági szer encsejósok, akik figyelmükre se méltatták, biztosak voltak abban, hogy csak rövidéletü lesz. Közül sokan azt állították, hogy az Egyesült Államok hosz- szu időre “kiegyensúlyozott” gazdasági megszilárdulás, ha ugyan nem állandósult felvirágzás, elé néz. De nem későbben, mint 1929 augusztus 10-ikén, az amerikai bankárszövetség kijelentette, hogy az, amit szerény “idényszerü visszaesésének nevezett “még kevésbbé súlyos, mint máskülönben szokott lenni.”

Néhány nappal később a tőzsdén a részvények árfolyamai esni kezdtek és október felé az eladások oly méreteket öltöttek, hogy a Wall Street bankárai mentőakcióra siettek, hogy útját állják a teljes felfordulásnak. Október 24-ikén azzal próbálták visszafordítani az áradatot, hogy 200,000 darab U.S. Steel részvényt vásároltak össsze. Ez azonban nem tudta megállítani az összeomlást, mert egyetlenegy napon 13 millió különféle részvényt adtak el a tőzsdén.

A rákövetkező napon jött Hoover elnök hires kijelentésével, hogy “az árutermelés és áruforgalom egészséges és virágzó bázison nyugszik.” Ámde a pánikbaesett részvénytulajdonosok nem hallgattak rá. Október 29-ikén 16 millió 400 ezer részvényt dobtak a piacra.

Hogyan maszlagoltak az urak?

Közben Charles M. Schwab, a Bethlehem Steel elnöke, a következő kijelentéssel sietett Hoover segítségére: “Az acéliparral való hosszú kapcsolatom alatt még sohasem tapasztaltam, hogy az ipar nagyobb szilárdságnak vagy ígéretesebb jövőnek örvendett volna, mint éppen ma.”

Edsel Ford sem engedte, hogy tultegyenek rajta. November elsején kijelentette: “Alapjában véve az ország ipara és üzleti világa egészséges. Minden jel azt mutatja, hogy az általános viszonyok továbbra is virágzóak maradnak.”

Még a ravasz Rockefeller is belekontrázott a nagyiparosok kórusába: “Az ország alapviszonyai egészségesek.” És micsoda óriási megnyugtatást okozhatott az éppen akkor elbocsátott acélmunkásoknak, amikor egy lélegzet alatt bejelentette, hogy “a fiam és én már napok óta mást se teszünk, mint részvényeket vásárolunk.”

Éppenolyan izzó hévvel támadta a “sötét károgásu” hirterjesztőket Robert P. La- mont, akkori kereskedelmi miniszter, a nagytőkének egy másik vezető prófétája, aki kijelentette 1929 november 5-ikén, hogy “egyetlenegy olyan tényező sem forog fenn ma azok közül, amelyek együtt szoktak jelentkezni a múltban lezajlott gazdasági hanyatlásokkal Vagy megelőzték volna azokat.”

Mind e zengőhangu kántá- lások ellenére a.helyzet egyre rosszabodott. A derűlátás hivatalos tenyésztői azonban mindennek ellenére fáradat- hatalanok voltak. Nem kisebb ember, mint Andrew Mellon, akkori pénzügyminiszter, akiről azt rebesgették, hogy Alexander Hamilton óta nem volt nála nagyobb lángelme, 1930 sziveszter-estjén beharangozta azt a szivviditó hirt, hogy ő nem lát “semmit sem a jelenlegi helyzetben, ami fenyegető volna vagy igazolná a borúlátást. Teljes a bizalmam, hogy tavasszal fel fog frissülni az üzleti tevékenység.” (Ez eszünkbe juttatja azt a márciusi fellendülésre vonatkozó jóslatot, amellyel idén csillapították a kedélyeket s ebből a ‘majd meglátjuk márciusban’ féle Ígéretből — Április elseje lett.)

j Elvakult

közgazdászok álmai

» Az egyetemek közgazdasági professzorai és látnokai éppolyan vidáman dörzsölték j tenyereiket, mint az iparmág- ! nások, akiktől fietéseiket ! kapták. Különösen arra a tudós professzorra gondolunk, a Yale-egyetem Irving Fi- sher-jére, aki melegen ajánlotta Hoovernek, nyugtassa meg a nagyközönséget, hogy minden a legnagyobb rendben I folyik a világon. Fisher egy amolyan előfutárféle pszi- cho-közgazdász vala, amint ma nevezik ezt a furcsa szerzetet. Mert az ő véleménye szerint is “a krach hatása főleg lélektani, pszichológiai”.

Volt egy kivétel. Roger W. Babson, a Babson-intézet feje, aki ma, 78-éves korában azt állítja, hogy “csak tékozlás, tehetségtelenség, becstelenség és vétek okozhat üzleti pangást”, de annak idején,

1929-ben egyedül ő volt az a jósok és boncok közt, aki előre látta a veszélyt, még hozzá súlyos gazdasági okkal és joggal. Szavait ismét átolvastuk a “Commercial and Financial Chronicle” 1929 szeptember 6-iki számában, szóval a részvénytőzsdei földindulás előtt, amikor is a következőket mondta: “Előbb- utóbb bekövetkezik a gazdasági összeomlás és az borzalmas lesz.”

A tőkés közgazdászok legtöbbje azonban, eltérően Bab- sontól, a kilátásokat szépnek, ragyogóknak tekintette és még hónapokkal a krach bekövetkezése után is igy gondolkoztak, amikor már az “uj korszak”-ra vonatkozó jóslataikat megette a fene. És velük együtt Herbert Hoover is változatlanul bugyborékolta ki magából a napsugai'as szólamok ürességeit.

Hoover

himez-hámoz

1930 március 7-ikén azt mondta a nemzetnek, hogy “az összeomlásnak a munka- nélküliségre gyakorolt leg- rosszabbb hatásai az elkövetkező hatvan nap alatt el fognak oszlani. “Aztán elmúlt ez a két hónap is és a munka- alkalmak . tovább ritkultak. Hoover azonban tovább forgatta ugyanazt a répedt gra- mafonlemezt: “Meg vagyok győződve, hogy most már igazán túlestünk a nehezén.” (N.Y. Times, május 10.) Az eső azonban eltörpült ahhoz a felhőszakadáshoz képest mely két álló esztendeig tartott. Majd 1930 október 2-ikán, amikor az amerikai bankárszövetség évi konvencióján beszédet mondott, hajlandó volt beismerni, hogy volt valami “bomlás gazdasági rendszerünkben, amely átmenetileg megakadályozta az prosperitás menetét,” mindamellett igyekezett filozófiai palástot ölteni magára, mert hát utóvégre is “a haladás normális menetének a fennakadásai már egy évszázad óta újra meg újra megismétlődnek.”

És akár csak napjainkban Eisenhower elnök és rész- vénypakettes tanács adói, Hoover is kezét-lábát törte, hogy a nagytőkések számára adókedvezményeket adjon. Hallani sem akart arról, hogy a tőkenyereségre adót vessenek ki, amelyet annak idején követelt a közvélemény és a következőket mondta a tapsoló bankároknak: “Sohasem ! Voltam hívője annak a felfogásnak, hogy kormányformánk direct -akcióval tudna megoldani* gazdasági problémákat.”

A tennivaló, mondta az az államférfi, akit hízelgői a Nagy Mérnöknek neveztek, a tennivaló abból áll, hogy bátorítást kell nyújtani ösztönzésére és meg kell ereszteni a gyeplőt a szabadvállalkozás számára. És akkor a kellő időben igy érvelt annak az elméletnek e korai hirdetője,

i