Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1954-01-07 / 1. szám

January 7, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZÓ J1 Ä MONDÁK ÉS AZ ÉLET Ki nem ült este elmerengve erdőn vagy réten ropogó tü; él, melynek lángjait táncoló asszony lebegő ruhájának néz.e? Milyen varázslatosak az ilyenkor hallott mondák! Képzeljük el ezt a helyzetet a Kara-Kum-sivatagban, ahol ner i is a mese szerint, hanem valójában “a madár sem jár.” De hidjuk: ott járnak a szocializmus építői, A tavasz óta ássák az 1,100 kilométer hosszú Turkmén Főcsatorna med­rét. A sivatag több helyén geológiai expedíciók dolgoznak.! Az expedíció esti tábortüzénél a sivatagi útikalauz — aki: elvan öreg, hogy szive a mondák kincsesbányája — gazda-j go mesél a régi időkről, a régi mondák világáról. Ilyen­től näh: — Régen az élet nagyon nehéz volt. A muzulmán pa­pok kitalálták az égből zuhant kőről, a Kába-kőről szóló 'mondát, hogy a népet valamivel vigasztalják és magukhoz édesgessék. Azt mondták, hogy a hagyományok szerint min­den kívánsága teljesül annak az embernek, aki megérinti a Kába-követ. A földkerekség minden részéből a Kába-kő­höz'siettek az emberek. Sok keleti ember ábrándozott arról, hogy zarándokutat tesz a Kába-kőhöz, de nem mindenki juthatott el hozzá. Pedig már mindenki hitte, hogy a Kába- kő. a boldogság kulcsa. Az ut hozzá a sivatagon keresztül vezetett. Milyen nehéz, viszontagságos a sivatagon át utaz­ni! Milyen nehéz megtalálni az utat a sivatagban! A boldog­ságukat kereső emberek segítségére siettek a csillagok. íme, ott az égen az a csillag mutatja északot, amaz pedig a déli irányt... A mesemondó tekintete a régész kabátjára téved. A ré­gészre, aki felfedezte, hogy itt, a sivatagban évszázadokkal ezelőtt még élet volt, folyó folyt — és kijelöli az utat az uj “folyó”, a Turkmén Főcsatorna számára, mely a sivatagba elhozza az éltető vizet, a boldogságot. A régész kabátján apró jelvény van; vörös csillag. A turkmén mesemondó, mintha csak megihlették volna, igy folytatja mondáját: — Az északi, meg a déli csillagnál különb csillagot is­mertünk meg. A szocializmus csillagát. Mi erről a csillagról mondunk történetet a gyermekeinknek. ★ Egy észt monda úgy szól, hogy valamikor bőségesen termett a Saaremaa-sziget földje. Az ördögnek kedve támadt arra, hogy ott telepedjék le. Egy hatalmas zsákba követ sze­dőit, vállára kapta és elindul a szigetre, hogy házat építsen. S a ír Till, a hős észt parasztlegény azonban meg akarta sza­bad itani a népet az ördögtől s belefojtotta a sátánt a ten­gerbe. Csakhogy az futás közben elszórta a köveket. Azóta cs ipa szikla, csupa kő'a Saaremaa-sziget. A bőséges, gaz­dag termést már csak a mondából ismerik a kis sziget la­kók S a monda szerint Suur Till messze hajózott, a nép azonban úgy hiszi, egyszer visszajön, megtisztítja a szige­tet a kövektől és messze űzi a szegénységet. Ez az “egyszer” gyorsan közeledik. Tavaly az észt tu­dósok tanulmányozták a csupa kővel borított észt szigetek természetét. S azóta már ekszkavátorok, árokásógépek, traktorok, talajgyaluk serege dolgozik a köves földeken. A saarei gépállomáson eddig már 40 ezer köbméter követ szed­tek fel a szántőfödekről. Vlagyimir Maripuu kolhozelnök azt mondja, hogy az öreg észtek ma már igy fejezik be a régi mondát: — Mint látjátok, Suur Till visszatért... Most már örökre miénk lesz a boldogság... ★ Kirgiziában, a kopár hegyek közt, a Tyerek-folyócska partján egy Buken Mamirbajeva nevű parasztasszony be­szélte el a következő mondát egy szovjet újságírónak: — A hegyekben él egy madár. Szamaruk-Kus-nak hív­ják. Gyönyörű tollai vannak, szikrázó fénnyel világítanak. . mikor Szamaruk-Kus felrepül világosság támad, mintha i myes nappal lenne. Aki meglátja Szamaruk-Kus tollainak ragyogását, boldog lesz. így mondják az öregek. Messze van-e ez a madár? A Tyerek-folyón nemrégiben készült el két kirgiz kol­hoz közös vizierőmüve, Buken Mamirbajeva is ott dolgozott a kis erőmű megépítésén. Munka közben valamelyik öreg kirgiznek eszébe jutott a Szamaruk-Kus-ról szóló történet. Elmondta és mosolyogva tette hozzá: — Építjük ezt a villanyerőmüvet: fészket építünk Sza- muruk-Kus számára. — “Valóban. Jól mondtad. Kényszerítjük a madarat, hogy világifson nekünk. Amikor Mamirbajeva elbeszélte az újságírónak a csodá­latos madár történetét, megkérdezte vendégét: — Akarod, hogy megmutassam a csodálatos madarat? Megfogtuk Szamaruk-Kust! Ekkor odament a falhoz és bekapcsolta a villanyt. A szobát tiszta fény árasztotta el. ★ Három példa — három tanú is. Vannak, akik féltik a méséket és mondákat attól, hogy a valóság változása, nö­vekvő arányai mellett eltörpülve, időszerűségüket vesztve-, a mesék feledésbe mennek. íme, a három tanú vallomása ar­ról, hogy nemcsak kegyelet tartja fenn a mondákat, hanem a társadalom alapjaival együtt és általuk épülnek tovább a mesék, sőt uj tartalmat nyernek. Kóródi József Hogyan született Belioz Rákószi-induíája (Hector Berlioz születésé­nek 150. évfordulója alkalmá­ból közöljük önéletrajzának alábbi részét, amely a nagy francia zeneszerző 1846-os pesti fellépéséről szól.) A műsoron szerepelt az az induló is, amely most Faust- legendám II. részének finá­léja. A Magyarországba va­ló utazásomat megelőző éj­szakán irt,am. Egy bécsi mű­kedvelő, aki Magyarország szokásait töviről hegyire is­merte, néhány nappal előbb fölkeresett, hóna alatt egy kötet régi melódiával. “Ha tetszeni akar a magyaroknak — mondá — komponáljon egy darabot valamelyik nem­zeti melódiájukból. Ezzel el­ragadja majd őket és vissza­térte után majd elbeszéli ne­kem, hogy éljeneztek s tap­soltak érte. íme, egy gyűjte­mény csak ki kell belőle ra­gadnia valamelyiket.” Követ­tem tanácsát s a Rákóczi- témát választottam és meg­írtam róla azt a nagy indu­lót, amelyet ön ismer. Alig terjedt el Pesten en­nek a “honi” zenedarabnak hire, a fantáziák máris nem­zeti módra kezdtek forron- gani. Azt kérdezgették, hogy dolgozhattam én föl ezt a hires, sőt mondhatni szent tárgyat, amelynek hangjai­nál annyi év óta hangosab­ban dobban meg a magyar szív és lángragyul- a szabad­ságért és dicsőségért, való lelkesedés? Sőt* bizonyos nyugtalankodás is támadt: szentségtelenitéstől tartot­tak. Ezt az izgalmat külön­ben nagyon is megokolta egy sereg nyomorult, potpurri és átírás, amikkel borzalmasan meggyaláztak minden tiszte­letreméltó régi melódiát. Le­het, hogy néhány magyar műkedvelő tanúja volt amaz istentelenségnek, mellyel pá­risi nemzeti ünnepeinken hal­hatatlan Marseillaise-iinket is az aljas zeneprodukiiók iszap­jába vonszolták. Végezetre az egyik ma­gyar, Horváth ur, valame­lyik magyar lap (a Honderű — Szerk.) főszerkesztője, se- hogysem türtőztethette kí­váncsiságát. Elmegy hát a hangversenyemet rendező kiadóhoz, megtudakolja a másoló lakását, akinek dolga volt az orcheszterhangoknak partitúrámból való kiírása, hozzárohan, követeli kézira­tomat és figyelmesen átol­vassa. De vizsgálódása ke­véssé elégíthette ki, mert másnap nem leplezhette előt­tem nyugtalanságát. — Láttam az ön Rákóczi- indulójának partitúráját. — Nos? — Nos.: félek! — Micsoda? — Ön témánkat pianóval vezeti be, holott megszok­tuk, hogy azt fortissimo hall­juk. — Igen, a cigányaiktól. De hát ez minden? Legyen nyugodt, meglesz a forte-ja, még pedig olyan, amilyet vi­lágéletében nem hallott. Nem olvasta pontosan. Tekintsük mindennek a végét! A hangverseny napján mégis némi félelem szoron­gatja a torkomat, l\ogy ezzel az ördöngős darabbal elő kel­lett hozakodnom. Ön bizo­nyára jól emlékszik: a téma a melódia első ütemének rit­musában tartott trombita- motívum után jelenik meg, fuvolák és klarinetek piano játsszák s a vonóshangszerek! pizzicato kisérik. E váratlan bevezetésre a közönség néma és nyugodt maradt, amidőn azonban egy hosszú crescen- dó-ban fugaszerüleg megszó­laltak a téma töredékei, meg­szakítva a nagydob tompa, távoli ágyudörrenéshez ha­sonló ütéseitől, a teremben leírhatatlan moraj kezdett forrongom, s abban a perc­ben, amidőn a felszabadult Orchester, mint valami vad kézitusában nekieresztet,te oly soká visszatartott fortis- simoját, hallatlan orditozás, lábdobogás rázkódtatta meg a termet : minden izzó lélek elfojtott dühe hátamat meg­borzongató hangokban tört ki, szinte éreztem, mint me­red égnek a hajam, s attól a végzetes aktustól kezdve el kellett búcsúznom darabom­tól, mert, az Orchester vihar­zása sem tudott megbirkózni azzal a vulkánnal, amelynek helyességét mi sem bírta fé­kezni. Elképzelhetni: újra kellett kezdenünk, de a kö­zönség másod ízben is csak bajosan uralkodott magán két-három másodperccel to­vább, mint első Ízben, hogy a csoda néhány ütemét meg- halgassa. Horváth uram a páholyában úgy viselkedett, mint egy ördöngős. Nem áll­hattam meg, hogy ne kacag­jak s feléje ne vessek egy pillantást, amely ezt jelen­tette: “Nos! Még mindig fél? Meg van elégedve a forte-jával?” Bölcsen csele­kedtem, hogy a Rákóczi-in- dulót — ez a darab magyar neve — a hangverseny végé­re tettem, mert, bármi követ­kezett volna utána, elveszett volna. Elhiheti, hogy ekkora vi­har engem is hevesen fölin- ditott. A színpad mögötti szobácskábán törölgettem az. arcom, amidőn a terem izgal­mának sajátságos visszaha­tását éltem át. Látom, mint lép hirtelen a terembe egy szegényes öltözetű, furcsa arckifej ezésü ember. Hogy engem megpillant, rámront, dühöngve megölel, szeme könnybelábad, s csak fuldo­kolva bök ki ennyit: “ő, uram, uram, én magyar... én szegény ördög ... un poco Titaliano... Bocsássa meg... fölindulásom... ó, én megértettem ágyúját..... igen, igen...” a nagy csata... a hitvány ebek... a néme-_ tek!” — S öklével a mellére ütve: “önt a szivemben hor­dom !... Hah! A franciák, a forradalmárok. .. tudnak for­radalmi muzsikát írni!” Nem kísérlem meg, hogy leírjam ennek az embernek borzasztó fölindulását, köny- nyeit, fogcsikorgatását; csak­nem borzasztó: fönséges­volt az! Gondolhatja, kedves Hum-; bért, hogy ezentúl a Rákóczi- induló ott szerepelt minden műsoron, s megannyiszor ugyanezt a hatást tette. Fontos tudnivaiók nem-polgárok számára A bevándorlási és polgá-j rosodási hivatal ügynökei mindenféle trükkökkel és fe­nyegetésekkel igyekeznek a nem-polgárokat, sőt a polgá­rosított amerikaiakat jogaik­tól megfosztani. Fontos, hogy a nem-polgá­rok ismerjék törvényes jo­gaikat. Tudniillik Amerika törvényei nemcsak a polgáro­kat, hanem a nem-polgárokat is védik. Ne engedjük meg senkinek, hogy e jogainktól megfosszon bennünket. Csak igy Védhetjük meg jogain­kat, igy védhetjük meg ma­gát az amerikai alkotmányt és annak szabadságlevél sza­kaszát, Amerika legdrágább kincseit. Polgárosított (honosított) amerikaiak Polgárosított amerikaiak­nak ugyanazok a jogaik, mint az ittszületett ameri- kiaknak. Nem kötelesek vála­szolni SENKINE7K addig, a- mig nem kérte ki egy ügy­véd, vagy védelmi szervezet tanácsát. Nem-polgárok Nem-polgároknak is meg van az a joguk, hogy NEM KELL VÁLASZOLNIUK senkinek addig, amig nem kérik ki egy ügyvéd vagy szervezet tanácsát. Joguk van ahhoz, hogy nem válaszolnak a Bevándorlási Hivatal ügy­nökeinek. Ha egy nem-polgárt letar­tóztatnak, joga van ügyvédet hívni, vagy baráttal, szerve­zettel összeköttetésbe lépnh Ha egy nem-polgárt letartóz­tatnak, joga van NEM VÁ­LASZOLNI semminemű kér­désre (kivéve nevének meg­adására) mindaddig, amig ügyvédet nem kap. Házkutatás Letartóztatási rendelet (Warrant, of arrest) nem azonos a házkutatási rende­lettel (search warrant.) Ha a letartóztatást eszközlő rend­őr vagy más hivatalos sze­mély kutatni kezd a házban, szólítsa fel és követelje, hogy hagyjon fel azzal. Ha tanácsot, segítséget akar honosítási, deportálás! ügyekben, lépjen érintkezés­be az American Committee for Protection of Foreign Born, 23 W. 26th St., New York 10, vagy a Magyar Vé­delmi Bizottság, 130 E. 16th. St., New York 3. Vidéken pe­dig: Detroit: 1442 Griswold Room 303, Cleveland 51J3 Euclid, Room 7. Chicago, 431 South Dearborn, Room 325, Los Angeles, 326 W. 3, Rom 312. ■■■EaHinaMEiBHiHEBSi:; HARCOLJUNK BÉKÉÉRT. _ HALADÁSÉRT, IGAZSÁGÉRT A MAGYAR SZÓVAL!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents