Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)

1953-08-06 / 32. szám

Másfél, vagy talán két hó­napon át naponként találkoz­tam azzal az emberrel, akinek történetét itt el akarom mon­dani. Rendszerint a Columbus Avenuen egy kis lunchroom- ban találkoztunk, ahová enni jártunk. Majdnem mindig 'ugyanannál a sarokasztalnál foglalt helyet. Rendszerint ott ült már, amikor én bejöttem és tovább maradt, mint én. Egy, vagy másfél héttel el­ső találkozásunk után biccen­tettünk egymásnak és ha vé­letlenül szembekerültünk az utcán, hello! — üdvözöltük ' egymást. • Csak rövid idővel ezelőtt került sor köztünk hosszabb beszélgetésre, amelyből meg­ismerhettem “ismerősömet”. Hat óra felé járt az idő, ami­kor beléptem a helyiségbe. Nem volt egyetlen szabad asztal sem, megálltam tehát ’az ajtóban. “Ismerősöm”, aki ekkor is megszokott helyén ült, egy mozdulattal asztalá­hoz tessékelt. Beszédbe ele­gyedtünk, bertuitatkoztam s én lis megkérdeztem tőle, hogy kicsoda. Azt mondotta, hogy •'darabokat és forgatókönyve­ket ir a filmipar és a televí­ziós adások számára. Kéré­semre, hogy mondja meg a nevét, — elpirult, hebegett- habogott, majd rövid hallga­tás után nagynehezen kíbök- te: — Ma— Paul Hanson va­gyok. , — .Hogy-hogy ma? Hát tegnap nem az volt? , . — Képzelje: nem — vallót-j ta be nevetve. — Tegnap Henry Oathman voltam. — És holnap . . .*? — Holnap, holnapután, sőt a következő egy-két hónapon át is még Paul Hanson mara­dok. Azután bizonyára megint más nevet kell majd felven­nem. — No és mi a magyarázata ennek a... hogy is mond­jam. .. különös hajlamának , a névváltoztatásra? — Nem hajlam ez, uram, hanem szükségesség — javí­totta ki szavaimat a tegnapi Oathman és mai Hanson. — Ebben az országban egyesek AMERIKAI MAGYftR SZÓ Augüst 6, 1053 csak úgy élhetnek, hogy meg­változtatják meggyőződésü­ket, mások meg a nevüket. — Amennyire értem a dol­got, Ön inkább a nevét vál­toztatja. — Igen. — De miért? — Egyetlen rendező sem fogadná el .egy filmforgató­könyvemet vagy televíziós j szcenáriumomat sem, ha a valódi nevemet Írnám alája. HanSön aztán elmondotta, hogyan irt a második világhá­ború éveiben — akkoriban még mint egész fiatal dráma­iró —egy színdarabot “Kö­zöttünk az ellenség” címmel. Olyan amerikaiakat muta­tott be a darabban, akik ön­ző céljaik érdekében ellátták az ellenséget gépekkel, érté­kes nyersanyagokkal, stb. — Nagy Yorkban sikere volt a darabnak, sőt filmtémának is felhasználták Hollywoodban. A háború után darabot irt azokról a hazatért katonák­ról, akiknek nem jutott hely az életben. A darabot nem adták elő. Hanson kénytelen volt úgynevezett “kereskedel­mi darabokat” Írni. Reklámot csapott különféle áruknak, — teának, szappannak, makaró­ninak, pasztilláknak, stb. Eze­ket a “kereskedelmi darabo­kat” rosszul fizették ugyan, de mégis ugy-ahogy megélhe­tett belőlük s lehetővé váltf számára az is, hogy egy ten-, gerészekről szóló nagyobb da­rabján dolgozzék. Hanson jól ismerte a tengerészek életét; apja matróz volt és a tenger hullámai közt lelte halálát; ifjúkorában ő maga is né­hány évig a tengereket járta. Darabja már elkészült, ami-! kor utolérte a szerencsétlen-; ség. 1951 nyarán megidézték Washingtonba az “amerika- ellenes tevékenységet” vizs-, gáló kongresszusi bizottság i elé. Ott emlékezetébe idézték! első darabját, amely állítólag | át meg át volt itatva “kom­munista propagandával”, vo-| nakodását pedig, hogy a fran­cia partizánokról Írott forga­tókönyvét módosítsa, “akna­munkának” minősítették. - E képtelen vádak felháborítot­ták Hansont, de uralkodott magán. Tudta, hogy a külön­féle vizsgálóbizottságban iülő ! kongresszusi tagok, a népsze­rűség hajhászásában gyakran j olyan túlzásokba esnek, ame­lyek érthetetlenek a normá­lis emberek számára. A kong­resszusi emberek különféle, el nem követett bűnökre vonat­kozó koholt vádakkal illették Hansont és mindenképpen azt firtatták: — Ön kommunista? Nem, Hanson nem kommu­nista és nem is volt az soha. Ő azonban nem mondta meg ezt a kongresszusi emberek­nek. Hivatkozott az USA al­kotmányának ötödik módosí­tására, amely jogot ad a ki­hallgatásra beidézett személy­nek, hogy megtagadja a vá-j laszt a hozzáintézett kérdésre, i ezért hát nem adott feleletet. [ A becsületes emberek azon­ban, akik nem akarnak ártat­lan emberek szenvedéseinek árán botrányos hírnevet sze­rezni, inkább nem válaszol­nak a kongresszusi tagok kér­déseire. Abból a feltevésből! indulnak ki, hogy az alkot- j mány majd megvédi, őket. j Hanson is ebben reményke-! dett. De — éppúgy, mint sok; más értelmiségit —, kik meg-1 tagadták a választ “a vizsgá- lóbirák” kérdéseire — elitéi-; ték. ítéletet mondottak felet-1 te— per nélkül, de még az aj joga sem volt meg, hogy fel­lebbezhessen, vagy kegyelmet! kérhessen. Hanson akkor érezte, hogy elítélték, amikor egy newyorki szinházcsoport j tulajdonosa ezzel a rövid! megjegyzéssel küldte vissza matrózdarabjának kéziratát: “Sajnos, nem használhatjuk”-! Eleinte csodálkozott ezen ai visszautasító válaszon. Mind­addig a tulajdonos is dicsérte, a darabot, a rendező lelkese­dett érte, és a színészek is a kát” álnéven kellett megírnia. Félt, hogy leleplezik s ezért gyakran kellett álnevet vál­toztatnia. Ez azonban sok pénzébe került. Kénytelen volt a rendezőknél kezdő szín­műíróként b e m u t atkozni, olyanként, akinek neve még ismeretlen és ezért csak a legkisebb tiszteletdijra tart­hat igényt. így gyakran még nyirkos és áporodott szagu lakásának bérére és ételre sem tellett. Gyakran előfordult az is, hogy Hanson munkát vállalt mint segédmunkás egy gép- kocsimühelyben, vagy haris­nyagyárban. De itt sem bol­dogult. E negyvenes férfinek, aki megszokta az íróasztal mel­letti munkát, nem volt meg az a kézügyessége, amelyet megkövetelték tőle. “Kereskedelmi darabokon” kívül, amelyeket film-, tele­víziós- és rádióelőadások cél­jára irt, négysorosokat és képfeliratokat készített autó­köpenyek, kenőolaj, stb. rek­lámképeihez. Ha “alkotásai” megfeleltek a kereskedelem reklámügynökei Ízlésének, ak­kor megvásárolták “áruját.” Szabadidejében Hanson da­rabot irt az amerikai farme­rekről, s egy másikat “A má­sodrendű állampolgárok”-ról, — azokról az emberekről, kik Amerikába jöttek és megta­gadtak tőlük sok elemi jogot. Hanson úgy véli, hogy ezek a darabok még hasznosak lesz­nek, bár tudja, hogy előadá­sukra ma nem találhat sem színpadot, sem rendezőt. — A föaolog természetesen nem a pénz — mondotta be­fejezésük — A fődolog a munka, az, hogy Írjunk, hogy valóban jó darabokat alkos­sunk. ^ — Nemcsak a jövőbelinek — válaszolta. — Azt hiszem, hogy a becsületes emberek biztosan meghallják a becsü­letes hangot, bármilyen aka­dályokat emelnek is útjába. Csak nem szabad megenged­ni, hogy er a hang elnémul­jon. , , B. K. / legnagyobb dicséret hangján beszéltek róla. A szerző a tulajdonoshoz rohant. Ez azonban nem volt hajlandó fogadni. A televíziós központok, a- melyeknél megbecsült szerző­számba ment, kéziratait fel-! bontatlanul és minden meg­jegyzés nélkül visszaküldték. Minden ajtót, amelyen kopo­gott, becsaptak az orra előtt. Hanson úgy érezte, a föld alá kell süllyednie. Félelem vett rajta erőt. A legborzal­masabb az volt, hogy azt sem tudta, ki ítélte őt ezekre a kínokra. Néhány hónappal ké­sőbb mondotta neki egy idő­sebb kollégája: — Feketelistára kerültél. Hansón nem tekintette ma­gát baloldalinak és igy nem tudta megérteni, miért ke­rült a feketelistára. Később! értesült róla, hogy az “Ameri­kai légió” azt követelte előbb! a hollywoodi filmipari társa­ságoktól, később a szinháztu- lajdonosoktól is, hogy bocsás­sák el az összes színészeket, művészeket, zenészeket és forgatókönyszerzőket, akik megtagadták az “együttmű­ködést” a kongresszusi vizs- g á 1 óbizottságokkal, vagyis nem voltak hajlandók besú­gókká válni. Hanson később megtudta, hogy a filmtársa­ságok, színházak, kiadóválla­latok és televiziós központok tulajdonosai — be sem várva az “Amerikai légió” beavat­kozását — önmaguk elhatá­rozták, hogy feketelistára te­szik mindazokat az alkotómű­vészeket, akik nem hajlandók a besúgó szerepét vállalni. Az amerikai “művészet” nábob- jai nemcsak azokat tették fe­ketelistára, akik vonakodtak vallomást tenni a vizsgálóbi­zottságok előtt, hanem azo­kat is, akik nem voltak haj­landók az FBI-al együttmű­ködni. Hanson, hogy megélhessen,! “kereskedelmi darabokat” iro-j gatott különféle áruk népsze-j rüsitésére. Ezeket a “darabo-' BETTY SMITít: FELHŐKARCOLÓK ÁRNYÉKÁBAN {Regény egy amerikai csalán Hetéről) Copyright 1952 Harper Bros. E regény eredeti cime: A Tree Grows In Brooklyn. Fordította Kilényi Mária Harper Bros. engedélyével közöljük. — Persze, hogy van — felelte.Johnny. — Ez az ember fölment az északisarkra, megkerül­te s kitűzte rá az amerikai zászlót. Egy kisfiú felkiáltott: — Jön! Jön! — Őóóóóóh! Elhaladt előttük az autó. A csodálat moraja ldsérte végig az utón. Franciét , is magával ra­gadta a tömeg izgalma. Élesen felsivitott: — Éljen Dr. Cook! Éljen Brooklyn! • Az első világháború előtt Brooklyriban felnőtt gyerekek meghatottan emlékeznek vissza a Há­laadó Ünnepre. Ezen az ünnepen Brooklynban a gyerekek maskarába öltöznek, arcukra egypen- nys álarcot öltenek, s igy járják az utcákat; ké- regetni s “dörömbölni” mennek. Sok időbe telt, mig Francié egy kedvére va­ló álarcot kikeresett magának. Végül is egy sárga .kínai álarcra esett a választása. Vékony, lelógó mandarin-bajusz fityegett rajta. Neely egy feke­tefogu, krétafehér vigyorgó halálfejet vett. Pa­pa az utolsó pillanatban egy pennyért két kis pléhtrombitát is hozott nekik. Francieé vörösre, Neelyé zöldre volt festve. Rém soká tartott, mig Francié ráadta öcs- csére a jelmezt. A mama ócska ruháját viselte: elől a szoknya bokáig föl volt hajtva, hogy járni tudjon benne. Hátul meghagyták a ruha teljes hosszúságát s a piszkos uszály végigsöpörte az utcát. Francié elől összegyürött újságpapírt gyö­möszölt a ruhába, ez óriási melleket csinált a kis­fiúnak. Töredezett, megvasalt cipője kilátszott elől a szoknyából. A kislány még egy rongyos pullovert is húzott a jelmez tetejébe, hogy az öcsi meg ne fázzék. Az álruhához Neely fölvette a halálfejet s fejébe csapta a papa ócska ke­ménykalapját. Csakhogy a kalap, túl nagy volt neki, nem maradt meg a fejebubján, rácsuszott a két fülére. Francié a mama sárga ruhaderekát vette fel, hozzá világoskék szoknyát, vörös övvel. A kí­nai maszkot álla alatt összecsomózott vörös ken­dő tartotta meg a fején. A vörös kendő fölé a mama még egy gyapjuharisnyából készült sap­kát is húzott, mondván, hogy hideg az idő oda­kint. Francié az adakozók számára csaléteknek két mogyorót tett a tavalyi húsvéti kosárkájába s a gyermekek útnak indultak. Az utcán csak úgy hemzsegett a sok álarcos, maskarába öltözött gyermek. Fülsiketítő lármát csaptak az olcsó bádogtrombitákkal. Némelyik szegény gyereknek még a pennyára álarcra sem tellett. Ezek pörkölt, parafával feketítették be az arcukat. A jómódú szülők csemetéi áruházban vásárolt jelmezekbe bújtak: vékonyka anyagból készült indián-öltözéket, cowboy-ruhát viseltek, vagy hollandi lánynak voltak öltözve. Mások csu­pán egy piszkos lepedőbe burkolóztak, s kinevez­ték azt jelmeznek. Franciét égy csapat gyerek rögtön magával sodorta: ezekkel rótta az utcákat. Néhány bol­tos bezárta üzletét, mit alkalmatlankodjanak ne­ki a gyerekek! A legtöbb helyen azonban tarto­gattak valamit a számukra. A cukorkásember hetek óta gyűjtötte a cukorkatörmeléket s most kis staniclikat osztogatott a kolduló gyerekeknek- Kénytelen volt vele: elvégre a srácok pár vasá­ból élt, nem kockáztathatta meg, hogy a fiatal­ság bojkottálja az üzletét. A., pékek egy rakás kelttésztát sütöttek erre az alkalomra s darabok­ra vágva ingyen osztogatták. Ezen a környéken a gyerekek jártak bevásárolni. Persze azokba a boltokba mentek, ahol gavallérosan bántad ve­lük. A pékek tisztában voltak ezzel s nem sajnál­ták azt a kis süteményt. A zöldségesek fonnyadt banánnal s hibás, félig rothadt almával kedves­kedtek. Voltak kereskedők, akiknél csak a fel­nőttek vásároltak, ezeknek semmi hasznuk nem volt a gyerekekből. Ezek nem zárták be az üzle­tüket. De ajándékot ugyan hiába várt tőlük az ifjúság! Legföljebb unalmas prédikációval trak- fálták őket, hogy milyen kárhozatos, csúnya do­log a koldulás. Meg is kapták érte a jutalmat: a gyerekek irtózatos dörömbölést csaptak a bolt ajtaján. S a dörömbölés a nap folyamán jóné- hányszor megismétlődött. Innen eredt ez az el­nevezés: “dörömbölni járni.” (Folytatjuk) «i»— • i«." — T , .. -I. Feke telis tán...

Next

/
Thumbnails
Contents