Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)

1953-08-06 / 32. szám

8

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

August 6, 1953

NEM AKARUNK TÖBB KOREÁT!

Egy héttel ezelőtt az egész világ kitörő örömmel fogadta a koreai fegyversa!net aláírásának hirét. Ezt az örömet máris megkeserítik a jelentések, melyek szerint az U. S. most fndo-Kinában fog erősebben közbelépni, a,francia gyarmati érdekek megsegítésére.

M'nt a New York Times jelentette: John Foster Dulles külügyminiszter “megelégedését fejezte ki” a francia tervvel szemben, melynek alapján nagyarányú támadást indítanak Indo-Kinában. A hirek szerint Dulles volt az, aki ezt a támadást követelte s annak elősegítésére több amerikai fegyvert ajánlott fel, azaz az eddigi szállítmány fokozását.

Paljóslatu valaminek tekinthetjük azt a tényt, hogy ugyana’ kor, mikor a Kongresszus 1 billió dollárral leszállította az Eisenhower elnök által kért általános külföldnek szánt “segély” összegét, az indokínai célokra szánt, közel fél- billió dolláros összeget egyetlen centtel sem szállította le.

Az uj tervek alapján azonban ez az összeg sfem lesz elegendő. Mint a N. Y. Times irta: “U. S. vezetők szerint a franciák teljes tervének végrehajtása többe kerülne, mint a 400 billió dollár, amit e kormány a következő költségvetési évre az indokinai háború céljaira előirányzott.”

A fegyverek szállítása egymagában nem is lesz elegendő, mert a Dulles féle, Indo-Kinával kapcsolatos terv a végén ugyanolyan beavatkozásra vezetne, mint ami Koreában történt. Fennáll a veszély, hogy az amerikai népet most egy újabb Koreába akarják belevinni, ami éppen olyan borzalmas voma, mint a koreai háború, azzal a különbséggel, hogy itt mar nem lehejne semmivel sem szépíteni a tényt, hogy az a függetlenséget követelő indokinai népek elnyomását célzó gyarmati háború.

A r.oreai háború megmutatta, hogy a gyarmati háborúkban már sem a nyugati hatalmak, sem azok bennszülött helytartói nem számíthatnak győzelemre. Ugyanakkor azt is megmutatta, hogy az amerikai nép torkig van azzal, hogy megen országokban folytasson végnélküli háborúkat, s az ürüggyel, hogy vissza kell verni a “támadókat”, megakadályozz A, hogy a függetlenségre törekvő népek saját uraik legyenek hazájukban.

A koreai fegyverszünettel nem elégséges a koreai békét követelni, de az amerikai munkásságnak a néppel egyetemben a leghatározottabban követelnie kell, hogy a föld egyetlen más táján se legyen többé uj Korea.

'imiiimiimiiiiiiiiiiiiiiiHimiimiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiíjmiiiHiuiiiiii

EGY ÉRTÉKES BEISMERÉS

Az Angol Munkáspárt ősszel tífrtí/a .szokásos évi konferenciáját. A párt végrehajtó bizottsága ebből az alkalomból nyilváno ságra hozta programmtervezetét, amelyet ősszel a konferencia elé terjeszt. A programmtervezet egy része a brit biivaaiom gyarmati politikájával foglalkozik. Ezzel kapcsolatban Basil Davidson, ismert angol újságíró figyelemreméltó cikket irt a “The New Statesman and Nation” cimü angol munkáspárti hetilapban.

Da idson cikke elején hangsúlyozza, hogy amennyiben az angol uralkodó köröket továbbra is imperialista törekvések vezérlik, “. . . minden leplezgető politika ellenére is mind gyilkosa b és gyilkosabb gyarmati háborúk várnak ránk, mind több életet és értéket pazarolunk el a tengerentúlon és — történelmi paradoxonként — nemzeti függetlenségünkből e.veszítjük még azt is, ami megmaradt.” Davidson ezután ar a tért ki, hogy Anglia és más, tőkét exportáló hatalmak. ' ".sorban az Egyesült Államok, továbbra is nagy befektetéseket eszközölnek a gyarmatok nyersanyagkincseinek kiaknázására. “A fő cél az — irja —, hogy több hasznot sze. csenek, mint amennyit odahaza lehet elérni és általában b hasznot is érnek el.” Megemlíti, hogy például Észak-Rhodézia rézlelöhelyein mesés hasznot vágnak zsebre a gyarmatosítók és hozzáteszi: “főleg azért, mert a munkaerő rend ivül olcsó.”

A cikkíró ezután a gyarmati kizsákmányolás egy másik formájával foglalkozik, nevezetesen a gyarmati országok állítólagos “fejlesztésével’’. Az angol gyarmatosítók a gva’- matokon kivermelt nyersanyagot dollárért vagy más egyéb valutáért adják el és a befolyt haszon egy részét “fejlesztés j céljából a gyarmatok, rendelkezésére bocsátják. ‘‘A valóság-: ban azon an — irja Davidson — e valutának csak egy kis részét bocsátják azoknak a gyarmatosoknak a rendelkezésé- ! re, amelyek a nyersanyagokat nyújtják. Nagv-Britannia gyarmati fejlesztéséről beszél — idézi egy angol professzor szavait — a valóságban azonban tulajdonképpen az afrikai és malájföldi parasztok azok, akik a tőkét szolgáltatjál Nagy-Brí annia számára. A “fejlesztés” tehát elsö«orbar másoknak és nem az illető területek lakosainak javát szolgálja.”

Davidson később aggodalmának ad hangot amiatt, hogy “az ameri a ak gyors ütemben fészkelődnek be gyarmatainkba” és “ha gyarmatainkat továbbra is ugv kezeljük, min elsősorban a dollárpiacon értékesitendő nyersanyagok fórrá sait, ezzel csak egyre nagyobb mértékben szolgáltatjuk k magunka az amerikai kapitalizmusnak.”

Bevin mindig azzal ijesztgetett bennünket — irja r cikk — gondoljunk csak arra, hogy mi történnék, ha elvesztenénk a Malájföldet. De ki az a mi? Az ón és gumiterme lésből szerzett profitok megszűnése súlyosan érintené a tőkebefektetőt, de mennyiben érintené a brit «ép nagy többségét?” - ^

Kátyúban az4európ 4

A 13 hónappal ezelőtt, a nyugati külügyminiszterek aláirták az “európai hadsereg” felállításáról szóló egyezményt. Egy esztendővel az egyezmény aláírása után egyesegyedül a nyugatnémet parlament hagyta jóvá az “európai hadseregről” szóló egyezményt. A többi ország kormánya nemcsak, hogy adósa maradt Dulleséknak a ratifikáltatással, hanem még a ratifikálásra való célzásoktól is óyakodik, annyira népszerűtlenné vált ez a szerződés. Teljes joggal ir tehát a nyugateuropai sajtó “az európai hadsereg” válságáról. “Az európai hadseregről szóló megvalósíthatatlan egyezmény mindinkább dögro- vasra kerül” — irta a “Perspectives” cimü francia burzsoá lap. A “The Times” pedig a következőképpen ecsetelte az európai hadsereg válságát: “Ha valaki meglátogatja Nyugat-Euró- pa fővárosait és beszélget a különböző politikai pártok vezetőivel, azonnal feltűnik neki, milyen kevés a lelkesedés az európai védelmi közösség terve iránt .. Abban a mértékben, ahogy közeledik a ratifikálás időpontja, az általános kép hasonlít egy zsúfolt vasúti kocsihoz, amelyben az utasok kérdezgetik egymástól: vájjon jó vonatra ültek-e? Ijedt pillantásokkal tekintenek ki a vonat ablakából és most már a franciák kezdenek komolyan gondolkodni azon, hogy meghuzzák- e a vészféket?”

Miért olyan népszerűtlen a nyugateuropai országokban az európai hadseregéről szóló szerződés?

A felállítandó “európai hadseregének mint ismeretes, az lenne a feladata, hogy közös hadseregbe fogja össze Franciaország, Olaszország, Nyugat- Németország, Belgium, Hollandia es Luxemburg fegyveres erőit. A közös hadsereg, vagy ahogyan hivatalosan nevezik: “az európai védelmi közösség” valójában ezt jelentené, hogy kivonják az egyes országok hadseregeit saját kormányuk, törvényhozásuk hatásköre alól, s valamiféle “nemzetekfeletti hatóságnak” rendelik őket alá, amelyben egyre többen az Atlanti Szövetség amerikai főparancsnokát gyanítják. A nemzetek szuverénitásának ez a példátlan megnyirbálása azonban csak az egyik keserű pirula volna itt. A másik: hogy ezzel egy- időben életrehivnák az uj Wehrmachtot, a nyugatnémet fegyveres erőket, amelynek katonai fölényéről a “közösségen’ belül alig kételkedik bárki is. Eredetileg, igaz, a tervezet nyugateurópai pártfogói azt akartak elhitetni, hogy az “európai hadsereg” keretében nyugatnémet csapatokat alakítanak “a német militarizmus veszélyének eitámadása nélkül”. Ám azóta .ebizonyosodott, hogy az “euró- ai védelmi közösség” nem ké- es megakadályozni, sőt egye- íesen előirányozza a támadó émet militarizmus ujjászületóét, nem korlátozza, hanem inkább táplálja, bátorítja az uj Vehrmaeht agresszív törekvé- ■eit.

a szerződés, amelyet 1952- jeu Párizsban aláírtak, 250 ezer oben állapította meg a német ladosztályok létszámát De 31ank bonni hadügyminiszterjelölt már két héttel a szerződés aláírása után kijelentette, nogy Nyugat-Németorszác- 500 ezer katonával vesz majd részt az “európai hadseregében. Későbbi jelentések pedig arról számoltak be, hogy a revansra .

éhes bonni tábornokok és politikusok még ezzel sem elégedtek meg és egymillió katonát akarnak fegyverbe hivni. El lehet képzelni, hogy ha már most igy megnőtt az étvágyuk, mi lesz, ha e tábornokok és politikusok ténylegesen is rendelkeznek az egymillió katona felett.

Lehet-e ezekután csodálkozni azon, hogy Franciaországban és a többi nyugateurópai országban egyre csökken a lelkesedés az “európai hadsereg” terve iránt, s nemcsak az egyszerű emberek hanem vezető körök is elutasítják az egyezmény gondolatát? “Nekünk van egy hadseregünk és elveszítjük, Németországnak nincsen és kap egyet. Ez valóságban alkalmat ad neki arra, hogy revansot vegyen vereségéért és gyorsan biztosítsa katonai túlsúlyát az “európai hadsereg” kebelében. A német militarizmus elevenebb mint bármikor volt és amerikai barátaink szeme láttára éled újjá az “európai hadseregben.” Ezeket, a jellemző sorokat egy francia jobboldali képviselő, Pierre André irta nemrégiben a “Le Monde” hasábjain. ‘

Az “európai hadsereg” válságának elmélyülése nagy nyugtalanságot kelt Washingtonban. Külön bosszúság és kudarc, hogy Dulles emlékezetes februári ultimátumának semmi foganatja nem volt. Most tehát a Dulles- Eisenhower kormány valóságos hadjáratba kezdett nyugateurópai szövetségesei ellen, hogy “jobb belátásra” bírja őket. Az amerikai kongresszus külügyi bizottságában határozatot hoztak; hogy a jövőben az érdekeltek közül csak az az ország kap amerikai “segélyt”, amely ratifikálja az “európai hadse- reg”-egyezményt. De jellemző az a figyelmeztetés is, amelyet a “Washington Star” cimü amerikai lap intézett az engedetlen szövetségesekhez: “Európában

egészen biztosra vehetik, hogy akar ratifikálják az egyezményt, akár 5ém, rövid időn belül megkezdődik a nyugatnémet csapasok felállítása.”

Ezek a fenyegetések azonban nem érik el a kívánt hatást. A nyugateurópai kormányok képtelenek megbirkózni a közvélemény ellenállásával. Kétségkívül egyik fontos tényezője ez az immár több mint egy hónapja tartó francia kormányválságnak is. “A francia közvélemény — irta a “Le Monde” — úgy érzi, hogy a szovjet békekezdeményezések uj helyzetet teremtettek és ha most azonnal ratifikálják az egyezményt, úgy a ratifikálás végül is megváltoztathatatlan helyzetet teremt és végleg elvágja a későbbi tárgyalások lehetőségét.” így esett meg azután ez a már-már bohózatba illő fordulat, hogy az. a Jules Moch, kire annak idején politikájának folytatását. Euró- a francia parlament a ratifikálási törvényjavaslat előadói tisztségét bízta, pártoló jaientés helyett hosszú indokolást dolgozott ki a szerződés — elvetésére. De nemcsak Franciaorszagban áll ilyen rosszul a ratifikálás szénája. Az olaszországi választások eredményei megmutatták a többi között azt is, hegy az olasz nép nem kevésbbé elutasítja az “európai hadsereg” politikáját.

. S mi a helyzet NyugatOíémet- országban, ahol ratifikálták az egyezményt? “Adenauer szövetségi kancellár — jelentette a “Svenska Dagbladet” cimü svéd lap — olyan helyzetbe jutott,' amelyben az elsöprés veszélye fenyegeti egész külpolitikai programját és ezáltal belpolitikai ! hatalmi pozícióját is.

A népek Nyugat-Eur-ipában — csakúgy, mint az egész világon — a nemzetközi feszültség csökkentését, nem pedig a katonai tömbök válságba jutott politikájának folytatását. Európa szétszakadását óhajtják — s ez elkerülhetetlenül tovább i mélyíti az “európai hadsereg” i válságát.

Német monopóliumok előnyomulása

(Folytatás az 5-ik oldalról)

mok erőteljes támadásba kezdtek az angol vetéiytárs háttérbeszoritásáért a latin- amerikai országokban is. Ennek az előretörésnek roppant gyors ütemére jellemző, hogy Nyugatnémetország 1946-tól 1951-ig több, mint 120-szoro- sára növelte Latin-Ameriká- oa irányuló kivitelét.^ Ez a kivitel az utóbbi időben tovább növekedett. A latinamerikai országokba irányuló árukivitelben Nyugat-Német- ország már megelőzte Franciaországot és megközelítette j Angliát. Egyes országok, igyj például Brazília behozatala- J ban Nvugat-Németország már tavaly a második helyre ke- j rült, s Angliát a harmadik helyre szorította.

A nyugatnémetországi gyá-| rosok nagy tőkebefektetése-' •o-t eszközölnek a latinamerikai országokban. A “Mannes- mann”-konszern Brazíliában a kohászati iparba fektetett jelentősebb összeget. Uj üzemet létesített, amelynek tel- jesitőképessége eléri az évi 250,00) tonnát. Krupp sao- paolói nozdony- és vagongyárának szidőszerint ötmillió j dollár alaptőkéje van. Az “AEG” és a ■ Siemens-Schuc-[ kert” részvénytársaság az argentínai San Nicolasban létesít viliamoserőrriüvet 30 millió dollár értékben. A Kleck- ner Werke igazgatója ez év elején közölte Vargas brazíliai elnökkel, hogy hatalmas kohászati üzemet akar építeni Brazíliában, A vállalat évente 400,000 tonna készárut termelne. Vargas megígérte a brazil kormány teljes támogatását.

A nyugatnémet monopolisták térhódítása a kapitalista piacokon, de különösen Latin- A mend kában egyre jobban

aggasztja az Egyesült Államok üzletembereit is. Latin- Amerika ugyanis igen fontos helyet tölt be az Egyesült Államok külkereskedelmében. Az Egyesült Államok a háború után^ kihasználta versenytársainak ideiglenes kidőlését, vagy meggyengülését és magának kaparintotta meg a latinamerikai piacok kétharmadát. 1948-tól kezdve azonban az európai, elsősorban a nyugatnémet, valamint a japán előnyomulás következtében pozíciói gyengülni kezdtek. A ísew York Times tavaly megírta: “Az újjászülető nyugatnémet ipar az Egyesült Államok legveszedelmesebb konkurensévé vált a latinamerikai államok piacain.”