Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)
1953-07-31 / 31. szám
July 30, 1053 AMERIKAI MAGYAR SZO A skótok Petőfije: ROBERT BURNS Skót népi dallamot, legalább is egyetlen egyet, csaknem mindenki dudol ma Amerikában: az “Auld Lang Syne”-t. Ennek dallamával köszöntik az uj esztendő bekövetkezésének pillanatát is. Azt azonban kevesen tudták, hogy az “Auld Lang Syne” írója, végső formába öntője Robert Burns. (Burns egyik nyilatkozata szerint ezt a dalt egy öregember éneke után jegyezte le.) A boldog találkozásoknak ezt az ötfokú dallamba ágyazott énekét, százezrekhez, milliókhaz szóló szépségét és egyszerüss- gét. Burns 1759-ben született Dél- nyugat-Skóciában, nem messze az alloweyi templomromtól, parasztkunyhóban, melyet édesapja épített. Hét gyerek közül ő volt a legidősebb. “A makacs, félszeg becsületesség s a fékez- hetetlen, hirtelen természet hátrányos tulajdonságok” — ahogy szalgálatában kertészkedő, cselédkedő apának költőfia megállapította, majd hozzátette, ‘‘Következtetéskép igen szerény ember fiának születtem.” Az apa, amiit csak teheti, megpróbál saját lábára állni. Keserves nehéz próbálkozás ez. A nyomorúság, a látástól- vakulásig tartó robot, a koplalás, szüli később “A két kutya” című verset, Luathnek és Cézárnak, egy “duhaj és bomolt parasztköltő” kutyájának és egy rézpitykés nyakörvvel ékeskedő urasági ebnek párbeszédét a gazdagok és szegények életéről. Az urasági jószágnak is megvan a véleménye gazdáiról: Urunk törvénynapján sok ízben megfigyeltem és fájt a szivem, sok ispánja mit müvei, dul-ful, fenyeget, szitkot pszt, zár alá tesz embert, vagyont... Burns keserves körülmények között tanul meg irni-olvasni. (Apj uk néhány farmertársával együtt felfogad egy bizonyos John Murdoch nevű tanítót, mert az iskolát megszüntették. Ettől a Murdoch-től Burns később még franciául is megtanul.) Megismerkedik Shakespeare néhány drámájával, Locke és Boyle eszméivel, a skót Allan Hamsay verseivel, és regényírókkal, akik közül Sterne és a skót Mackenzie tetszik meg neki a legjobban. Közben ott van mellette a másik, a legnagyobb tanítómester: a skót falu szegény népe, hétköznapjaik küzdelmével, ünnepeinek örömeivel, dalaival, táncaival, vitatkozásaival, szerelmeivel és hagyományaival. Anyja, az Írástudatlan * Ágnes Broun (tőle örökölte a legnagyobb nyomor kellős közepén is elpusztíthatatlan kedélyét) rengeteg dalt tud. Burns legkedvesebb könyve igy lesz egy nép- dalgyüjtemény, amelyet állandóan magánál hord. “Ha szek- ret hajtottam vagy munkába mentem — Írja később — dal- ról-dalra, sorról-sorra végigböngésztem, gondosan elkülönítve az igazat, a gyöngédet, vagy magasztosát a színlelttől és da- gályostól. Meg vagyok róla győződve, kritikai készség tekintetében — már amilyennek rendelkezem — sokat köszönhetek f ennek .. ” Megismerkedik a fiatalon meghalt Robert Ferguson skót nyelvjárásában irt verseivel, a- melyek megadják aztán a végső indítékot ahhoz, hogy szülőföldje nyelvjén Írjon, hogy a skótok nemzeti költőjének szelepét vállalja magára. A skót egyházi zsarnokság álszenteskedése a képmutatás és korlátolt bigottság bírja először szenvedélyes és kíméletlenül gimyoló- ló szóra. A “Holy Willie” a szenteskedő imájában keresetlen szavakkal szidja a presbitereket, a “Szent vásár” különös, csípősen vastag idilljében pedig megmutatja a “roppant lovakon gőgösen imádkozni baktató módosokat.” Majd átcsapnak Skóciába is a francia forradalom szelei és megdördül “Bruce szózata”: Tudjátok: láncot csörgetünk, de szolgaság nem kell nekünk, tán meghalunk, de gyermekünk szabad lesz majd, szabad... Villogjon hősi kardotok, aprítsátok a zsarnokot, — a szabadság ma felragyog fölöttünk, mint a Nap! Ekkor Írja meg azt a versét is, amelyet általában minden angol kiadásból ki szoktak hagyni, azzal az ‘indokolással”, hogy “állítólag nem Burns irta”, “A szabadság fáját” (1838- ban egy kutató megtalálta a kéziratot és közzé is tette a verset) : Frankhon fájáról tudsz-e mar? Nem t’om nevét. A kertje, hol honfi táncot táncra jár, ismert Európa-szerte Ott áll, ahol a Éastille állt, király kóterje, pajtás, mig nyögte még a babonát a frankok honja, pajtás. És 1794-ben, igy fejezi be “For a’ that and ’a that’ — azért is azért is! — refrénü dalát: S fohászom most oly kort idéz, — mert eljön majd, azért is— melyben a földön érdem, ész diadalt ül, azért is, jön az a kor azért is, midőn testvér lesz mindenütt az ember, csak azért is! Burns egész költészetének tartalma .tematikája és formája: a nép életével való teljes egy- beforrás, a zsarnokság minden fajtájának gyűlölete, a nép életének, nyelvének, művészi éle- jezési formáinak tökéletes ismerete, teljes érzelmi gazdagság szenvedélyesség és gyöngédség. Nem volna teljes ez a kép, ha nem említenénk meg Burns életének és költészetének-egyik legnagyobb mozgatóját, a szerelmet, költészete annyi szépségének és szerelemmel állandóan telitett élete annyi kellemetlenségének, nehéz fordulatának okozóját. A “John Anderson, szivem” és a “Falusi randevú”, az a meglehetősen kevés költemény, amelyet eddig remekművekként ismertünk, ismertünk el és szerettünk — a szűziesen, gyöngéden erotikus, játékosan tiszta, kötekedően friss és meg- renditően őszinte szerelmes versek egészen uj sorával gazdagodik. « Walter Scott, aki tizenötéves volt, amikor egyszer Burns- szel találkozott, egyik későbbi feljegyzésében ezt Írja a költőről: “Alakja erős, robusztus volt. Modora vidékies, de nem bugris. Volt benne egyfajta méltóságteljes őszinteség és egyszerűség, amely talán részben abból a körülményből meríthette hatását, hogy az ember tisztában volt rendkívüli tehetségével... Arckifejezése, véleményem szerint, keményebb volt, mint amilyennek képei mutatÍrók és a béke Irta: CLAUDE MORGAN, a “Defense de la Paix” főszerkesztője Ezt a szép cikket a neves francia iro, a békemozgalom nemzetközi lapjának főszerkesztője a budapesti béke- konferencia után a magyar Írók számára és tiszteletere irta. Minden társadalomnak olyan irói vannak, amilyeneket i megérdemel. A nyugati or-1 szágokban nagy zűrzavar uarlkodik. Az irók egy része, akiket a haladás ezméi meghódítót,tak, a munkásosztály oldalán harcol a függetlenségért és a békéért. Egy másik részét megidomitotta az uralkodóosztály, amely elveszítette minden nemzeti érzését és az atlanti utasításokat követi. Nálunk például Maurice és Duhamel. De tel- jesen hibás lenne a nyugati irodalmat, ilyen séma szerint elképzelni. Mert a két tábor között van egy “senki földié”, amelyen számos, külön- oöző politikai nézetű iró helyezkedik el, akik nem foglaltak állást a béke ügye mellett, mert nevelésük, környezetük, az őket környező világgal szembeni tájékozat- ságuk még álcázza előttük korunk tragédiáját. Szocialista országban már nincsen ember, aki ne tudná, hogy a kultúra nemcsak a múlt ismeréséből áll, hanem a jelenlegi világ fejlődési feltételeinek megismeréséből is. De állíthatjuk azt, hogy a nyugat országaiban a polgárság íróinak meglepő száma egyáltalán nincsen tudatában ennek az igen lényeges kérdésnek. Egy olyan iró például, mint Jean Cassou, aki igen nagykultúrái u embernek számit, sohasem olvasott még — és ezzel el is dicsekszik — szovjet- könyvet. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy igen élesen körvonalazott, és természetesen hamis elképzelései legyenek a szovjet életről. Ezen “senki földje” irói közül sokan — főleg a fiatalok — becsületes emberek. Az események ereje olyan hatalmassá vált, hogy az igazság, akaratuk ellenére is, elhatol néha hozzájuk. És ha becsületesek, emberi lelkiismeretük kényszeríti őket, hogy tovább menjenek. Ez például Hervé Bazin esete, aki elfogadta a Népek Kong * 37 ják.” Az, aki megírta a “Bruce szózatát” — rengeteg, valóban népdallá vált dala közt ezt a “Skótok, szólít vezéretek” kezdetű hősies, zsarnokgyülölő dalát (mennyire hasonló ennek hangja a Talpra magyar! hangjához) —; az, aki “A szabadság fájában” nyíltan a forradalom hívének vallotta magát, és aki hirdette a világ minden népének eljövendő testvériségét, 1796 julius 21-én magára hagyatva, szegényen és családja eljövendő nyomorán töprengve 37 esztendős korában meghal. Robert Burns, akit Marx a “skótok Petőfijének” nevezett örökké fog élni a szabadságszerető emberiség szivében, mert azok az érzelmek és gondolatok, melyeket utolérhetetlen közvetlenséggel és szépséggel. kifejezett, hallhatatlanck. Asztalos Sándor resszusára való meghívást és aki Bécsben, a küldötteket hallgatva döbbent rá egyazon időben a gyarmatosítás borzalmaira és szégyenére és a szocialista országok békeakaratára. Ezekre az írókra, bárkik legyenek is, szükségünk van, j hogy megvédj ük a békét. Nem vetjük szemükre, sohasem fogjuk szemükre vetni, hogy hosszabb időre volt szükségük, mint nekünk, ahhoz, hogy feleszméljenek. Még azokat is, akik a 11-ik órában jönnek, úgy fogjuk üdvözölni, mint újra fellelt fivéreinket. Szükségünk van rájuk, mint. ahogyan* szükségünk van minden becsületes emberre. De rájuk még nagyobb szükségünk van, mint a többiekre, mert közönségük van és mert ők azok, a- kik által erre a közönségre a leginkább hatni tudunk. Nyilvánvaló például, hogy Sartre beszámolóinak a Népek Kon- gesszusáról igen nagy jelentőségük és visszhangjuk volt. Mert Sartre velünk van és velünk is fog maradni, mint ahogyan velünk volt az ellenállás idején is. Nem akarjuk megvitatni vele sem a szocialista realizmust, sem az exisztencializmus kérdését. Azért fogtunk össze, hogy együtt, védjük meg minden ember életét, minden gyermek jövőjét. Ez messze túlnő az exisztencializmus feletti vitákon. Ez egy másfajta, a gyakorlati harcban és a szolidaritásban szerzett világ- és emberi felfogáshoz vezet. A francia irók igazi hagyományaihoz mindig hozzátartozott az, hogy harcoljanak minden ellen, ami sérti a szabadságot, az emberi méltóságot és különösképpen harcoljanak a háború ellen. Már Rabelais megbélyegezte Picrocole háborújában a birodalmak hóditóinak nevetséges törekvéseit. Picrocole törekvéseiről rajzolt képe az atlanti koalíció előrevetítésének tűnik. Csak a két világháború közötti időszakban, amely formai szempontból ragyogó, eszmei téren pedig olyan súlyos csalódást okozó volt, fordultak el egyes nagy- tehetségű irók az emberi erőfeszítésektől és szenvedésektől. De a második világháború óta a paradoxonoknak, a dilettanizmusnak és az álfen- sőbbségnek ez az iskolája kihalt. Az irók visszatértek a mindennapi élet forgatagába. Nem lehet azt mondani, hogy ez a visszaérés minden esetben szerencsés volt. Sokan közülük annak a kétség- beesésnek adtak hangot, a- melyet a számukra kaotikusnak és kilátástalannak tűnő világ láttára éreztek és ennek a sötétlátásnak és le- törtségnek teregetésében tetszelegtek. De már ez az idő is letüntnek látszik és számos olyan íróval találkozunk, aki, bár nem tartozik a haladó körökhöz, azzal törődik, hogy ott mutasson rá a bajokra, ahol vannak és nem másutt. Például Pierre Fis- son regényíró Koreáról irt a “Szöuli szerelmesek” cimü regényében. És, amikor a békemozgalom korlátlan lehetőségeinek felfedezésével, az veszett lelkek közül egyesek ismét visszanyerik a reményt és a hitet az emberbe:1., ugyanakkor ismét ráltalálnak az igazi francia hagyományra is. Nem kívánjuk ezektől az íróktól, hogy megmásítsák politikai felfogásukat. Gondolkodjék mindegyik továbbra is úgy, ahogyan ez neki jólesik, de azt kérjük tőlük, hogy harcoljanak velünk a béke megvédéséért. Hogyan tehetik ezt ? Természetesen elsősorban müveikkel. De ez nem elegendő. Paul Eluard irta (és gyakran ismételte) : “A kőitek ugyanolyan emberek, mint, a többiek.” Ami áll a költőkre, az áll minden Íróra is. És mmert olyan emberek, mint mint a többiek, kötelességük 1 kivenni részüket a közös erőfeszítésből, bevetve minden I erkölcsi tekintélyüket, min- j den tudásukat, minden emberi tapasztalatukat. Mind könyvekkel és cikkekkel, mind i tömegmegmozdulásokban. — Nem erre nyujtanak-e példát a legjobbak? Ilja Ehrenburg talán gondolhatná azt, hogy eleget tesz a békéért azzal, hogy megírja könyveit. E’e nem gondolja. Óceánokon kel át, kontinenseket utazik Le, l hogy felszólítsa a népeket: mentsék meg a legfőbb, a leg- | nagyobb értéket, az emberi életet. Ilja Ehrenbnrg nem tekinti az erőfeszítést, sem a fáradtságot. Az ő példája a követendő. Semmiféle fenntartás, semmiféle korlátozás, semmiféle körülhatárolás nem érvényes, ha arról van szó, hogy meg kell menteni az emberek és a holnap embereivé felnövő gyermekek boldogságát. Az írónak minden rendelkezésére álló eszközzel harcolnia kell. És azok, akile mást állítanak, hazudnak önmaguknak. | Az iró segítsége fontos a békéért folytatott, harc számára, de ugyanakkor azt is el lehet mondani, hogy a békeharc viszont csodálatosan gazdaggá teszi az irót, aki részt vesz benne. Csodálatos, az emberek szivében lako~ó kincseket, fedez fel. Megtanulja embertársait jobban ismerni, jobban megérteni, jobban becsülni. Megtanulja a szerénységet és a közös harcban megtörni azt az intellektuális gőgöt, amely a legnagyobb ellensége az írónak és a magányosságba taszítja. Anna Seghers, a hires német regényirónő, korunk legkiválóbb Íróinak egyike, mo.i- dotta nekem éppen most, a Béke Világtanács folyosóján: “Minden alkalommal örülök, j hogy ismét találkozom mind- j azokkal a barátokkal, akik a I világ minden tájékáról jönnek és akiknek gondolatai azonosak az enyémmel.” Valóban, semmi sem megrá- zóbb, mint a világ minden országában olyan férfiakat és nőket találni, akiknek mások a szokásaik, más az életmódjuk, mást esznek és eltérően öltözködnek, de akiket egye(Folytatás a 15-ik oldalon)
