Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)
1953-09-10 / 37. szám
AMERIKAI MAGYAR SZŐ September 10, 1953 Irta: ÖRKÉNY ISTVÁN Budapest Az Üllői-uton történt, korán reggel, a villamos hátsó perronján. Ot,t, ahol olyan jól esik kinézni az ablakon és lesni, mikép fut ki lábunk alól az utca s hogyan sikla- nak elő a kerekek alól a sírnék. Száma-sincs utas fér el azon a perronon. Már az ember nem kap levegőt a zsúfoltságban, s még felszáll két katona, a következőn egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán—, mint egy szénásszekér. Aztán elkezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői-ut vége táján nincs is más a perronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a karjukon, egy katona és egy kifutófiu, aki nyolc vagy tiz egyforma szinti és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára* borítva. És az anya, kézenfogva, a kisfiával. Magast,ermetü, - szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehetett kitalálni, abból, ahogy mélázva nézett maga elé, mintha a villamos ANYU piszkos fapadlóján egy örömből és gondból szőtt szőnyeg' volna leteritve s ő annak | cikornyáit vizsgálná szoros j figyelemmel. Aktatáskát tar-! tott á hóna alatt, s ebben a Korareggeli órákban nyilván i munkába igyekezett. A fiúcska kistáskát lóbált a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke volt, ut-! törőnyakkendősen, egyensap- Kában, lábán két számmal nagyobb baka ncsocskával melyet, azonban hamarább fog utolérni növéssel, mint- semhogy a talp leválnék a felső részről. Tühegyes, kuksi orrán még ott virított két pár halványszinü, téli szeplő, amitől minden gyerek arca— nem tudni, miért — némiféle életrevalóságot és furfangos észjárás igér. Szeme barna ^oit, n it az anyjáé. A 1 jst következő megálló- iái ; Kisfiú leszállt. Ez ugv cörtt t, hogy az anyja megölt a legfelső lépcsőfoknál és megsimogatta a gyerek tej- szinfehérségü arcbőréh A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járda-szigeten és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobbkezével Kétszer, alig észrevehetően ntve, azt mondta- gyöngéién, kedvesen: — Lacika, szervusz. — Szerbusz anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői-uton mind a két irányba és azt mondta: — Most átmhetsz, Lacika. A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak ki a sínek, s Lacika állt és várt és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság. * Anyja a villamos ablakból nézett, utána. A négy iskoláslány — akik még Lacika előtt szálltak le, ugyanennél a megállónál — ott állt és tereferélt a járdaszigeten. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt és nézett a villamos után. Az anyja aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. “Miért nem megy át az a gyerek ?” — töprengett magában. De épp ebben a pillanatban fordult be egy motorbicikli a szemközti kis- utcából, az iskola oldala mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt, Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú — és az a négy lány — még mindig nem mozdult a helyéről. A fiú ugyanott állt, ahol búcsút vett, az anyjától. Már nem látszott olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teherautomobi- lok, szembejövő villamosok, az úttesten át,siető járókelők — mind közénk furakodtak, az anya és a fia közé. Dehát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... De ekkor észrevettük, hogy most megint, kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó autó, melyet mi nem láthattunk jönni, csak ő. Időközben megállt a villamos, leszállt a kifutófiu s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Az anyja látta. Az anyja homlokát a hűvös üvegnek döntve, nézte a kisfiút állhatatosan. Nézte,' s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt, kifeszült idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiáig s csak nézte. Csak nézte-nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, kö- rülvértezte szeretete vaspán- céljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket. így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeret,etük, s egy léghajót elkormányoznak a szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk. .. Már a harmadik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői-utról s azt a járdaszigetet régen le- radiozta a távolság s még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte a fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére: Lacika elindult a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kisérte nyomon. Ebből tudt.am, hogy nincs semmiféle jármű látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az utón, s tudtam, hogy a lányok közreveszik. KözreVe- szik, vigyáznak rá, a félszemük rajta: ezek a lányok tudják, mit kell tenniök. Ezekre a lányokra számíthat az ember. Az anya sóhajtott egy kurtát s hátat fordított az ablaknak. A kisfiú tehát szerencsésen átért a túlsó partra. BETTY SMITH: FELHŐKARCOLÓK ÁRNYÉKÁBAN (Regény egy amerikai csalán 'letérői) Copyright 1952 Harper Bros. E regény eredeti ;ime: A Tree Grows In Brooklyn. Fordította Kilényi Mária Harper Bros. engedélyével közöljük. Francié látta, hogy a fa kirepült az ember kezéből. Egy pillanat. Egy pillanat ezredrészéig tartott: megállt az idő s megszűnt a tér. Megállt a világ .s a levegőben valami borzalmas feketeség közeledett. Suhogott feléje a fa. Megszűnt: az élet. Minden megszűnt — minden, csak az a szúrós feketeség nem. S egyre nő, nő mindgyárt agyonzuzza. Francié megtántorodott a fa súlya alatt. Neely térdrebukott, de Francia nem hagyta ei- vágódni, dühösen fölráncigálta. Zugás, susogás, majd a fa megállapodott. Sötétség borult a gyermekre. Szúrások mindenütt. Éles fájdalom nyilait a fejébe, ahol a fa törzse nekiütődött. Neely reszketi mellette. A nagyobb fiuk fölállították a fát: a kislány meg az öccse kézenfogva, egyenesen álltak alatta. Neely összekarmolt arcából csurgótt a vér. Ijedt, kék szemével olyan volt mint egy kisbaba, fehér' bőre még fehérebbnek tűnt a világospiros vér miatt. Mindaketten mosolyogtak, ők nyerték el a legnagyobb fát. A fiuk hurráztak, üvöltöttek. A felnőttek tapsoltak. Az árus rájukorditott: igy fejezte ki, hogy tetszik neki a dolog. — Az anyátok istenit, menjetek már a fenébe ezzel a fával, adta rühes kölykei! Francié, mióta az eszét tudta, hall káromkodni. Szegény emberek között a trágár, istentelen szavaknak egészen más a jelentése. A magát kifejezni nem tudó, csekély szókinccsel bíró ember igy ad hangot érzelmi hullámzásának; valami tájszólásféle- jellege van az ő káromkodásuknak. Francié reszketősen rámosolygott a kedves emberre, aki rühes kölyöknek aposztrofálta őket. Tudta, hogy igazában azt mondja: — Isten veletek! Áldjon meg titeket a Jóisten! Alig bírták hazacipelni a fát. Lépésről-lépés- re vonszolták. Egy fiú is akadályozta őket. Mellettük ment az utcán s üvöltözött: — Utat! Utat! Menjen mindenki a járda szélére! — Folyton ráugrott a fára; ráadásul még őt is vonszolhatták. A fiú szerencsére hamar beléunt a játékba s odébbállt. Sok tekintetben jó volt, hogy olyan sokáig tartott, mig hazahozták a fát. Tovább élvezhették a dicsőséget. Az utcán azt mondta egy hölgy: — Életemben nem láttam ilyen óriási fát! — Egy ember utánuk kiáltott: — Hol törtetek be? Melyik bankba? Képzelem, mibe került ez az óriási fa! — A rendőr az utcasarkon megállította őket. Jól megnézte a fát s meg akarta venni tiz centért — tizenöt centet Ígért, ha a lakására viszik. Ezt a legkomolyabb arccal mondta. Franciét majd szétvetette a büszkeség, bár tudta, hogy a rendőr csak tréfál. Azt felelte neki, hogy egy dollárért sem adja oda. A rendőr megcsóválta a fejét s azt mondta, hogy butaság, más gyerek két kézzel kapna a jó ajánlaton. Végül már huszonöt centig felment, de Francié csak mosolygott s rázta a fejét: — Nem adom. Olyan volt az egész, mintha valami karácsonyi színdarabban szerepelnének. Szin: az utcasarok. Idő: fagyos karácsony éjszaka. Szereplők: a kedves rendőr, Francié meg az öccse. Francié fejében- megvolt az egész párbeszéd. A rendőr hibátlanul mondta a szerepét. Francié boldogan kapta el a végszavakat. Rendezői utasítás: egy- egy mosoly a párbeszéd folyamán. Nem bírták egyedül fölvinni a fát a keskeny lépcsőn. Föl kellett kiáltani a papáért. Papa rögtön lerohant hozzájuk. Francié megkönnyebülten látta, hogy egyenesen rohan, nem oldalvást; ami arra vall, hogy még józan. A papa csak ámult, hogy milyen óriási fát hoztak. Ez hizelgett a gyerekeknek. Nem akarta elhinni, hogy ez a fa igazán az övék. Francié nagynehezen tudta csak meggyőzni s ez igen mulatságos volt, noha tudta, hogy a.papa csak alakoskodik. ő húzta a fát elől, a két testvér hátul tolta. Végre sikerült nagynehezen fölnyomni az óriási fát a harmadik emeletre. Johnny izgatott volt, énekelni kezdett, nem törődött vele, hogy késő éjszaka van. A “Szent éj”-t énekelte. A szűk falak mintha egy lélegzetvételnyi ideig magukba szívták volna a dallamos, tiszta, csengő hangot, majd még csengőbben, még tisztábban verték vissza. Ajtók nyíltak, családok gyűltek össze a fordulóknál, mindenki mosolygott, csodálkozott, meglepő esemény volt ez a fa, élénkséget vitt az életükbe. A Tynmore kisasszonyok is a lakásuk ajtajában álltaik; őszülő hajuk fel volt csavarva, bo pongyoláik alól kilátszott a fodros, kikeményitett hálóing. Vékon3% éles hangocskájukkal kisérték Johnny énekét. Flossie Gaddis még az édesanyja meg az öccse, Henny, aki tüdővészes, mind az ajtóban álltak, Henny sirt. Johnny megpillantotta a fiút s elhallgatott. Gondolta, talán elszomorítja a fiút ez az ének. Flossie jelmezbe volt öltözve. Egy fiúra várt, aki elkíséri az éjfél után kezdődő bálba. Klondi- ke-i táncosnőnek volt öltözve. Fényes fekete selyemharisnyát, magassarku körömcipőt viselt, féllábán a vörös harisnyakötö a térde alatt volt megerősítve. Kezében fekete álarcot lóbált s bele- mosolygott Johnny szemébe. Csípőre tette a kezét s csábosán — ő legalábbis azt hitte —• az ajtófélfának támaszkodott. És Johnny, főleg ezért, hogy Hennyt megnevettesse, azt mondta neki: — Flossie, nincs angyalkánk a karácsonyfa tetejére. Elgyiihetnél holnap este, angyalnak. Flossie már majdnem valami disznóságot felelt, hogy a szél íölfujja a szoknyáját, ha olyan magasra ül, de azután meggondolta magát. Volt valami abban a nagy, büszke fában, amit most alázatosan megdöntve hurcolnak; volt valami a sugárzóarcu gyermekekben; volt valami a szomszédok oly ritkán megmutatkozó jóakaratában; volt valami a lépcsőház letompitott világításában, ami miatt a lány elszégyelte magát s nem vágott vissza. Csak annyit mondott: — Ejnye, Johnny, te mindig csak ugratod az embert. Katie egyedül állt a harmadik emeleten s összekulcsolta a kezét. Hallgatta az éneket. Lenézett a lépcsőn s figyelte, milyen lassan húzzák föl a fát. Mélyen elgondolkozott. — A gyerekek mindezt nagyszerűnek találják — gondolta. — Nagyszerű, valóban! Ingyen kapták a fát s az apjuk mókázik velük és énekel s a szomszédok is hogy örülnek ... A gyerekeim boldogok, hogy élnek s hogy eljött megint a karácsony. Nem látják, hogy piszkos utcában lakunk, piszkos házban, közönséges emberek között. Johnny és a gyerekek nem értik, micsoda nyomorúság az, hogy a szomszédaink boldogan élnék ebben a mocsokban, piszokban. Az én gyermekeimnek ki kell kerülni innen. Jussanak tovább mint a szüleik s ezek a mi szomszédaink. Hogyan valósulhat ez meg? Minden nap egy oldalt elolvastatok velük azokból a könyvekből s félrerakom a pennvket a perselybe, c (Befejező összefoglaló közlemény a jövő héten)
