Amerikai Magyar Szó, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

1953-06-18 / 25. szám

June 18, 1953 AMERIKAI MAGYAR SZÓ KE CSATLAKOZZ A KcNYYÉGETÓKHÖZ Ugyanaznap reggel, amidőn az újságok hirülhozták Eisenhower elnök dartmouthi beszédét arról, hogy ne csat­lakozzon senki sem a könyvégetőkhöz (“don’t join the book- burner§”), hogy Amerika nem lesz többé Amerika, ha nincs meg mindenkinek joga nézetét nyilvánosságra hozni, hogy azt bárki szabadon elolvashassa, ugyanaznap reggel levelet kaptunk egy amerikai magyar munkástól, aki 28 éve előfi­zető a progresszív magyar sajtóra. Ebben a levélben ez a munkás bejelenti, hogy nem meri tovább járatni a progresz- sziv lapot. Munkaadója megfenyegette, hogy elbocsátja a munkából, ha tovább is progresszív magyar újságot olvas. Mi megértjük a munkaadó álláspontját. Amióta világ a világ, amióta osztályokra tagozódik a társadalom, amióta létezik embernek ember által való kizsákmányolása, azóta a kizsákmányolok mindig igyekeztek a kizsákmányoltakat sötétségben, elmaradottságban tartani. Késhegyre menő harcot vívtak, hogy megakadályozzák a munkásság szervez­kedését, amelynek első feltétele és legfontosabb eszköze a munkássajtó volt. Az amerikai munkaadó nem kivétel e történelmi sza­bály alól. Legszívesebben betiltanák az egész szakszervezeti mozgalmat és c'jak a “company uniont” hagynák meg. Leg­szívesebben betiltanának minden szakszervezeti lapot. De egyelőre még nem tartják elérkezettnek az időt. így először -csak a nem-angol nyelvű sajtót próbálják elnyomni, elnémí­tani, azt is titokban, lopva. Mert tudják ezek a sötét elemek, hogy saját hazájuk, saját országuk alkotmányát becsíelenitik meg, amikor egy munkást, kenyérvesztéssel fenyegetve meg, el akarnak til­tani valamely lap, bármely lap olvasásától. Tudják ezek a sötét elemek, hogy ez a revolverezés egyértelmű a könyvége­téssel. De gondolják, hogy egy idegennyelvü lap esetében ezt feltűnés nélkül megtehetik, kihasználva az • amúgy is fennálló hisztériát ée terrort. E terrorról ép a múlt héten jelentette ki Paul Hoffman, a Marshall-terv volt főnöke, a Studebaker gyár volt elnöke: “1789 óta soha nem volt a sajtó és szólásszabadság nagyobb veszélyben, mint jelenleg.” MICSODA BIZONYÍTVÁNY A HOFFMAN-FÉLE ALAKOK CINIZMUSÁRA, HA KIJE- JELENTJÜK, HOGY A SZÓBANFORGÓ MUNKÁST PON­TOSAN HOFFMAN UR GYÁRA, A STUDEBAKER GYÁR FENYEGETTE MEG MUNKÁJA ELVESZTÉSÉVEL, HA NEM SZŰNIK MEG PROGRESSZÍV ÚJSÁGOT OLVASNI! Amit e cikkben hangsúlyozni akarunk, az nem az ame­rikai munkaadók könyvégetési hajlama, nem az a törekvé­sük, hogy felszájkosarazzák az amerikai népet, hanem az, hogy az az amerikai munkás, aki enged a fenyegetésnek és aki eként maga is részesévé válik a könyvégetésnek és esz­közévé a könyvégetőknek, az e tettével maga is hozzájárul Amerika szabadságának, a sajtószabadság, a szólásszabad­ság, a gyülekezési szabadság megsemmisítéséhez! De ne higyje senki, hogy a munkaadó békében fogja hagyni őket, ha feladják a"progresszív munkáslap olvasását. A munkaadók, a reakciósok nem babra játszanak! Nekik, akik a sok ezer milliárd dolláros tőkéssajtót uralják, akiknek sajtója naponta vagy 100 millió példányban jelenik meg, nem az a főcéljuk, hogy megnehezítsék a munkássajtó mű­ködését. A munkássajtó elnémitása csak eszköz számukra a mun­kásság életszínvonalának lenyomására. Ha egyszer a munkásság engedni fogja, hogy a mun­kaadó határozza meg, hogy mit olvasson, akkor eljátszotta abbeli jogát, hogy bármily más kérdésben önállóságot tanú­síthasson. Mert akkor a munkaadója rögtön azt fogja ne­ki mondani, hogy “hiszen te burkolt radikális vagy még ak­kor is, ha már nem olvasod a munkássajtót,” A reakciót nem lehet engedményekkel kielégíteni. Gon­doljon mindenki a hirhedt vörösfaló szerkesztő, Jim Wechs­ler esetére. Ez az alak naponta a leghevesebb vörösfalást végezte lapjában a N. Y. Post-ban, csak hogy békében hagy­ják a könyvégetők, a McCarthyk. De mégis sorra került. És amikor becitálták, akkor nem engedték el, amig nem vált saját munkatársai, saját lapja alkalmazottjainak besúgó­jává ! A sors úgy hozta magával, hogy minden amerikai pol­gár, és most minden amerikai magyar munkás történelmi döntést tehet, amikor sikraszáll abbeli joga védelmére, hogy azt a lapot olvassa, amely legjobban megfelel egy egész emberéleten át kialakult meggyőződésének, tapasztalatai­nak. Aki meginog, aki meghátrál a kérdésben, az feladja legbecsesebb emberi jogait, feladja fogadott hazájának leg- bee-esebb hagyományait s tradícióit, melyeknek tiszteletére a polgár esküt tesz, és végül a munkaadó kényére-kedvére szolgáltatja ki minden jövendőbeli jogát, munkaalkalmát, életszínvonalát. Nem mi, hanem maga Eisenhower elnök mondta a fentemlitett beszédében: “A gyáva ezerszer hal meg, a bá­tor ember csak egyszer!” De itt nem fizikai halálról van szó. Itt csak becsületes kiállásról van szó. Bátran a szemébe kell vágni minden alattomos Ameri- ka-ellenes, reakciós felforgatónak, aki hazánk sajtószabad­ságának feladására akar késztetni vagy kényszeríteni bárkit is, hogy nyilvánosságra hozzuk aljas fenyegetését. A fasizmus veszélye az U. S.-ben Össze lehet-e hasonlítani hazánk mai helyzetét Németországéval Hitler hatalomra jutása előtt? A politika és a közgazdaság annyira összekapcsolódott, annyira szoros tartozéka egyik a másiknak, hogy a kettőt lehetetlen egymástól elválasztani. Ezen a alapon kell minden időben és min­den esetben megvizsgálnunk az egyes országok és az egész világ helyzetét. Lássuk tehát, hogy mi a helyzet a mai Amerikában. A finánctőke urai elvitat­hatatlan irányitó szerepet visznek úgy a közgazdasági, mint a politikai életben. A katonai vezetők második helyen állnak úgy a közgaz­dasági, mint politikai irányí­tásban s befolyásuk egyre növekedő tendenciát mutat. Az ország életét a háborús közgazdaságra alapozzák és ugyanakkor sátáni hajsza fo­lyik, hogy elfojtsák a kriti­kát, az ellenvéleményt s csu­pán az orthodoxiát. engedé­lyezzék a kulturális élet min­den megnyilvánulásában: az egyházakban, az iskolákban, az egyetemeken, a sajtóban, a szórakoztatásban, a művé­szetekben. Mindezek együttvéve a fa­sizmus olyán jellegzetes tü­netei, hogy félelmet ébreszte­nek az emberben, még akkor is, ha ideiglenesen megnyug- tahatja magát azzal, hogy Amerikában még nincs fa­sizmus. Nem véletlen az, hogy ép­pen ma Eisenhower az or­szág elnöke. Nem véletlen az sem, hogy a General Motors Charles E. Wilsonj^ a védel­mi miniszter és azon kijelen­tését: “Ami jó a General Mo­torsnak, jó az Egyesült Ál­lamoknak,” nem szabad röp­ke elmésségnek tekintenünk, de igen is komolyan kell ven­nünk. Nem véletlen az, hogy a kormány összes fontos po­zícióiban a finánctőke vezető emberei ülnek s hogy a kül­ügyminiszter John Foster Dulles, az ügyvéd-bankár, aki szoros kapcsolatban állt a hitleri Németország tröszt­jeivel. Fenyeget-e a fasizmus? Az Eisenhower kormány minden lépése, minden poli­tikai nyilatkozata, minden kinevezése arra mutat, hogy a politikai és közgazdasági irányítást egyre inkább a monopóliumok és katonai ve­zetők kezében összpontosít­ják. Ha azonban analógiát vonunk a mai Amerika és Hitler Németországa között s megkérdezzük, hogy ugyan- az-e a helyzet, a mai Ameri­kában, mint Németországban volt Hitler uralomraj utása előtt, akkor azzal kell vála­szolnunk, hogy nem egészen. Hitler súlyos depresszióban került hatalomra, melyet ka­tasztrofális infláció előzött meg, ami egy vesztes háború McCarthy után következett be. A kis- j ipar és a középosztályu szel- j lemiségi réteg közgazdasági-j lag teljesen megsemmisült s a Hitler uralomra jutásai előtti 15 évben a német mun- j kásmozgalomban olyan ketté-i hasadás jött létre, aminek katasztrofális következmé­nyeként a hatalom teljesen a német finánctőke, a Ruhr- vidék nagyiparosai és ban­kárjai, valamint a táborno­kok kezébe került. Mi a helyzet az Egyesült Államokban? Az ország nem veszített el háborút, az in­fláció nem öltött veszedelmes méreteket, a kisüzemeket j még sikerült megsemmisite-! ni s a szellemiségi középosz­tály aránylag jómódban él. A munkásmozgalomban nincs olyan hatalmas, forradalmi j megmozdulás, mint Német­országban volt, mely közeli megbuktatással fenyegethet-! né a fennálló rendszert. Az ipar és finánctőke ugyan igen erősen összpontosítva van, azonban még vannak érdek- ellentétek a Morgan, Mellon, Rockefeller, DuPont pénz­ügyi és ipari birodalmak kö­zött, jóllehet sok szempontból már közös nevezőre hozták! ezeket az ellentéteket a kö­zös igazgatósági tagokon ke- i resztül. A nagy óriások mel­lett egyelőre még léteznek a' kisebb óriások, sőt függet-| len, befolyásos ipari üzemek is, azonban a tendencia arra mutat, hogy egyre inkább felszívják azokat a legna­gyobbak. Hiába hasonlítjuk azonban U. S.-t Németországhoz, vagy Európához, nem kapunk vá­laszt a kérdésre, hogy a fa­sizmus küszöbén áll-e az or­szág. A választ inkább meg­kaphatjuk Amerika saját történelmi fejlődésének vizs­gálatából A szabad versenytől a monopóliumokig A polgárháborút megelőző­leg az amerikai közgazdaság valóban a szabad versenyre volt alapozva, sőt rövid ideig még aztán is, de mintegy tiz évvel a nolvárháború után. 1880 körül már megjelentek a monopóliumok. Mikor a hu­szadik század bekövetkezett, a monopóliumok már teljesén beágyazták magukat és ke­zükbe ragadták a közgazda­ság szempontjából legfonto­sabb iparágakat és nyers­anyagokat. 1910-ben az úgy­nevezett, szabad közgazdaság már nem létezett többé. A monopóliumok politikailag át­alakították az országot s ezen átalakítás következménye az, hogy ma a General Motors érdeke “azonos az országé­val.” A monopóliumok emelkedé- : sével az ország közgazdasági i és politikai irányítása egy re j inkább a pénzérdekeket szol- j gáltn. A szabad közgazdaság j megszűnt s' egyre fokozódó j mértékben a pénzérdekeket I képviselő kormány ellenőrzé- | se alá került. A közgazdasá­got egyre inkább a háborús érdekekhez kapcsolták s ab­ban egyre fokozottabb szere­pe lett, a katonai ellenőrzés­nek. A Morgan pénzcsoport már 1950-ben megszervezte az U. S. Steel Corporationt, a Ge­neral Electric, az Internatio­nal Harvester és más társa­ságokat az ipari óriások kö­zül, a Rockefeller érdekeltség j létrehozta a Standard Oil társaságot, Du Pont megte­remtette a vegyészeti mono­póliumot, mig a Mellon tár- • ' saság az alumíniumra és rét- !re tette rá kezét, 1907-ben már nyoma sem volt, a 19-ik század szabad versenyének s az első világháború még in­kább siettette a monopóliu­mok hatalmának összpontosí­tását. A huszas évek kormá­nyai teljesen a monpolérde- keket képviselték s a kor ­mány, mely a Kongresszus segítségével egyre nagyobb hatalmat kapott a közgazda ­ság ellenőrzésére, végered­ményben a monopóliumok I politikájának végrehajtója | lett. Akkor bekövetkezett a ■ nagy depresszió, a közgazda­sága összeomlott s Franklin D. Roosevelt került az elnök­ségbe. Roosevelt megteremtette a New Dealt, reformokat lépte­tett életbe, megteremtette a társadalmi biztosítást, törvé­nyesítette a szakszervezeteket bátorította a kollektiv bér­tárgyalást, de ugyanakkor’ még inkább összeolvasztotta a kormány ellenőrző hivata ­lait a finánctőke intézményei ■ vei. Roosevelt, ilet.ve a New Deal bizonyos mértékben amolyan állami kapitaliz­must teremtett- meg, mely azonban tekintettel volt a polgárok jólétére, azt han­goztatva, hogy a tőke és a munkásság együttműködésé­re a közös jólét fejlesztésére van szükség s nem csupán a General Motors jólétének fej­lesztésére, amint azt Charles E. Wilson értelmezi. A sza­bad verseny ugyan nem léte­zett tpbbé, de Roosevelt ki­tűnő politikus és erőskezü vezető volt, aki megfékezte a monopóliumok túlkapásait.­(Folytatás a 14-ik oldalról) 3 Ezek a sötétben bujo alakok rettegnek meg most is a nyilvánosság fényétől. Bátorság és elvhüség meghátrálásra és megfutamodásra késztetheti őket. Kishitűséggel, félelemmel, gyengeséggel, rabszolgákká tesszük magunkat és kiszolgáltatjuk magunkat, munkástár­sainkat az egész amerikai népet telhetetlen haszonvágyuk­nak, hazánkat pedig katasztrofális háborús politikájuknak.

Next

/
Thumbnails
Contents