Amerikai Magyar Szó, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1953-05-01 / 18. szám
Május 1, 1053 AMERIKAI MAGYAR SZÓ csak, ezt éppen neked vágtam, ez olyan, hogy a püspök nem szitt különbet... S csavarnak, rágyújtanak. Majd reggel szólok — gondolta. S ahány félóra még .a lefekvésig, az elalva- sig, mind megannyi bizonyíték arra, hogy jaj de elmaradtak ezek az otthoniak, hogy mennyire nem azon az utón járnak, mint amin kellene. A nénje van otthon az öregeken kívül még, a többi gyerek erre-arra szétszóródva, — Sári a férjénél Szolnokon, Pista a körzeti gépállomáson, hetenként, ha hazajár — azt is egyre ritkábban, veszekszik máf, ha haza jön is — panaszolja az anyja s a panasz mögött ott sejti mindjárt Bence az öccsét, ahogy nekimérgesedve kirukkol: ejnye édesapám, mégis gyalázat, hogy maguk meg még sehol sincsenek a beadással... S azt éri el vele, hogy úgy emlegetik otthon, mint aki elszakadt már tőlük, akit a mosnivaló fehérnemű köt már-csak az otthonhoz. Nyilvánvaló, nem. lehet itt ajtóstól rohanni a házba, mit érne egy nagy kifakadás, ha rá egy hétre úgy mesélnék már á szomszédoknak, hogy az egyetemista fiuk is csak veszekedni jön haza. Majd reggel. Hajnalban költi az apja egy jó pohár kisüstivel. Bencének sohsem volt szívügye az ital, a szagára most is, félálomban is az szaladt a fején legelsőnek át, hogy: biztos ezt is zugban főzték az öregek... — Mindegy na, majd szólok — hajtotta fel s köszörülgette utána a torkát, mosolygott az apjára szeretettel, nem is lehetett másként, úgy sürgölődött az ágya mellett a kis görnyedt, korán megőszült öreg paraszt, hogy nem lehetett meghatódottság nélkül nézni: lám, mennyire igyekszik, hogy az egyetemista fiának valami jót, valami ujjat, kedveset adjon, érezze jól magát, hogy hazajött, ahol minden szem, minden gondolat az ő kényelmét szolgálja, ne törődjön azzal, ami ezenkívül történik. — Aludj csak még, ha álmos vagy — morogta gyengéden az öreg, betakargatva a fiát, még a bekecsét is ráteritette a kopott paplan fölé, tudva, hogy a reggeli álomban zavar leginkább az éjjeli fázás. — Aludj csak. . Aludt is Bence, zavarosan, fel-felriadva nyolcig, kilencig, késő lehetett már, a konyhából, az udvarról kiabálások, bőgés, röfögés, mindenféle állati hangok szűrődtek be az ablakon, jelezve a késő reggelt, mikor meztelen talpával kezdte óvatosan tapogatni a hideg padlót, hogy kel- jen-e már. A cipőjét persze kivitte az anyja, megtisztítani s egyszercsak érezte, hogy a kemence is meleget lehel, mig aludt, kintről, a konyhából befütöttek abba is, ne a hideg szobába ébredjen a “gyerek”. . S ahogy a felkelés neszét hallotta az anyja már jött is be — maradj csak mindjárt hozok mosdóvizet — s hozta a mosdóvizet, a cipőjét, nagydarab háziszappant, törölközőt, lerakta a szoba közepén egy zsámolyra — tisztálkodj csak, fiam — s ment is ki, nyilván a reggelit készíteni elő, ami megint csak legyen méltó az egyetemista fiú hazatértéhez. Mosakodott, mikor idegen hangokat, szóváltást hallott kintről a konyhából. Az apja brum- mogását: ejhiszen... s az anyja szenvtelen tiltakozását: elkívánnátok ti mindent. Ahogy volt, vizes nyakkal, szappanos füllel, odament a konyhaajtóhoz, kilesett az üvegen. Ott ült az apja, pipázott zsámolyon a tűzhely mellett, az anyja kavargatott valamit a tűzön s ott ült Beke Sándor, ismerőse, nála öt-hat évvel öregebb fiú, cigaretázott, az beszélt. — Dehát Kocsis bátyám, hogy gondolja mégis ezt maga? Nem termett kukoricája: Dehogynem termett! Mire az apja: — Termett? Aztán nem nekem termett: — nektek, másoknak? Adjam be mind, ami termett? Beke meg szelidebben: — Nem mind Kocsis elvtárs, dehogy mind — csak annyit amennyit kivetettek. Az anyja a konyha mellől sápitozott: — Hiszen, ha egyéb gondja nem volna az embernek... dehát van. Az adó is egyre nő, a beszolgáltatás is egyre nagyobb, az ember el se tudja gondolni, számolni, mi is kell — már itt is a következő év... Bence törölgetni kezdte a nyakát, na — most kimegyek — gondolta — s közbeszólok. Szépen okosan. — Hát nem szégyellik... hát nem gondolnak arra — taglalta odakinn tempósan Beke — maguknak egyetemista fiuk van. Az állam tanitatja... megvan mindene.... aztán a kukoricát, krumplit elspőrolnák az állam elől? — Namost kimegyek — gondolta Bence s felvette az ingét. Itt már róla van szó, itt már nem maradhat néma. S mig gombolta az inget, hallotta, ahogy az anyja az áremelkedést emlegeti, mire a fésűvel is végig karisztolt a fején, hogy ne borzosan, ne most ágyból kibuvottan tépjen a népnevelő elé, akkorra el is ment az, csak a két öreg, meg Sári a tűzhely mellett gu- golva, kukoricát fosztva fogadták csak a konyhában. — Na — mondta az anyja s kavargatta a serpenyőben a sültszalonnát. S néztek rá. Engesztelőén, büszkén, boldogan, mintha az ő jussát mentették volna meg. 5. — Mit akarna!?*— mondta az öreg Kocsis s fidibusszal pipáragyujtott a tűzhelynél. — Mit nem akarnának. Hiszen — s keresgélte a szavakat — itt van Bence is... Elvégzi az iskolát, orvos lesz, jó... Dehát a még semmi... Tanulni lehet neki, jó... de aztán, ha doktor akar lenni, ahhoz csak pénz kell, rendelő kell, műszer, mindenféle kell, tudom én azt, ne félj — biccentett biztatóan a fia felé — ismerem már ezt... Pénzes Már- tonék tiz éve, a fiukat, mikor orvosnak kitanit- tatták, majd a fél tanyájuk ment rá, amig berendezték a rendelőjét.... Szipákolt a pipával, nyomkodta, ideges volt, hogy a fiú semmit sem mondott. — Most már lehetne — dohogta magában tovább, percenként alig lökve egy szót. — Most már lehetne szerezni, gyűjteni, azt mondják a paraszté az ország. Ránézett Bencére s öreges, kék szemei biisz- csillogtak, mintha biztatta volna vagy biztatást várt volna egyetemista fiától, hogy lám, ugye- -csak jól csinálom én... hiszen kell gyűjteni valakinek. Vagy csak úgy a gyűjtés kedvéért gyűjteni — gondolta Bence. S az jutott az eszébe, hogy áz apja cseléd volt majdcsak egész életében, most lett gazda, a földosztással kapott földet s lám: az tör ki belőle, amire biztosan egész életében vágyott: szerezni. Szegény... Ez aztán csakugyan kimaradt az életből. Azt móndhatná az ember szinte, most élné a gyerekkorát. Veszekedve a népnevelőkkel, begyűjtőkkel, hivatkozni a fiára, akit az állam nevel, taníttat., s micsoda pénzen? Az állam pénzén. S hogy magyarázzam meg neki, hogy ez a munkások pénze is, akik elől ő eldugná a szalonnát — gondolta Bence rosszkedvűen, ingerülten. — Hogy magyarázzam meg neki. Halgatott egy darabig, ő is rágyújtott. — Valamiből nekem is tanulni kell, apám — mondta aztán. — Hát persze — kapott a szón az öreg. Éppen erről van szó. S idegesen, kapkodva szívta a pipáját, mert nem tudta hirtelen, mellette, vagy ellene szól a fia. — Kire dolgoznánk? Kire keresnénk — kér tíezte Sári a sarokból. — Csak rád fiam, terád — sóhajtott az anyja. S ültek, nézték egymást. Bence azon gondolkozott közben, hogy nem véletlenül tudja az apja,, mennyit kellett Pénzeseknek annakidején a fiuk rendelőjére félretenni, betáblázni, eladósitani — hallhatta ezt magától Pénzestől. Nyilvánvaló. Azt nem tudja, ami a mához tartozik, hogy hány millióba kerül az a féltucat uj OTI-rendelő az országban, arról sejtelme sincs — annak a levegőből kell teremni. Azt, hogy Pénzesék annakidején mennyi pénzt adtak — azt tudja. Nagyot lélegzett s nézte a többieket. Úgy ültek vele szemben, mintha várakozók lennének, hogy ettől a perctől szövetségesnek vagy ellenségesnek nézzék-e őt. Mint akik nem tudják, hogy mit hozott ez a fiú Pestről. S rögtön készek az ellenvetéssel: ajaj, nem értheted te azt ott, nem tudod, milyen nagy szeme van itthon húsz forintnak... — Tudják — dünnyögte s szívta a cigarettáját — másképpen akarjuk mi ezt most csinálni. Néztek rá.-— Merthát... mi volt azelőtt egy rendelő? Itt falun? A ház, meg a bútor került ott pénzbe... aztán ha igazi baja volt valakinek, csak be kellett szállítani a városba, a klinikára. Tudott egy ilyen falusi orvos operálni? Ugye, hogy nem tudott. Még röntgenezni se. Az anyja sóhajtásában aggodalom rezgett, hogy jajistenem még ezt is? Hát már annyiból se telik majd, mint Pénzeséknek? Még röntgen is kell? Hogy térül az majd meg? — Az állam gondja lesz az ezentúl — legyintett Bence az anyja sóhajtására — l^)gy mindene legyen az orvosnak, ami kell. Úgyhogy énnekem is... még ha ilyen gyógyító orvos is akarnék lenni, akkor se kerülne az énnekem semmibe. S nagyot lélegzett, — el kell mondani nekik a többit is, az egészet — gondolta, látva a tartózkodó, a visszahúzódó lelket takaró arcokat. — De nem is ilyen akarok én lenni, hanem tudós. Felállt a pillanatnyi csendben, odament, megpiszkálta a tüzet, újra rágyújtott. • ...— Nahiszen... aztán pénzed honnan lesz — kérdezte az anyja. — Kereseted! Meddig akarsz igy segítségből, ösztöndíjból élni. Bence mostmár vidámabban legyintett. — Pénzt ér az is — mondta', — Olyan orvos akarok én lenni, aki keres, kutat, kísérletezik, tudják! Hiszen ha egész nap betegekkel foglalkozna az. ember, akkor nem érhetne rá. Aztán a tudomány.... a kutatás, az se kismiska! Meg kell azt is fizetni. Meg is fizetik, ne gondolják, hogy nem. — Hát persze — jött bele a lelkesedésbe először az apja. — Hát persze. Fizessék is meg — Még az lenne a szép, ha nem fizetnék meg — erősitgette az anyja is. Bence most már nyeregben érezte magát, csak azt kellett elkezdeni, hogy: aztán gondolják csak el édesapámék, hogy egy ilyen kutatóintézetet felállíthassunk, hát mennyi pénz kell ahhoz. Mit számit egy orvosnak egy csipesz vagy egy olyan kis hurkaalakü táska! Pár forint. Igende, egy mikroszkóp, ami nekem kellene például, nem is egy, legalább öt-hatféle, hát ez tiz meg tízezer forintba kerül majd darabja...! S nézett rájuk diadalmasan. — Hát képzeljek csak el, hogy mennyi pénz kell akkor az államnak, hogy énnekem tudja ezt mind adni. Képzeljék csak el.... s kezdett mindjárt számolni is. Annyira belelendült a számolásba, hogy az apjáék feje szédülhetett bele délelőttre, felszerelt gondolatban egy laboratóriumot, úgy, ahe elképzelte hirtelen, sajátmagának. A végén kicsit szégyenkezett is, hogy nem is annyira az értelemhez szólt, hiába volt igaz minden, amit elmondott, hanem a lelkesedést igyekezett az otthoniak lelkében felpiszkálni. Sikerült is többé- kevésbbé. Mikor délután felállt az asztaltól, hogy megy a szövetkezetiekhez, előadást tartani, még megkísérelte az anyja az ellenvetést: — De hisz hogy mennél oda fiam, elmerülsz a sárba.... S rögtön rávághatta: küldenek értem szekeret... akkor aztán megszűntek az ellenvetések. Mikor megjött a szövetkezeti szekér, látta az öregen, hogy sugárzik az arcuk. Nemcsak, hogy orvos a fiuk, tudós is. Imhol ni, a szövetkezet szekeret küld érte, tartson nekik előadást — Sok pénzbe kerülhet azért egy ilyen intézet — mondta nagy hallgatás után az öreg Kocsi:' a tűzhely mellett pipázgatva jó félóra múlva, hogy elment Bence. — Hiszen ezt tudják... — dünnyögte Sári, s az elkeseredett, öregedő lány diinnyögött a lelke mélyén, aki irigyelte, hogy kimaradt mindebből — kimaradt mindenből, de mindenből, a férjhez- menésből is, a tanulásból is, nincs már neki má:: élete, reménye, minthogy mentői szebb és nagyobb hazai csomagokat rakhasson össze az öcs- cseinek. — Ezt tudják - - mondta. — Költeni a pénzt. Csak megszerezni is tudnák. — Nana... mondta az öreg Kocsis. — Csak azt tudnám — mondta az öregasz- szony egy kis idő múlva — csak azt az egyet tudnám biztosan, hogy megvan a kosztjuk rendesen, mindennap. Hogy nem szűkölködnek. A csoda bánná akkor, hogy milyen tudós akar lenni. ' ' 6. Pap Lajos hazakisérte Bencét a délutáni előadásról. Nagyon elégedett volt, nemcsak ő, .valamennyien a hallgatók. Bence is. Egy kis eh fogódottság után ment magától a beszélgetés nem is előadás volt ez már, hanem tanácskozás — lám mit mond erre a tudomány. S még ha nem is a szakmájába vágott a dolog — keresgélni kellett az emlékezetében, hogy is tudja magyarázni a sejtizgalmakat s utána a nehézség: hogy tudja ezt népszerűén, közérthetően elmagyarázni — akkor is jó érzés volt. A hallgatók vidámodó szemein mérhette le az eredményt, hogy tulajdonképpen visszaadott most a (Folytatás a 8-ik oldalon)
