Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)

1952-12-05 / 7. szám

6

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

December 7, 1952

ERZSIKÉ ISKOLÁBA MEGY

— NAGY LAJOS ELBESZÉLÉSE —

Sztrakota néni már két éve ki sem mozdult a házból. Öreg már, nyolcvanhárom esztendős. Még két évvel ezelőtt agyvérzés érte. Nem volt súlyos az eset, felépült, csupán hogy nehezen mozdítja a jobblábát. Egy kicsit megsimogatta a nyanyát a guta — igy szokta mondani Sztrakota Adám, a fia. Ez azonban csak látszik lelketlen- ségnek, mert inkább azért beszél igy Ádám, hogy ki ne csorduljon a könnye, amikor az anyjára néz. Nem való sírni egy hatvanesztendős öreg- parasztembernek.

Sztrakota Erzsiké az unokája az öregasz- szonynak. Tiz gyerekük volt Sztrakota Ádámék- nak, de csak három él, köztük Erzsiké. A másik kettő már meglett férfi, házasok és máshol laknak a faluban. Most együtt van a sziikebb család r. szobában. Az öregasszony, Sztrakota Ádám, annak a felesége, született Kopa Anna és Erzsiké. Erzsikéről folyik a vita. Sztrakota Ádámné iskoláztatni akarja a lányát, mert a tanító nagyon rábeszéli. Ugyanis nyolc osztályt járt hozzá Ehzsike iskolába és mindig a legjobb tanuló volt, a tanitó azt mondja, hogy vétek lenne, ha tovább nem taníttatnák.

— A tanitó nem számit, az már negyvenkettőben kommunista volt — igy érvel Sztrakota Adám, az ötholdas törpebirtokos.

— Te meg mi voltál? — veti ellene az asz- szony. — Félig gazda, félig napszámos. Nem is tudom, szegényember hogyan beszélhet igy. — Ö-iulj, hogy most nem kell a nagygazdáknál munkáért kilincselni.

— Én nem kilincseltem — és tagadólag rázza a fejét Sztrakota Ádám. — Engem mindenhol szívesen láttak. Az én munkámat megbecsülték.

— Megbecsülték ám... — az asszony elakadt, kereste a szavakat, melyekkel most már az ura munkáját szapulja.

Az öreg Sztrakota néni, noha nyár van, összébb húzódik a kályha melletti kis zugban, mert ott tanyázik ő naphosszat, nyakában kis barna haraszkendővel. És fázik. Télen, nyáron, mindegy az, ő már örökösen fázik. Töpörödött asszony, de most egész kicsire húzódik össze, mert fél a veszekedéstől. Fél a menye szaporán pergő nyelvétől, a fia haragos indulatától. Jaj, mindjárt is következik, hogy két rongyos gatyában jöttél a házhoz, meg, hogy itt minden szeg az enyém, én örököltem a szüleimtől... Amikor fékét veszti, igy szokott nyelvelni az asz-, szony. Sztrakota Ádám hallgatja egy ideig, de ha megunja, hát bizony fölemeli az öklét, meg- Jenyegeti az asszonyt és meg is üti. Az ilyen üt- leg csak az öregasszonynak fáj, mert hogy gyenge már és az asszonysorsot érzi át mélyen. Kopa Anna viszont még szilajabban fújja a nótáját. Mindig a férfi unja meg előbb, felugrik, fejébe csapja a kalapját és elmegy, járni a falut... A falu, ahol Sztrakotáék laknak, szőlőtermő, van bor minden háznál. Itt is, ott is megkínálják Sztrakotát és késő este kissé italosán tér haza. De mivel valójában szelíd természetű ember, hát igy, italos fővel, nem veszekszik már. Inkább nagyon is kérleli az asszonyt, hogy ne haragudjon rá.

így szokott történni, ha nem is nagyon gyakran, most azonban nem fajulhat el a családi*1 jelenet. Nem szidhatja Kopa Anna az urát, az meg nem ütheti meg őt, mert különös dolog történik. Az öreg Sztrakota néni a botja segítségével a szoba közepére tipeg. Megáll a fiával szemben és hogy nyomatékot adjon a szavainak, botjával megütötte a földet:

— Csak.menjen az a kislány iskolába!

Sztrakota Ádám elcsodálkozik:

— Már édesanyám is ellenem fordul?

Sztrakota néni kiegyenesedik amennyire ő

ki tud egyenesedni:

— Senki ellen se. Csak menjen a'kislány a \ árosba, járjon tovább iskolába, igy van ez rendjén, hogy akinek esze van hozzá, tanuljon!

— Mi a fenére tanítják majd?

Erre a kérdésre az öregasszony nem tud felelni.

— Amire, arra. Tanuljon.

Sztrakota Ádám ingerültté válik:

— Aratáskor meg majd a nyanya szedi utánam a markot.

— Majd szedi a feleséged.

Sztrakota Ádámné örül, hogy váratlan segítőtársat kapott:

— Eddig is én szedtem — mondja.

Sztrakota egy kis lenézéssel:

— Eddig! Csakhogy te sem vagy már mai gyerek. Elhullajtottad már a csikófogaidat.

— Tavaly még jó voltam. Mit pöffeszkedik ? Még olyan kettőt átugrok, mint maga.

Ha .nagyon haragos Sztrakotáné, akkor ma- gázza az urát.

Sztrakota még nagyobb lenézéssel mondja.

— Nem mondom, hogy az ágyban nem. De a dologban? — legyint kezével.

Erzsiké elpirul és kiszalad a szobából.

Sztrakota észbekap, ezután már csendesen beszél:

— Szégyeli magát a kisasszony. Parasztlány azt’ mégis megijed az apja szavától. Most még csak azt szégyeli, amit mondok, de csak taníttasd, egykét esztendő múlva azt is szégyeli, hogy milyen gúnyában járunk. Meg hogy földes a szobánk. Majd szégyeli a szüleit, csak taníttasd.

Az öregasszony csak áll a szoba közepén, róla már el is felejtkezett a fia meg a menye. Megütötte megint a padlót a botjával:

— A kislány csak járjon iskolába — mondja erélyesen.

A hangja halk, szinte el-elhaló, erély csak a szavak értelmében van és a szemében lobog.

Sztrakota Ádám fuj egyet, mindenkire dühös, arra a nyavalyás tanítóra, a feleségére, a kislányra, most már az édesanyjára is:

— Magát meg mi a jófene eszi? — mordul rá az öregasszonyra.

Sztrakota néni csak áll, nem vonul vissza a szögletbe. Nagy sor az is, hogy ő onnan előván- szorgott. Beszél tovább:

— Bár én is járhattam volna iskolába. Mert én, fiam. .. mindegy már, elmondhatom, mindössze három hónapot jártam. Még az öregbetüket sem ismertem. Még a . . . nevemet sem tudtam ... leírni.

El-elfullad a hangja, valami izgalomtól is zihálhat a melle. Sztrakota Ádám szól hozzá, megnyugtatásul:

— Mégis milyen szépen megöregedett. Azért csak üljön vissza, édesanyám a helyére.

Erzsiké visszalopódzik a szobába. Megriasztotta künn, hogy nem hallja az anyját porolni. Jött hát be, megnézni, nincs-e valami baj.

— Megöregedtem — mondja az öregasszony, jóváhagyóan. — Igen megöregedtem. De most elmondok nektek valamit. . . valamit az életemből. — Szünetet tart, nehezére esik a beszéd nagyon. — Most már mindegy, de ha nem is hiszitek — a menyére les az öregasszony, — igen szép lány voltam valamikor, a legszebb lány a faluban.

Kicsit hallgat, fölfelé tekint, mintha a meny- nyezetre bámulna, az arca különös, úgy szokták mondani átszellemült. A jelenlévők, mivel hogy meg is nyugodtak, mosolyognak. Muszáj mosolyogniuk azon, hogy egy ilyen csuparánc képű, vénasszony, azt mondja, hogy: én voltam a legszebb lány a faluban. Pedig ők igazában nem is látják, hogy az öregasszony álla hegyes, a szája keskeny, hosszú vonal, az orra horgas és élesen mered ki az árcából, az orratövén egy nagy szemölcs, azon ősz szőrszálak. Osupacsunya öregasszony ,de hát... ő volt a legszebb lány a faluban.

Az öregasszony rosszul lát a szürke kis szemével, ne mlátja, hogy megmosolyogják. Zavartalanul mondja tovább, csupán a levegőért küszködve :

— Az apátok kocsis volt az uraságnál. Parádés kocsis. Szerette volna a tekintetes asszony, az uraság felesége, ha a szobalányt veszi el feleségül. De neki csak én kellettem. Ajánlhatták volna annak akár a Mendey grófkisasszonyt, ő engem szeretett. Szüret után esküdtlünk. Csakhogy féltem én az esküvő napjától nagyon, mert volt egy titkom.

Erzsiké már azon gondolkozik, hogy ne menjen-e ki megint a szobából, de úgy gondolja, hogy ráér. Sztrakota Ádám a földre néz. Sztrakota Ádámné közelebb húzódik a napához.

— Nem tudtam Írni — mondja az öregasz- szony. — Még a nevemet sem tudtam leírni.

Sztrakota Ádámné érdeklődése ellanyhul. Most Erzsiké figyel, igen élénken. Az öregasz- szöny tovább beszél, ösztönösén a kislány fele fordulva:

— Nagyon szégyenlős voltam. Lehet, hogy a rektor ur megtanított volna arra, hogy a nevemet beírjam abba a könyvbe, akkor még a pap előtt esküdtünk, de mondom restestem, hogy oly tudatlan vagyok. . .

Sztrakota Ádám figyel is. meg nem is arra, amit"áz anyja Készéi, a.csuk azt halija, hogyan..

sípol az öregasszony tüdeje, milyen akadozva szedi a lélegzetet. Maga .is köhint és szinte fojtogatja a sirhatnámság. Az öregasszony tovább mondja, mintha csak Erzsikének mondaná:

— Szép fiatal pap adott össze bennünket a nagyapáddal. Aztán be kellett menni a sekrestyébe, ott írni alá a nevünket. Először a nagyapád- nad nyújtotta a tollat a tisztelendő ur. Nagyapád tudott írni, megtanult a katonaságnál. Oly kacskaringót kanyaritott a neve elé, hogy ...

Megint megpihent a beszédben az öregasz- szony .Erzsiké unszolja:

— Mondja már, édes. Olyan érdekes, mint egy mese.

— Pedig szinigazság. . . Én csak álltam, szorongattam a markomban a tollszárat, néztem könyörgőn a fiatal papra, hátha az csodát tud tenni. A pap rámnézett, aztán nevetve azt mondta: “Rajzoljon csak oda, lelkem, egy keresztet. Vagy keresztet sem tud rajzolni? — kérdezte csufolódva. . . ” Nagyapádra néztem. Piros volt az arca a szégyentől. Nem azt szégyelte, hogy én nem tudok Írni, ezt később elmondta, hanem,, hogy a fiatal pap úgy kifigurázott a tanuk előtt.

Az öregasszony most nem liheg, mintha uj erőre kapott volna. Elmereng, majd megint beszél, szaporábban:

— Az egész napomat, az éjszakámat elrontotta annak a papnak a csúfolódása. A lakodalmon csak erőltetve tudtam egy-két falatot enni. Mintha valami rossz lélek mindig azt sugdosta volna a fülembe: rajzoljon csak oda, lelkem egy keresztet. Az életem megrontója lett ez az eset.

,Nem... nem tudtam én megvédeni... senkivel szemben sem... az igazamat. Mert micsoda igaza lehet annak... aki a nevét... a nevét sem tudja leírni?

Nagyon, végleg elfáradt az öregasszony a beszédben. Talán egész életében nem beszélt eny- nyit egyfolytában. Szédül,, segélytkérőn tekint a fiára. A nagydarab ember ölbekapja őt és viszi a kályha melletti sutban álló székhez. Leülteti és ott mayad mellette, átöleli, védőn. És hallgat.

Sztrakota Ádámné sem szól, csak megveti az öregasszony ágyát. Aztán gondosan ágyhoz támogatja. Levetkőzteti, lefekteti, mint egy kis gyereket. Olyen csöpp is a nyanya igy levetkőzve, szinte elvész az ágyban, de amikor betakarja, a dunyha alól kilátszik kis szürke madárfeje.

Sztrakota Ádám fejében sürü ködben gomolyognak a gondolatok. Taníttatni kell a kislányt ... És a szövetkezet... Aztán a sok könyv, amelyeket a tanitó könyvespolcán látott. Egyet el kellene kérni kölcsön és elolvasni. Mi is van Írva az ilyen könyvben?.. . Aztán kimondja:

— Holnap beviszem Erzsikét a városba, az iskolába. — Majd egészen az anyja fölé hajol.— Veszek a városban édesanyámnak egy olyan pu- hapárnás karosszéket, amilyen a doktoroknál van a vizitszobában.

Ráné az anyjára, hallja-e, mit igér neki?

Az öregasszony nem hallja, ö már azt sem tudja, hogy itt van a gerendás mennyezetű, alacsony szobában. Nagy-nagy réten megy, nem is megy, hanem lebeg. A levegő fénylik ezen a nagy nagy réten és annyian nyüzsögnek körülötte. Mindenki ismerős. Ott van az ura, aki elesett a tizennégyes háborúban, ott vannak a leánypajtásai és a fiuk, akikkel együtt járt a tanyai iskolába. Olyan kevés ideig járt velük, mégis emlékszik valamennyire. Ott repül előtte a nagy falka liba, amelyet hétéves korában őrzött. A libák tolla fényes. Egy tollat kihúz a gunár farkából, pennát farag belőle. Elmosolyodi. Az egész eget teleirja a nevével. Előtte áll a fiatal pap, aki eskette és kedvesen, biztatón mosolyog rá. ..

— Nézd, milyen szép most az arca — mondja Sztrakota Ádámné az urának.

— Egészen megfiatalodott — és a férfi szeméből kibuggyan a könny.

Erzsiké kiszalad a szobából. Az udvarról behallatszik a sírása.

iimMiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiMimiitiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiMiiimiiiiiiiiimiiiMiiiimk'

Mátészalkán a felszabadulás óta több hasznos intézmény létesült, mint azelőtt ötven év alatt. Orvosi rendelőintézet, kulturház, nyolcosztályos gimnázium és 150 tanulót befogadó kollégium épült a sok uj lakóház mellett. A jövő i eruházási tervben ötven uj lakóház, parkok, -etcnozott utak, uj piactér felépítése szerepel.

★

A v ányi szőlőszeti technikumot november 7-én nyiották meg ünnepélyes külsőségek között. A imillió forintos beruházással épült techml< napfényes, tágas tantermekkel, szertárral

és mosdóval ellátott öltözőhelyiségekkel várja a hallgatókat.