Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)
1952-10-24 / 1. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ October 24, 1952 BETTY SMITH: FELHŐKARCOLÓK ÁRNYÉKÁBAN (Regény egy amerikai család életéröl) Copyright 1952 Harper Bros. E regény eredeti cime: A Tree Grows In Brooklyn. Fordította Kilényi Mária Harper Bros. engedélyével közöljük. ELSŐ KÖNYV IA késő délutáni nap aláereszkedett Nolanék udvara mögé, már csak a kitörecfezett keritéslé- ceket melengette. Francié belenézett az utolsó sugarait lövelő napba. Furcsa érzés fogta el, mint amikor az iskolában ezt a verset szavalták: Évezredek óta áll ez az erdő: Si^ogó fenyők és pineák, Mohaszakállal, smaragd csuhában, Hajlonganak a félhomályban, Mint hajdanidőkben a druidák. Francie-ék udvarában csak egy fa volt. Ne gondoljuk, hogy valami fenyőfa, mégcsak nem is pinea. Merev, zöld vesszők eredtek ágaiból, abból nőttek ki a hegyes levelek, megannyi kis nyitott Zöld napernyő. Vannak, akik ezt a fát a “rríeny- nyország fájá”-nak nevezik. Akárhova is hull a magja, fává lesz, mely az ég felé nyújtózik. Deszkapalánkkal körülkerített telkeken nő, elhagyott szemétdombokon; még a cementből is kisarjad. Gazdagon burjánzik azokban a városnegyedekben, ahol bérkaszárnyák épülnek. Más tájakon nemigen nő. Az ember szombat délután sétálni megy és egy szép, igen előkelő negyedbe ér. Megpillantunk a vaskerítés mögött egy ilyen kis fát egy udvarban. Máris tudjuk: Brooklynnak ez a része rövidesen bérkaszámya-negyed lesz. A fa is tudja ezt. Az telepszik meg itt legelőbb. Nemsokára szegény bevándorlók szivárognak be ezekbe az utcákba. A régi, csöndes, vöröstéglából épült családi házakat lakásokra osztják. Dunyhák szellőznek az ablakban. És akkor a mennyország fája növésnek indul. Ilyen fa ez. Szereti a szegénységet. Francie-ék udvarában is ilyen fa nőtt. Napernyővel teljesen beborította, keresztül-kasul fonta a harmadikemeleti vészkijárat létráját. A tiizgl- tólétrán ülő tizenegyéves kislány azt képzelte, hogy a fa lombsátrában él. Igen, ezt képzelte Francié nyáron, minden szombat délután. Ó, milyen csodálatos nap a szombat Brooklyn- ban! Szombaton kikapja mindenki a bérét: a szombat ünnepnap, de nem oiyan ünnepélyes mint a'vasárnap. Pénz van az emberek zsebében. Bevásárolni mennek. Ezen a napon mindenki jól eszik. Egyesek leisszák magukat, másoknak találkájuk van, szeretkeznek, későn kerülnek ágyba; énekelnek, muzsikálnak, verekszenek, táncolnak: a holnapi nap az övék, a holnapi nap szabad. Sokáig alszanak — mindenesetre a késői miséig. Vasárnap mindenki a tizenegyórás misére siet. Ámbár némelyek mégis inkább a korai, hatórás misére járnak. Ezekre tisztelettel néznek a többiek, noha nem érdemelnek tiszteletet: aki vasárnap a korai misére megy, az soká maradt ki az éjjel. Reggel lett, mire hazajött;.mindjárt misére ment, hadd legyen túl rajta. Utána hazamegy és nyugodt lelkiismerettel átalussza az egész napot. Francié számára a szombati nap mindig azzal kezdődik, hogy elmegy az ócskáshoz. ő meg az öccse, Neely, mint a többi brooklyni gyerek, rongyot, papirt, fémet, gumit és mindenféle ócskaságot gyűjt. Fedéllel lezárt szenesládákban halmozzák föl a kacatot, vagy dobozokban, ezeket az ágy alatt rejtegetik. Francia hétközben lassan sétál haza az iskolából. Állandóan a gyalogjárót nézi, hol talál egy darab ólompapirt, elhajított cigarettadoboz-bélést, rágógumi-csomagolást. Az ólompapirt a testvérével felolvasztják egy láboskában. Az ócskás nem veszi meg az ólompapirt, ha nincs kiolvasztva, mert a gyerekek vasgolyót csempésznek a közepébe, igy többet nyom. Neely olykor talált egy szódavizesiiveget. Francié segítségével letörte a kupakot. Az ócskás nem veszi meg az egészben maradt kupakot, nehogy a szik- vizgyárosokkal bajba keveredjék. A szódásüvegek kupakja azonban kincset ér: kiolvasztva öt centet adnak érte. A két gyerek este lemegy a pincébe és a szemetesaknák rekeszeiből kiüríti az aznap összegyűlt szemetet. Szabad, senki sem szól ezért, mert anyjuk a házban a vici. A két gyerek kiválasztja a papirost, a rongyokat meg az üveget. A papír nem sokat ér. Egy pennyt kapnak csak tiz fontért. Rongyért két cent jön be fontonként, vasért négy. A réz is jó — tiz cent a fontja. Francié néha talált egy szifont: valami kilyukadt ruhafőzőüst fenekét. Konzervnyitóval szétszedi. Kihajtja, összelapitia, megint kiegyenesíti, összelapitja. Szombatonként, reggel kilenc óra után a gyerekek lassan szivárogni kezdenek a mellékutcákból a Manhattan Avenue felé, a főútvonalra. Lassan vonulnak végig az utón, a Scholes Street irányába. Némelyik gyerek két karjába fogva viszi az ócskaságait. Mások kis kocsikba rakva húzzák: ezeket a kis kocsikat szappanosládákból esz- kabálták össze, jó,-erős kerekeket is szereltek rá. Súlyosan megrakott gyerekkocsit tói némelyik. Francié meg az öccse egy jutazsákba gyömöszölte bele az összeszedett ócskaságot. Egyik végét a fiú markolta meg, másikat a kislány, igy vonszolták végig az utcán, föl a Manhattan Avenuen, a Maujer Streeten át a Ten Eyck Streetre, s túl a Stagg Streeten, a Scholes Streetre. Micsoda gyönyörű nevek és micsoda csúnya utcák! Toprongyos gverekhad özönlik minden oldalról, a mellékutcákból, mind nagyobbra duzzasztva a főútvonalon cepekedő tömeget. S amint Carney telepe felé haladtak, gyerekek jöttek szembe velük, üres kézzel. Ezek már túladtak a kacajaikon, szórhatják a pénzt, a penny két. Most hencegnek, rá vigyorognak a szembejövő gyerekekre: — Rongvszedő! Rongvszedő! Francié arca szégyenben égett, valahányszor ezt a csufnevet hallotta. Sovány vigasz, hogy a csuíolódó gyerekek maguk is rongyszedők! Ali haszna, hogy az öccse Ugyan igy kiesüfolja a később érkezőket, amikor majd üres kézzel visszasétál a pajtásaival. Francié röstelkedett. Carney, az ócskás, egy omladozó istállóban rendezte be üzletét. Francié már messziről észrevette: mindkét ajtó hivogatóan ki van akasztva. Úgy látta, hogy a jobbra-balra himbálózó mérleg nagy, kerek számlapja barátságos istenhozottat mosolyog felé. Megpillantotta Carneyt: a vörös- hajú, rőtbajszu ember a mérleg mögött trónolt. Carney nemigen kedvelte a fiukat, csak a lányokat szerette. Megcsipkedte az arcukat. Amelyik lány hagyta és nem húzódott el tőle, annak még egy extra pennyt adott. A külön jutalék reményében Neely minden alkalommal félreállt. Hagyta a testvérést, vonszolja csak be egymaga a zsákot az istállóba. Carney előreugrott, kiszórta a földre a zsák tartalmát s bevezetésként mindjárt megcsípte a kislány arcát. Azután fölrakta a kacatot a mérlegre. Francié pislogott, szeme nehezen szokta meg a sötétséget. Megcsapta orrát a nyirkos levegő s a nedves róngyoK szaga. Carney a mérleg számlapjára nézett s két szót mondott csupán: ajánlatot tett, erre Carney félrelökte a zsákot, hagyta Franciét, hadd várjon, mig az egyik sarokba dobja a papirt, a rongyokat a másikba és kiválogatja férmdarabokat. Mikor ezzel elkészült, belenyúlt a nadrákzsebébe. Kihalászott egy viaszkosvászon- zsinorrai összekötött régi bőrerszényt, leszámolta a régi, megzöldiilt penny két: a pénz is olyannak tűnt, mint az ócskavas. — Köszönöm szépen — rebegte a kislány. Carney vörösszélü, vén szeme rátapadt s most jól belecsipett az arcába. Francié állta a sarat. Az öreg mosolygott és ledobta az extra pennyt. Majd egészen más hangon, fürgén, hangosan rákiáltott a következő gyerekre: — Gyerünk, gyerünk! Ürítsd ki a'zsákot! — Fiúra került a sor. — Miféle ócskaság ez itt megint? A gyerekek kötelességtudóan nevettek Carney szellemességén, mint, ahogy az eltévedt kis báránykák bégetnek. Carney elégedetten folytatta a dolgát. A kislány kiment és jelentette az öccsének: — Tizenhat centet adott. És a csípésért egy külön pennyt. — Nesze. Tartsd meg magadnak — mondta a kisfiú. Ebben régebben megegyeztek. A kislány zsebrerakta a pennyt, a többi pénzt öccsének adta Neely tízesztendős volt, egy évvel fiatalabb Franciénál. De mivel ő a fiú, hát ő kezeli a pénzt. A gyerek gondosan szétosztotta a pennyket. — Nyolc cent megy a takarékba. Ez a szabály: bárhonnan kaptak pénzt, bármiért, fele mindig a konzervdoboz-takarékper- selybe ment, ami a kamra legsötétebb zugában a padlóra volt szögezve. — Tessék, nesze négy cent, ez a tiéd.- Négy cent az enyém — mondta Neejy. Francié a' takarékba való pénzt mindjárt zsebkendőjébe csomózta. Nézegette a saját öt centjét és boldogan gondolta: fölváltja majd egy nikkel ötcentesre. Neely összegöngyölte a zsákot, hóna alá csapta és máris indult az Olcsó Jánoshoz. Francié mögötte baktatott. Olcsó János volt az ócskás szomszédságában a legközelebbi filléres cukorkaüzlet; ő táplálta ezt az üzletágat. Kasszája szombat este mindig tele volt megzöldült pennykkel. íratlan törvény szerint a eukorkásboltba csak fiuk jártak. így hát Francia nem ment be egészen. Megállt szépen a küszöbön. A fiuk, nyolc és tizennégy év között, mind egyformának látszottak bő térdnadrágjukban, a gyűrött ellenzős sapkában. Zsebrevágott kézzel acsorogtak az utcán, sovány válluk feszülten előregörnyedt. Felnőnek s akkor is ilyen lesz mindegyik; ugyanígy acsorognak majd az utcasarkon. Az lesz mindössze a különbség, hogy cigaretta fityeg állandóan a szájukban, mintha az ajkukra ragadt volna, s ott fel-alámozog beszéd közben. A fiuk nyugtalanul feszengtek. Sovány arcuk hol János felé fordult, hol egymásranéztek, majd megint Jánosra. Francié megállapította, hogy a legtöbbnek már kurtára nyírták a haját: nyáron errefelé ez a szokás. Alaposan meg lettek kopasztva; némelyik gyerek fején varrók éktelenkedtek. ahol az olló túlságos mélyre szaladt. Ezek a szerencsés gyerekek zsebrevágták sapkájukat, vagy hátratólták a tarkójukra. Azokban a fiuknak, akiket még nem nyírtak meg, szép szelíden göndörödött hátul a hajuk. Szégyelték magukat, a fülükre húzták a sapkát. De hiába legény- kedtek, a külsejük igy is lányos volt. Olcsó János egyáltalán nem volt olcsó;’ nem is hívták igazánban Jánosnak. Üzleti okokból vette föl ezt a nevet és rámázoltatta a cégtáblára. Francié azonban azt hitte, ez az igazi neve. Jánosnál egy pennyért a vevő nyereményjegyet vásárolhatott. A kassza fölé daszka volt erősítve, a deszkában ötven darab megszámozott kampó és minden egyes kampón valami nyereménytárgy lógott. Akadt köztük néhány gyönyörű darab is: görkorcsolya, baseballkesztyü, igazi hajasbaba és igy tovább. A többi kampón itatósok, ceruzák és más filléres cikkek lógtak. Francié figyelte az öccsét, csakugyan vesz egy nyereményjegyet. Kihúz egy piszkos lapot a rongyos borítékból. Huszonhatos! Francié izgatottan nézett föl a deszkára. Egypennys tolitörlőt húzott ki az öccse. — Nyereménytárgyat akarsz vagy cukrot? — kérdezte János. — Cukrot. Vagy mit gondol? Ez mindig igy megy. Francié nem hallott róla, hogy valaki egypennynél drágább nyereménytárgyat nyert volna. 'Válóban a görkorcsolya kerekei már időtlen idők óta várakoznak, hogy valaki játsszon velük, f rancie egyszer einataroz- ta magában, hogy ha valamiképpen ötven centhez jut, megveszi az összes nyereményjegyeket és akkor megnyeri a deszkán lógó összes nyere- ménytárgyakat. Jó üzlet lesz, gondolta: korcsolya, baba és a többi holmi, mindez ötven centért. Hiszen a korcsolya egymaga a négyszeresét is megéri ! Nagy nap lesz. Akkor Neelyt is magával viszi,-mert lányok nemigen járnak az Olcsó János üzletébe. Ámbár most szombaton mégis béjött néhány lány. .. szemtelenek, fölvágnak, a korához képest mind fejlett. Hangosan beszélnek, vi-, hognak, viccelődnek a fiukkal — ezekről a Iá-, nyokról megjósolták a szomszédok, mire felnő mind rossz útra tér. Francié átment a kocsiuton, az utca túlsó oldalára, s benyitott Gimpy cukorkaüzletébe. Gimpy béna volt. Szelíd ember, kedves a gyerekekhez. . . mindenki azt hitte róla. De aztán eey nyári délután becsalogatott egy kislány a hátul- só sötét szobába... Francié küszködött magában, áldozzon-e egy pennyt a Gimpy-csomagra ? A Gimpy-csomag nyereménystanicli. Maudie Donovan, aki jelenleg Francié legjobb barátnője, éppen most vesz valamit. Francié előretolakodott, mig egészen Maudie háta mögé került. Úgy tett, mintha ő is vásárolna egy pennyért valamit. Visszatartott lélegzettel leste Maudiet; barátnője hosszas tűnődés után drámai mozdulattal egy duzzadt csomagra mutatott a kirakatban. Francié kisebb csomagot választott volna. Felágaskodott, s barátnője válla fölött nézte, mint húz ki a stanicliből pár darabavas cukrot, s forgatja a nyereményt; csak egy durva vászonzsebkendő. Francié egyszer kis üveg. erős illatszert kapott. Küszködött magával, kiadja-e a pennyt, megvegye-e a nyeremény zacskót? A cukrot úgy sem lehet megenni, olyan rossz, de a meglepetés, az remek. — Folytatjuk —
