Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)
1952-11-21 / 5. szám
November 21, 1952 AMERIKAI MAGYAR SZÓ VaszHij Ribnyikov, egy nehéz teherautóoszlop brigád- vezetője, arról lett hírneves, hogy ő szervezte meg a tavasszal több nagy építkezésnél a teherszállítás futószalagrendjét. De nevezetesnek mondható ama tulajdonsága miatt is, amelyre még a fronton tett szert, — hogy tudniillik pompásan tud aludni bármikor és bármilyen körülmények közt s amellett a kellő időben pontosan fel is ébred vidáman, kipihenten. De lám, most már két napja álmatlanság gvötri. Nyitott repülőgépen, szeles időben utazott a minap és egy beteg foga megfájdult. Hivatalos útjáról visszafelé hajóra szállt, ott kipróbálta a házigyógyszertár minden fájdalomcsillapítóját, de a gyulladásból eredő fogfájás csak nem enyhült. Szidta magát, miért nem ült inkább vonatra, szidta a kapitányt, aki — szerinte — mintha szándékosan csigalassúsággal vinné azt a kis nyavalyás hajót, szidta a nyirkos koranovemberi időt. Mérges volt még a hajó utasaira is, akik az ő fogfájására való tekintet nélkül kényelembe helyezked- j tek, rádiót hallgattak vagy1 dominóztak a társalgóban,! beszélgettek, sőt nevettek is: nagyokat. Hallatlan! Különösen bosszantotta Rib- nyikovot egy szikkadt kis öregasszony, aki az ő fogfájására borsos öblögetést ajánlott. De beleszólt az másoknak is minden dolgába; ahol három-négy utas összeült, az anyóka nyomban közéjük fészkelte magát és beszélgetésükbe elegyedett. Egy hatévesnek látszó feketeszemü kislány topogott mindig utána, olyan erős, napsütötte pufókképü, akár egy fényes makkocska. Most is odatelepedett az öregasszony a csöpplánnval a leningrádi szerelők asztalához a szalon széles ablakánál. “Ugyan mi dolga ott, nem is ért a dominóhoz és egyáltalán mi keresnivalója van neki meg a kislánynak ilyenkor őszidőben egy folyami gőzösön? Ülne magának otthon, kötögetne, vagy bánomisén, tereferélne a szomszédokkal”, mérgelődött magában Ribnyikov, tenyerét feldagadt arcára tapasztva, ahol belül érezhetően lüktetett a megforrósodott vér. Mikor a sajgás valami keveset enyhült, Ribnyikov maga is bement a szalonba — a fedélzeten úgy érezte, átfázott. A szerelők már nem dominóztak, kikapcsolták a rádiót és akörül a karosszék körül helyezkedtek el, amelyben az öregasszony üldögélt, ölében szundikált a mak- koeskaképü kislány, feje az anyóka vállán nyugodott. Az öregasszony mesélt valamit. Mindenki őt hallgatta. A “friss hírek” adásának ideje volt éppen és Ribnyikov bekapcsolta a rádiót, de a többiek leintették. Ugvlátcsik, mindenkit érdekelt a beszélgetés. — Ejnye, azt hittem, hogy csak mi geológusok, no meg a cigányok maradtunk meg nomádoknak — harsogta egy hórihorgas férfiú, akinek hatalmas ádámcsutkája azt látszott bizonygatni, hogy minBorisz Polevoj: Jó az öreg a háznál den fájásra legjobb gyógyír a konyak — belsőleg.— Lám, megismerünk egy uj nomádfoglalkozást: itt van a mozgó nagymama. I — Te csak nevess, édes fiam . .. Nősember vagy? j Van gyereked? A feleséged meg dolgozik, igen? Vagy nem? No persze, akkor hát nem is érted meg, akkor ez i téged nem is* érdekelhet. De ) énnekem négy fiam volt, a ! legidősebb — ennek a kicsi- J nek az apja — (és megsimogatta az ölében szendergő gyermek fejét) — elesett a háborúban. Hanem a többi három él és mindegyiknek vannak gyerekei. Hát bizony, majd szétszednek: mamuskám, hozzánk gyere, nem, mihozzánk, kérlek szépen, no ; de igazán, bennünket szeren- ícséltess... Mind csak effélét 1 írnak. .. — A fiai igen — no és a menyei ? — kérdezte mérgej sen Vaszilij Ribnyikov, akit ! ingerelt az öregasszony di- I csekvése, magabiztossága és • az is, hogy olyan figyelemmel hallgatták. — Talán nem segített a borsos öblögetés? — érdeklődött a nagymama és Ribnyi- kovra emelte nagy feketeke- retii kerek pápaszemét. — Ugv segített, mint halottnak a borogatás. — Meg is látszik, morcos ember vagy, lelkem. .. — Ami igaz, az igaz, ma- muskám, az anyósoknak elég rossz hírük van. Vagy csak volt ? — szóit közbe a szerelők éltes brigád vezető je, akinek tanácsára Ribnyikov konyakkal öblögette a száját, hasztalan. — Régen volt az, — felelt a legnagyobb lelkinyugalommal az öreg nénike. — Ami volt, elmúlt, most mi nagymamák, ajaj, micsoda becsben vagyunk!... Azt hiszed, nálam is egyszeribe minden szép simán ment a menyeimmel ? Dehogyis, galambom, sok minden előfordult. . ..Veszekedés, meg szóbeszéd, meg “vagy ő, vagy én...” Csakhogy ez nem; rám tartozik, éljetek, ahogy | nektek jó, megvagyok én i mgamnak igy is. A munkám J után elég szép nyugdijam van. A lakásom az üzem há-1 zában éltem fogytáig az | enyém. Éldegélünk az én kis | Nyusámmal, a magunk szakállára. A gyárban ismernek * most is még, meghívnak az j ünnepségekre, házhoz küldik j a jegyet, mindig a legelső, sorba... Megtudták, hogy a rossz szememmel nehezen j megy az olvasás, bevezették ingyen a rádiót, hogy Kszu- sa néne valahogy el ne maradjon a világtól... Minekünk Nyusával otthon is jó, de már osztán ők hogy élnek meg nélkülünk, az más kérdés. ők tudják... — Kik? a fiák, vagy a nenyek ? — Ez is, az is... Egy család... Lám elaludt az én Nyusám, ugy-e, átadjátok neki ezt a helyet a díványon, én elkelteném szépecskén. Jó? Olyan biztonsággal beszélt, mintha ő volna itt a ház asz- szonva és azok a viharvert dolgosok, akik most tértek meg valamelyik építkezésről, helyüket csaugvan azonnvom- ban átadták. A geológus vette karjára az alvó gyermeket és óvatosan lefektette. — Szóval te kérdezted tőlem, te morcos ehber, hogy- hát a fiaim, vagy a menyeim?. . . — folytatta a néni, kényelmesen elhelyezkedve egy karosszékben és ismét Ribnyiáovra villant öreges szemüvege. — Hát mégmondhatom neked: Ezek is, azok is bizony nagyon esenkednek utánam. . . Dehát nincs is ebben semmi különös, olyan időket élünk, megbecsülik most az öregeket. . . Merthát mit is tehetnének egyebet? Az én Mihail fiam Voronyezs- ben tanít a főiskolán, a menyem meg, Lidia, ő is olyan tudósféle, valami csudálatos eperfajtát nevelt, még meg is jutalmazták érte — hát mondom, vagy két hónappal ezelőtt Írták nekem; “Kezdődik az uj tanév, mindaketten nagyon el vagyunk foglalva. Tessék eljönni...— mert nem tegeznek, engem, — kérjük, jöjjön el édesmama minél előbb, Vovka betegeskedik.” Jól van; Ha Vovka beteg, ez komoly dolog! Fel is készültünk mi Nyusával az útra, mi az nekünk. Voro- nyezs városát is láttuk már. De akkor meg sürgöny jött Szverdlovszkból, hosszú, legalább tizenöt rubeles: “Mama, sürgősen repüljön hozzánk. Szabadságidőnkre beutalásunk van Szocsiba, útiköltség megy sürgönyileg, öleljük, csókoljuk, Fedor, Szima.” Fedor — a fiam. Az Uráli gépgyárban a legisleg- első mester, ö állítja össze azokat a maguktól járó gépeket a ti építkezéseitekre. Szima, a felesége, mármint Sze- rafinna, a felesége, ő is ki- fundált valamit ott a kohó- tizem műhelyében, most a főiskolát végzi... A postás a sürgönnyel együtt átadta a repülőjegyre küldött pénzt is. Mit csináljunk, hová utazzunk? Ott Vovka beteg, emitt meg éppenséggel három gyerek marad, ki tudja kire. A lakásuk is nagy, rengeteg a bútor. Idegenre mégse lehet bízni mindent, nem igaz? Mig én a fejemet törtem, hát akkorát akkor jön levél Kosz- tyámtól, vagyishogy Kon- sztantyin Petrovics Zaicsi- kovtól, itt dolgozik vgjahol, alagutfurómester v a 1 a melyik építkezésben, a feleségének Zojka a neve. Moszkvában együtt építették a Metrót, most Zoja is valami fontos személy lett errefelé. Őt én — bevallom bűnömet — nem szeretem. Hencegős. “Kérem, ne avatkozzék az én dolgomba” meg osztán “Nincs szükségem jó tanácsokra...” Hanemhát ott az történt nemrég, hogy ikrek születtek. Most ezt írják: “Mama, tudjuk, hogy Voronvezs is meg Szverdlovszk is igényelte, de bennünket kell megtiszteljen látogatásával: immár negyedik háztartási alkalmazottunk iratkozott be épitőtan- folyamra, mi a világon semmire se érünk rá, mert most adjuk át gyártásra a találmányt ...” — Ez aztán a dilemma! — kiáltott fel az éltes szerelő és hosszan lelógó fókabajsza alig tudta elrejteni mosolyát. — Itt csakugyan nehéz a választás, nem igaz? Ez bizony, nagymama lelkem, országos ügy, ember Jegyen a talpán, aki kiigazodik benne. — Igazad van, ha kinevetsz minket, fiam. Mi is igy gondoltuk Nyusával. Mihail i és Lida mindaketten nagyon I kedvesek, előzékenyek ve- 1 lünk, dehát ők nagyvárosiak, könnyen találnak szükség esetén valakit, meg, ha már nagyon muszáj, legfeljebb elhozatják az anyóst, mármint a Lida anyját. Ugye? Fedor és Szima, igaz, hogy .utón vannak és már útiköltséget is küldtek nekünk, de náluk sem olyan nagy a baj. A gyerekeket el lehet vinni Szima édes-1 apjához a kolhozba. Jártam én már ott nem egyszer, erős kolhoz az és milyen szép! Jól; élnek, a gyerekek vígan vannak, hegy is van, patak is., Hanem az én legkisebb fi-' am, Konsztantyin Petrovics, — ha hencegős is a felesége, — de bizony igen nehéz hely-, zetben van. Ha fiatal lányt* vesznek oda pesztrának, egy hónap se telik bele, az már szalad s tanfolyamra iratkozik. És igaza van, ha odaszalad, pálya kell annak is,, rendes foglalkozás, mit. fog ö nektek yereket babusgatni, mikor esztendőre vagy ket-i tőre még hires valaki válhat belőle. Az öreg néniket a közeli kolhozfalvakból mind szétkapkodták. Már akit lehetett, mert nem is igen mennek szívesen idegenek csemetéit dajkálni. Minek is, hisz errefelé a kolhozok gazdagok, megvan mindenük, aztán meg ott vannak az unokáik, mégiscsak azok nőttek a szivükhöz. — Egyszóval most a hencegős menyéhez utazik? — fgen, ahhoz. Dehát meg- j tehetem, hogy ne tegyem? Nekünk is kell valamicskét segíteni rajtuk, mármint nekem meg Nyusának. De meg mér mondod lelkem, hogy hencegős? Érjek csak oda, hü, hogy fog az örülni nekem : “Édesmama, kedves mama.” Mert ilyen az élet, i megtanítja őt is. Ha meg; mégis közbejönne valami,! fogjuk magunkat és már utazunk, is, alászolgálja! Vasúti- jegyre való mindig van a táskámban, a nyugdijamat megkapom, lakásom meg van... Nvusa meg én, mi önálló népek vágyunk.. . Hogy-hogy nem, talán a fogfájása enyhült némileg, vagy a fáradtság nyomta el, — elég az hozzá, hogy Ribnyikov szépen elszundikált a karosszékben az öregasszony egyenletes duruzsolása mellett. Hajnalban ébredt fel arra, hogy valaki erélyesen rángatja a vállát. A tegnapi geológus volt. Gondterhelt arccal mondta: — Ez aztán « hétalvó... ugye, maga idevalósi? Mondja csak gyorsan: hol szálljak le Otrjádnája felé? Itt, No- vaján, vagy pedig menjek a vízerőműig? — Hogy-hogy? Már Nova- ján vagyunk? — Persze. Van öt perce, hogy kikötöttünk. } Ribnyikov rohant a fülkéjébe. összeszedte podgyászát. i A geológus a sarkában, j — Mondja hát, hol száll- i jak le: itt, vagy tovább? — Ha van jármű, szálljon itt le, sokkal közelebb. De ha ! nincs, az baj: feneketlen sár, ! irgalmatlan rossz utak, köny- í nyü kocsi beleragad legfeljebb teherautó mehet itt, de az se mindenfajta... Én itt ; szállók le, engem kocsi vár. .. Sok szerencsét! ! A geológus már rá se hallgatott, eltűnt mellőle s pár pillanat múltán az ingó pallón tűnt fel bőröndöt és hálózsákot cipelve. Mögötte, félénken vállába fogózva tipegett a tegnapesti öregasz- szony. A bajuszos szerelő vitte az alvó kislányt. Alighogy lekisérték a nénit, siettek vissza a hajóra, mert rögtön utánuk fel is húzták a pallót. S nagy hullámfodrozással már el is indult a gőzös, j -— Tiszteltetem a legkisebbet, Koszkvát! | — Ne hagyja magát, mama. Intse le a menyemasz- szonyt! — hangzott a távolodó fedélzetről. » ) — No, micsoda huncut népség, már elmesélni se lehet nekik valamit — mosolyott a nénike s ő is visszaintegetett a hajón levőknek kicsiny szikkadt kezével. — Nem soká utaztunk együtt, de lám, még is úgy összeszoktunk, rosszul esik az elválás. | ■— Azt mondja meg inkább, hogy gondolja az utat Otrjádnájáig: talán kocsit küld elébe a fia? — kérdezte Ribnyikov. í — Nem írtam meg neki, hogy jövünk, ök ott most átadnak valamit az üzemnek, mit zaklassam haszontalansá- gokkal! \ — Ajajaj — Ribnyikov erre komolyan meghökkent. — Hogy lehet ezt igy csinálni ? Hiszen Otrjádnájáig még I több mint negyven kilométer, s hozzá ebben a, kutyának se való időben! Itt, a pusztaság közepén, uttalan utakon...! Ferdén hulló hideg eső dobolt a kikötőállomás bádogtetején. Apró mérges hullámok csapdosták a kirakodó peremét. Köröskörül mindent átjárt a nyirkos dohszag, akár- ; csak valami ódon pincében. — Ahogy mások megte- ! szik, én is kibírom — sóhajtott az öregasszony. — De hol vannak itt mások? — Hát te hogy mégy tovább? — Énértem gépkocsi jön, csakhogy nekem másfelé kell | mennem, nem érti ? Hogy is ! indulhatott igy el, senkit se kérdezett... Csak fogja ma- i gát s neki a világnak, még hozzá kisgyerekkel. .. Ej, ej! — Ne lármázz, ne kiabálj, IFolytatás a 10-ik oldalon) A
