Reformátusok Lapja, 1972 (72. évfolyam, 1-7. szám)
1972-02-01 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 Úrasztali térítőink “angyala” Sárospatakon a világhíres Nagy könyvtár után a látogató csoportok a Református Múzeumot tekintik meg. A Kollégium ősi épületei közül egyedül fennmaradt egyemeletes Bema-soron nyert elhelyezést az évszázadok folyamán, elsősorban az öreg pataki diákok adományaiból összegyűlt, felbecsülhetetlen értékű anyag. Az ország minden részéből és igen gyakran a külföldi országokból is ide jött túristák megilletődve lépdelnek fel a sok évszázados falépcsőn. Az emelet összenyitott öt termében csodálatos értékek fogadják a látogatókat. Takács Béla múzeumvezető, Czegle Imre, Szentimrey Mihály, Tan Sándor, valamint dr. Koncz Sándorné és Kiss Erzsébet és ha ideje engedi és Patakon tartózkodik: dr. Űjszászy Kálmán gyűjteményi igazgató szakszerű és lelkes vezetésével a kiállított tárgyak életre kelnek. A kiállítótermek anyaga gyakran változik, hiszen a földszinti raktártermekben egyházművészetünk és a híres főiskola sok ezer értéke van szakszerűen raktározva. És itt van a középen egy kis dolgozó- szoba. Az íróasztal mögött Takács Bélát találjuk, aki ősi pataki családból származik, Hegyalja egyik gyülekezetének, a tolcsvainak a lelkipásztora, de a hétköznapok legtöbb részét itt tölti, dolgozgatás, rendezgetés között. Egymásután jelennek meg tanulmányai, könyvei. Most éppen a borsodi török úrasztali térítőkről készült, a Borsodi Évkönyvben megjelenő tanulmánya gazdag képanyagát rendezi. Az egyik ablak előtt kis asztalka. Rajta asztalilámpa, néhány vékony és még vékonyabb tű, cérnák, nagyítók, olló. Ez a felszerelés. Aki ezeket használja, kedves mosollyal fogadja a köszönésemet. Sok di- optriás munkaszemüvegét a homlokára tolja, a kezében lévő úrasztali térítőt leteszi: dr. Újszászy Kálmánná Deák Ilona. Ő a kis múzeum nagy türelmű, véghetetlen szorgalmú restaurátora. És itt fontos a leánykori név is. Az öregebb pataki diákok még emlékeznek Deák Geyza festőművész-rajztanár úrra. Tőle örökölte Űjszászyné az érzéket, tehetséget, amit a Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum textilosztályain, restaurátori műhelyeiben értékes szakismeretekkel gazdagított. Áttanulmányozta a magyar és a külföldi szakirodalmat, volt alkalma megtekinteni amerikai, svájci, németországi restaurátorok munkameneteit is. így szakértelemben sincs hiány, de munkaalkalomban sem. Bőven van javítani való. Nemcsak a múzeum több, mint háromszáz asztali térítőjén, hanem gyakran érkeznek küldemények nemcsak Tiszáninnenről, hanem az egész ország területéről. — Ide nézzen, milyen gyönyörű térítőkét küldött, Szendrey Károly esperes Poroszlóról. És máris bontja ki a selyempapírba csomagolt ritkaszép úrasztali térítőkét. XVII—XVIII. századi alkotások. — Kijavítgattam, kitisztítottam. De nem is küldöm mindjárt vissza, csak karácsonyra, mert olyan szépek, hogy mindennap megnézegetem őket. Egy nagy alföldi gyülekezet is elküldte egyik régi térítőjét, hogy vajon nem török eredetű-e? — Feltétlenül az. Kitisztítva, kicsit megjavítva már visszaküldésre vár. És elmondja Űjszászyné, hogy a pataki Református Múzeumnak milyen gazdag török anyaga van. Bár Tiszáninnennek csak a déli része volt török hódoltsági terület, mégis sok a török eredetű úrasztali térítőnk. Az ország múzeumai között leggazdagabb a pataki török anyag. Amikor pár évvel ezelőtt Patakot meglátogatta törökországi testvérvárosának, Rodostónak a küldöttsége, eljött a török nagykövet is. Elhozták természetesen a múzeumba is és amikor meglátta a pompás régi török térítőkét, igen el volt ragadtatva. Azóta már a budapesti diplomáciai testület több, a régi hímzéseket értékelő tagja jött el Patakra a térítők megtekintésére. — Most mi van munkában? — Martonyiból kaptunk egy igen elrongyolódott, teljesen használhatatlan török térítőt. Azzal küldte el Orosz Imre lelkipásztor: nézzük meg, lehetne-e belőle még valamit megmenteni. A mosás és vasalás után a hímzés színei ragyogókká váltak, a minták szinte élnek a térítőn. A terítő annyira foszladozott, hogy alátétet kellett alkalmaznom, finom svájci anyagból. Arra dolgozom rá a megmaradt részeket és a hiányzókat pótolom. Már több hónapja folyik ez a munka, de megéri. Megmentjük a több száz éves értékeinket, megőrizzük a jövendő számára. — De ezek a vékony cérnák? Hol lehet ezeket beszerezni? — Ez a legnagyobb gondunk. De valahogy kirendeli Isten. Most például Kiskunhalasról, a híres halasi csipkék városából kaptunk szinte váratlan karácsonyi ajándékot Ulakcsay Antal lelkipásztor úrtól. Elköszönök. A főtiszteletű asszony felkattintja az asztali lámpát és folytatja a martonyi török terítő restaurálását. Melyet talán több, mint 300 évvel ezelőtt hímzett egy török leány. A szép térítőknek is megvan a maguk sorsa. Takács Béla múzeum vezető kísér ki és megkérdezi: — Csak nem akarsz írni Ica néniről? — Miért? Nem megérdemli ez a páratlan és eredményes szolgálat? — Nagyon is. Pár éve már én is gondoltam erre, de amikor Kálmán bácsi megtudta, megtiltotta. Nehogy úgy tűnjék, hogy önmagunkat reklámozzuk. Pedig nagyon jó lenne, ha minden gyülekezetben tudnák, hogy a rongyos és szakadozott, tehát használhatatlan úrasztali térítőt is meg kell őriznünk, megvizsgáltatnunk és ha még lehet, meg is tudjuk restauráltatni. Közben a gimnáziumban szünet lett. Kitódul az udvarra az ezer gyerek. Főként leányok. Negyven évvel ezelőtt Sárospatakon fiúgimnázium volt. Osztályonként 2—3 leány volt csak, azok is mind magántanulók. A Deák-családból egyszerre négyen jártak. Három fiú és Deák Ilona. Az egyik fiú és ő teológiát is végzett. Majd férjhez ment az akkor legfiatalabb teológiai tanárhoz. Négy gyermeket felnevelt.
