Reformátusok Lapja, 1970 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA Igéi azért is “bővek, zengők, nagyok” voltak, mert messze a tiszáninneni múltba nyúlóan papoknak ivadéka volt. 1909. május 15-én született Sárospatakon, mint Nagy Béla teológiai tanár és felesége, Kérészy Vilma fia. Hitvestársát, Bakóczy Juditot is a prédikátori rendből választotta magának. Ifjúsága olyan volt, mint a többi pataki diáké. Játékos, derűs cimborákkal járta az erdőket és szüret táján a szőlőhegyeket. Szerette a Bodrogot, sportolt — magasugrásban máig tartja a pataki diákcsúcsot — s olvasott rengeteget. Sugárzó intelligenciája, kitűnő megjelenése, remek orgánuma miatt ő volt a kedvelt szavaló. Útja egyenesen vezetett a teológiára. Édesapja mellett Mátyás Ernő, Marton János, Harsányi István s az akkor még egészen fiatal Szabó Zoltán voltak a mesterei, s már mint ösztöndíjas montpellieri diák a szisztematika-teológiával jegyezte el magát. Ebben az irányban fejlődött tovább Zürichben is mint Brunner tanítványa. Teológus személyisége végső kiformálódását pedig az az egy esztendő segítette, amely alatt Barth Károly lábainál ült Bonnban. A mester hamar észrevette, hogy milyen képességek bontakoznak a tanítványban és messzemenően elismerő szavak kíséretében ajánlotta őt édesapja megürült tanszékére utódnak, ahová öt esztendeig tartó színes és termékeny segédlelkészi szolgálat után 1937-ben választotta meg “A teológiai módszer problémája az úgynevezett dialektika-teológiában” című értekezése és a debreceni tudományegyetem teológiai fakultásán “summa cum laude” elnyert doktori fokozata alapján a sárospataki főiskola Igazgatótanácsa. Tanári élete és munkássága is olyan volt, mint a többi pataki tanáré: tanítója és barátja volt a rábízott ifjúságnak. A II. világháború esztendei és a rájuk következő évek, amikor a pataki teológia igazgatója, majd a főiskola rektora volt, inkább arra adtak alkalmat, hogy társadalmi, egyházpolitikai, még inkább ökumenikus vonatkozásban gazdagítsák érdeklődését. Ennek, s ragyogó nyelvtudásának köszönhette, hogy egyházunk egyik képviselőjeként jelen volt az EVT amszterdami világgyűlésén s hogy amikor a sárospataki teológiai akadémia megszűnt, az Egyetemes Konvent alkalmazta éppen az egyházak közötti kapcsolat szolgálatának vonalán. Innen került Victor János örökébe, a budapesti református teológiai akadémia rendszeres teológiai katedrájára, ahol kedvelt tudományává lett a dogmatörténet és azon belül is a magyar reformációnak teológia-története. Ezért nem törést jelentett számára, hanem képességei fokozottabb kibontakozásához segítette, amikor a tanári munkát felváltotta a tudományos kutatói szolgálattal. Hatalmas energiával ásta bele magát a magyar, és ezzel együtt az európai reformáció kezdő századába. Munkája nyomán új színt kapott a kor magyar protestáns teológiai irodalma. Alig sejtett összefüggések tisztázódtak, eddig ismeretlen források buzogtak fel rendkívül szerencsés kezű kutatásai nyomán. Mesterien értett hozzá, és ebben európai viszonylatban is szinte páratlan tudományos felkészültsége segítette őt, hogy a magyar reformáció történetének szálait kihúzza nemcsak a szokott vonalon, hanem az olasz és lengyel re- formációs megmozdulások felé is úgy, hogy hamar a korabeli középeurópai reformáció megbecsült szakértőjévé fejlődött. Felhasználva külföldi útjait, Bázel, Genf, Bécs, Varsó és Krakkó tudományos intézményeiben kutatott. Halálos kórral a szívében, életét ráhelyezve az eleve elrendelő Űristen végzésére, minden erejét összeszedve dolgozott. Ebbe az iramba nem lehetett, nem volt szabad, kegyetlenség lett volna beleszólni. Csak lélegzetfojtva lehetett szemlélni, hogyan rakódnak egymásra száz és száz oldalakon, mai francia nyelven olvashatóvá téve a magyar tudós gyöngybetűivel azok a kiadatlan Kálvin-predikációk, amelyeknek gondozását reábízta a Református Világszövetség. Egymásután jöttek ki tolla alól a Heidelbergi Kátéval, a II. Helvét Hitvallással, Bullingerrel, Méliuszszal foglalkozó és az antirinitariz- inussal kapcsolatos írásai. Kérésre is, a maga szántából is vállalta két Kálvin kommentár, a Rómaiakhoz és a Zsidókhoz írott levelek magyar fordításának átvizsgálását, sajtó alá rendezését és amikor apróbb honi és külföldi megbízatások nem terhelték, azzal pihent, hogy Ecsedi-Báthori István imádságait rendezte megjelenésre kész állapotba. Munkássága egyre ismertebb lett külföldön. Bázeli, genfi előadásait a reformáció 450. évfordulóján a wit- tembergi követte, majd a zürichi, ahol elérte a tudóst érhető legmegbecsülőbb kitüntetést, a díszdoktorátust. Idehaza pedig egymásután kapta a tudományos megbízásokat egyházától és mindjobban beépült a magyar történettudományi-, közelebbről irodalomtörténet-tudományi kutatásokba. A hazahívó szó is ezen a mezőn dolgozva érte váratlanul, de nem készületlenül 1969. szeptember 17-én. Tudására, igényességére, másokkál és magával szemben egyaránt, a monumentalitás volt a jellemző s ha még sokáig nem érzékeljük majd az utána maradt űrt, annak ez a mindig foglyul ejtő monumentalitás a magyarázója. Képe olyan erővel vésődött belénk, munkássága olyan masszívan beépült a magyar tudományosságba, hogy akkor is jelenvalóként fog hatni, amikor eltűnik az a sírhalom is, amely most frissen borul reá a pataki református temetőkertben, ahová 1969. szeptember 27-én a templomban tartott istentisztelet után kísérte ki megszomorodott szívű családja, a barátok, tisztelők és a hálás szívű tanítványok serege. Dr. Újszászy Kálmán Reformátusok Lapja, Budapest, 1969. október 5.
