Reformátusok Lapja, 1970 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1970-11-01 / 11. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA Dr. Bütösi János: A MAQYAR REFORMÁTUS ÖKUMENE ÜQYÉBEN BEÉRKEZETT VÁLASZOK ÖSSZESÍTÉSE Kedves Barátaim és Szolgatársaim! Természetesen az egymás segítésének a gondolatát Tudjátok, hogy ez év január 28-án egy körlevél ment ki közel 100 magyar református vezetőhöz a világ 18 országába a Magyar Református Ökumené ügyében. A körlevél felvázolta a kérdés hátterét, az érdeklődés jelenbeli felelevenedését és tennivalóink laza keretét. Személyes ígéretem az volt, hogy kifejezett igény esetén a beérkezett válaszokat feldolgozom és szívesen terjesztem a Református Világszövetség nairobii gyűlésén részt vevő magyar kiküldöttek elé további megbeszélés és intézkedés céljából. A körlevélre 52 írott válasz érkezett 15 országból. Több helyen hivatalos gyűlés is tárgyalta a kérdést, ezért a részt vevő református vezetők száma legalább 75-re tehető. Meglepő, hogy a Kanadába küldött 11 levélre csak 2 válasz érkezett, az Európába küldött 25 levélre pedig csak 5-en reagáltak. Kétségtelen azonban, hogy akik e kérdésről az elmúlt öt év alatt írtak, azok kivétel nélkül elküldték véleményüket a körlevélre, és arra kértek, hogy Nairobiban feltétlenül tárgyaljunk e kérdésről. Ilyen előzmény, ígéret és bátorítás alapján írok hát most az érdeklődőknek. Hat kérdés-komplexumra kértünk feleletet. Vegyük most ezeket sorra, s csoportosítsuk köréjük a beérkezett válaszokat. AZ ELSŐ KÉRDÉS: “Ha szükségesnek látod a Magyar Református Ökumené ápolását, milyen teológiai, morális, gyakorlati indoklással látod azt szükségesnek? Ha nem, miért nem? Milyen veszedelmet, kísértést látsz egy ilyen próbálkozásban?” Senki sem válaszolt negative e kérdésre: mindenki szükségesnek és hasznosnak látta a Magyar Református Ökumené gondolatát és ápolását. A kérdésre adott gazdag válasz-anyag azt is mutatja, hogy megértettük e kérdés elsődleges voltát: ha nincs szervezkedésen felüli teológiai- morális-gyakorlati indoklása elindulásunknak, akkor nem tanultuk meg a múlt leckéjét. Vannak, akik hangsúlyozták, hogy természetes a Magyar Református Ökumené, MERT EGYEK VAGYUNK: egy tő hajtásai, egy család tagjai, közös örökség hordozói. A magyar mivolt, a magyar kultúra, a magyarországi református egyház történelmi hagyományai összekötnek bennünket, akárhol éljünk is. E tényt azonban többen veszélyben látják forogni, s azért tartják szükségesnek a Magyar Református Ökume- nét, HOGY EZ ÖRÖKSÉGET MEGVÉDJÉK AZ ELKAL- LÓDASTÓL. Különösen a szétszórtságban élők mutatnak rá arra, hogy ha együttesen nem tápláljuk, védjük, segítjük átadni az újabb nemzedékeknek, akkor idő előtt elolvadunk a világ sokféleségében. MEGMARADÁSUNK, EXISTENCIÁNK függ az összefogástól. Egy ilyen összefogásnak már a puszta léte is nagy segítséget és erőforrást jelent majd nemcsak a szórványbn élő egyház számára, de a hazaiak felé is. Az egybetartozási tudat meg- elevenedése olyan halál-halogató erő (még ha görögtűz is), amelyből sokan élnek kint és otthon és az otthoni határokon túl. Egyedül elveszünk, együtt a gyümölcstermés feltétele biztosabb. Közösségben van az erő: nem lógunk egy szál árva plántaként a nagy idegenben, hanem egymást védő, biztató, segítő közelségben. Akik tőlünk elszakadnak, azok legtöbbször teljesen elkallódnak, és az istentelenség meg az anyagiasság rabjaivá lesnzek; ezért van jelentősége a diaszpóra mukának. Megmaradás, meg- tartatás az Élet számára . .. Ökuménikus kapcsolataink segítenek megőrizni a sajátosan magyar kálvinista örökséget az idegenben és Magyarországon. sokan ANYAGI, GYAKORLATI SÍKON LÁTJÁK A LEGSZÜKSÉGESEBBNEK. Hivatkoznak az igére: “Hol van a te atyádfia?” (I. Móz. 4:9), “Cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel” (Gál. 6:10), “Menjetek inkább Izráel házának eltévelye- dett juhaihoz!” (Mt. 10:6), “Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra!” (Csel. 20:28). Megemlítik, hogy más egyháztestek anyagi segítsége évről-évre csökken. Különben is miért alapozzuk a magunk munkáját mindig a mások támogatására? Közös missziói alappal felkarolhatnánk a szabad világban szétszórt árva népünk és egyházaink ügyét. Egyházi diakonia azt jelenti, hogy a szolgálat lelkületével elérhetővé tesszük magunkat azok számára, akiknek a szükségét mi kielégíthetjük. Tarthatatlan, beteg, felelőtlen állapot az, hogy a, legjobb viszonyok között élő erőteljes gyülekezetek csak a maguk dolgaival foglalkoznak, míg nagy területen, sürgős misszióval bajlódó egyházaink elemi gondokkal viaskodnak reménytelenül. Különösen az amerikai egyházak fontolják ezt meg! A magunk megmaradásán és kölcsönös megsegítésén túl KÜLDETÉSÜNK ÉS MISSZIÓI SZOLGÁLATUNK ÉRDEKÉBEN is szükségesnek tartják az ökumenét. A csupán lokális jellegű munka elsorvad, csak a nagy kapcsolatokkal való állandó közösség-érzet ad értelmet a kis helyi szórványgondozásnak is. A “magyar misszió” mellett egyetemes missziónk is van (Mt. 28:18-20) : minden népek tanítvánnyá tétele. A magyar nyelvű reformáció olyan egyetemes értékeket hordoz, amelyek nélkül az egyetemes egyház szegényebb. Magán berkeinkből ki kell lépnünk a perifériákra (2. Kor. 5:17-20), különösen amikor a magyarországi református egyház ezt a kötelességét nem képes végezni. Ha a beteg anya képtelen, a legidősebbik leány vegye át a szerepét! A Krisztus-test magyar részlege otthon is, a határokon túli 5 millóban is a mi hitünkkel és a mi erőnkkel táplálhatja így magát: öntudatra kellene ébreszteni a szendergő egyházat, hogy misszionálódjék az egész föld kerekségén élő magyar református egyház. KIBONTAKOZHAT ÍGY EGY OLYAN ÚJ KAPCSOLAT, amely az egész magyar református egyházat megújíthatja. Ha Isten átültetett csemetéinek látja magát az idegenbe szakadt magyarság, melyet Isten a kiskorú eltartottság és felelősségnélküliség állapotából akar az új talajban jobb és több termelésre ösztönözni, akkor nem a gettó és melegágy után vágyunk, hanem arra, hogy az új talajban minél mélyebbre ássunk, s a kijózanító látások és új beoltások nyomán hozzájáruljunk a magyar református lelkiség normalizálódásához, tetterejének kimunkálásához, egyetemes feladatai teljesítéséhez. Ugyanígy a Magyarországi Református Egyház, ha igazán az anya lekületével nézi idegenbe szakadt gyermekeit, akkor nem akarja a maga képére formálni gyermekeit, hanem engedi, hogy az istenképűség formálódjék ki bennük a Lélek által, s így bontakozzék ki a család szépsége és gazdagsága; a “külföldi” diákok ilyen szolgálata mindig integráns része volt a magyar református egyház háztartásának, s most is olyan egyetemességet eredményezhet, amely mind nemzeti, mind egyházi szempontból megújulást hoz. Az ökumené tehát segítene bennünket evangéliumi új azonosságunk keretén belül való egészséges növekedésre és szolgálatra. Ha nem fogadhatunk el egy pán-anglo-katolikus- protestáns egyházi imperializmust, akkor megújulásunk és egységünk ilyen keresése az ökumenizmus legízesebb gyümölcse lehet. Megmarad a “mag” és kibírjuk a politikai együttélések aranykorát. (Folytatás következik)
